A Hadik kávéház Hadik Irodalmi Brunch című délelőtti reggelizős-irodalmi eseménysorozatának  április 22-ei alkalmán kemény, égető társadalmi válságproblémákról, a szolidaritás mélyrétegű hiányáról beszélgettek a meghívottak, Vágvölgyi B. András és Fehér Renátó.

A patinás, növényekkel, jókedvűen díszített, barátságos hangulatú kultúrkávézó ezen a szombat délelőttön szépen lassan alakult át a rendszerváltás utáni kudarcos Magyarország közéleti problémáit boncolgató beszélgetés terepévé. A látványos és finom reggeliket, kávékat, teákat, limonádékat fogyasztó közönség a legfontosabb aktuális társadalmi kérdésről, az antiszolidaritásról kaphatott tömény, de nagyon pontos látleletet ezen a könnyednek nem mondható eseményen. A problémák elméleti fejtegetését megelőzően azonban a két meghívott író egy szintén aktuális ügy, a CEU-törvény mellett állást foglaló közlemény felolvasásával kezdett. Ezt egyébként a hétvégén zajló Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programjai előtt is felolvasták az írók, költők, a teljes szöveg itt olvasható.

A beszélgetés középpontjában Vágvölgyi B. András (író, filmrendező, a Magyar Narancs alapító-szerkesztője, majd főszerkesztője) Arcvonal keleten című valóságpróza műfajú kötete állt, amely a 2008-2009-es tragikus romagyilkosságokat, valamint az azokat záró perfolyamatot járja körbe. Vágvölgyi, vagy becenevén Vagesz, ragaszkodott hozzá, hogy a beszélgetésre Fehér Renátót (költő, kritikus, az ELTE PhD-hallgatója) is meghívják, Ott Anna, az esemény moderátora először ennek okáról kérdezte. Vagesz Fehérben nagyon szereti, hogy az irodalom pódiumáról foglalkozik a közélettel, érdeklődik a társadalmi kérdések iránt, ez bármennyire is fontos lenne, viszonylag ritka jelenség. Fehér 1989-ben született, és ennek az évnek a társadalmi vetülete is rendkívüli módon foglalkoztatja.

Ott Anna is ’89-es, ám, ahogy elmondja, neki a külföldre járás, a Haribo és a Coca Cola teljesen természetes, hiszen ebbe született – Fehér Renátónak vajon miért nem, őt miért érdekli ilyen különösen erős szinten?

A költő arról beszél, mennyire érdekes, ahogy ’89, ez a cezúra elvágta a szocializmus folyamatát, amiben a szülei, nagyszülei is éltek, és ráadásul abban a pillanatban jöttem én.

Romagyilkosságok / Fehér Renátó

Fehér tehát a saját életének előtörténetét is kutatja, amikor Petri Györggyel, a demokratikus ellenzékkel, a Beszélő folyóirattal foglalkozik az egyetemen, saját identitásának előzményeit. Az előzmények mellett viszont a következmények is ugyanígy érdeklik, a „teljes bukás” története, a kérdés, hogy

hogyan jutottunk el odáig, hogy így kell kezdeni egy irodalmi estet

utal a közleményre. Garázsmenet című kötetében egyébként elmondása szerint 1989 három ikonikus pillanatából épít magánmitológiát: Egerszegi Krisztina szöuli olimpiai győzelme, a Kacsamesék megszakítása, azaz Antall József halálnak tévés bejelentése és Nagy Imre újratemetése azok az események, amelyek szerinte átpoétizálva kirajzolhatják ezt a bizonyos magánmitológiát.

Anglia, Bécs, USA, Tokió – sorolja Ott Anna Vágvölgyi ideiglenes lakhelyeit, hozzátéve Renátó prágai kötődését és a kérdést: mennyire fontos és mit jelent a külföld? A szerző a Literára írt Európaterminál című sorozatát említi, amelyben éppen erről ír, az idegenség összetett tapasztalatáról, a félemigrációról, a máshogy nézni magunkra-élményről, és a nyelvi idegenségről is, arról, ahogy a cseh barátokkal közös angol nyelven beszélgetnek az élet nagy dolgairól. A tétlenség és az összetartozás kulcsfogalma is előkerül, és a vágy egy új, alternatív Közép-Európa-eszme összehozására, mert „az előzőt ellopták”. A külföldhöz kapcsolódva jön a következő kérdés:

mit jelent a magyar nyelv, tudnának-e idegennyelven írni vagy filmet csinálni?

Vagesz úgy fogalmaz, „a nyelv zenei eszköz és politikai fegyver”, írt már rövidebb angol szövegeket, de inkább a filmkészítést tudja elképzelni angol nyelven, annak változatosságát előtérbe hozva, amely talán nagyobb, mint a magyar esetében, bár az erdélyi regionalitást nagyon szereti hallgatni. Renátó viszont másfelől, a belföldi rétegzettség irányából közelíti meg a kérdést, Vágvölgyi könyvének „hőseiről” és az értelmiség privilegizált nyelvi helyeztéről beszél, az írástudók felelősségéről, Esterházy mondásáról Tarr Sándor kapcsán, vagyis arról, hogy hangot kell adni azoknak, „akiknek a nyelve nem jut el a Gárdonyi térig, a Nádor utcáig, a Kossuth térig”.

Romagyilkosságok / Fehér Renátó

Ekkor térünk rá szorosabban a beszélgetés apropójául szolgáló kötetre, az Arcvonal keletenre. Vágvölgyinek az Élet és Irodalomban havi egyszer jelentek meg a romagyilkosságok tárgyalásairól szóló perjegyzetei, amelyek reflektáltságukban sokkal többek voltak, mint bírósági tudósítások, de a kötetet nem ezzel szerette volna kezdeni, hanem a fikciós rekonstrukcióval, ami azt is erősen megmutatja, hogy a négy főszerepbe került elkövetőn kívül sokkal többen voltak benne („így tudnék most mondani öt embert, aki tettlegesen közreműködött”). A Garázsmenet szerzője, az írástudók felelősségének gondolatát konkretizálva kijelenti, a peridőszak egész egyszerűen a társadalmi szolidaritás kudarca volt, a harmadik köztársaság legnagyobb szégyenfoltja. Nem havi egy perjegyzetnek kellett volna megjelennie az ÉS-ben, folytatja hevesen, hanem ettől kellett volna zengenie mindennek, ezeket a neveket (akkor álljanak is itt: Nagy Tiborné Illés Éva, Nagy József, Csorba Róbert, ifj. Csorba Róbert, Kóka Jenő, Balogh Mária) úgy kellene tudnunk, mint az Aranycsapat tagjainak vagy az aradi tizenháromnak a névsorát.

Ott Anna a médiára fordítja a szót, hogy nem közvetített, hogy a négy elkövető is a HírTV-ből, a Kurucinfóról vettek ötleteket, hogy az egész több sebből vérzik. Vagesz először Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című, a perekről szóló dokumentumfilmjét említi, arról is beszél, hogy a vád meghatározza a per kimeneti lehetőségeit és hogy a terrorizmus vádját is be kellett volna venni. Németországban folyik egy hasonló ügy, 1999 és 2011 közti gyilkosságok tárgyalása, azonban hatalmas különbséggel: a média nem hogy folyamatosan közvetíti, de tolonganak a sajtósok a helyekért, tüntetések folynak, és mivel török és görög nemzetiségűek is érintettek, végig használnak szinkrontolmácsolást, a hozzáállás tehát lényegesen eltérő az itthon tapasztalttól.

Ott Anna megemlíti, hogy a könyvben szó esik a svéd krimiről is, itthon viszont Fliegauf Bence díjnyertes Csak a szél című filmjén kívűl nincs nagyon más művészeti reflexió, a kérdés, hiányolják-e, hogy „a magyar kulturális élet nem kap erre rá”?

A Garázsmenet szerzője azt mondja, az irodalom ’89 óta irtózik ettől, a szociográfia műfaja most kezd visszaszivárogni, hogy ennek a könyvnek valóságpróza a műfaja, különösen fontosnak tartja.

Érdekes, hogy a térség országai közül ez a visszafogottság csak Magyarországon figyelhető meg, Lengyelországban például hetente jelennek meg ilyen típusú írások, miközben mi azon veszekszünk, hogy van-e a valóságreferenciáknak helye.

Romagyilkosságok / Fehér Renátó

Elhangzik az a nagyon lényeges, tételszerű megállapítás, miszerint a mélyrétegekben vagyunk antiszociálisak, így, Fehér Renátó szerint, egy terrorítélet sem oldotta volna fel ezeket a feszültségeket, a gond az, hogy miközben ezek a problémák a bőrünkhöz érnek, egyszerűen nem veszünk róluk tudomást. Vagesz Tábori Zoltán Cigány rulett című kötetét említi, ennek alapján készült a Csak a szél. Lassan szóba kerülnek az elkövetők, akik egy zenei klubban dolgoztak – ezért az egyik fejezetcím: Diszkópartizánok. Vágvölgyi Kiss Árpádban rendszerváltás-metaforát lát: egy ember, aki nagyon jól indult, aztán fokozatosan lecsúszott. Ott Anna kérdésére, mi vezetett idáig, hogy ezt megtegye?, azt feleli, Kiss sztorija sikertelenség-történet, a neonáci öccsről és a megbízójukról is szó esik, utóbbi létezése felől Vagesz meg van győződve. A beszélgetés vége felé előkerülnek a botrányos eljárások momentumai, például hogy központi nyomozás csak nagy sokára indult, hogy a rasszista indítékot sokáig hárították, hogy a cigányok egymás közti uzsoraügyének tartották az egészet… – Vágvölgyi nyomatékosítja, nem a bíróságot, a hatóságokat okolja.

Ott Anna végül arra kíváncsi, milyen eredménnyel lennének elégedettek ami az ítéletet és a közvélemény reakcióját illeti. A költő ismét azt hangsúlyozza, hogy egy ilyen búvópatakként jelenlevő problémát egy bírósági ítélettel nem lehet megoldani, amíg egyesek ünneplik Budaházy Györgyöt. A határok felszámolására lenne szükség, amihez azonban politikai-ideológiai elkötelezettség kell, és akkor talán tíz év múlva ott tarthatunk, ahol most például Németország.

A kulcstanúról még nem is beszéltünk, pedig az is egy érdekes történet, de sajnos nincs több időnk.

– zárja le a beszélgetést Ott Anna, amiben, igen, még bőven lenne tartalom, potenciál, sajnos a gyors elvágással a közönség felé sem nyílik meg a reflexió lehetősége, cserébe viszont a szerző felolvassa egy, a kötetében nem szereplő, azóta született versét, amely az Élet és Irodalom 2017. március 10-ei számában jelent meg:

 

Harang és barikád

Mint szökött fegyenc a nyers marharépát,
tolta saját szájába a pisztolyt
az öreg filosz, gyarmatosítva
azt a másik falatot, a gesztust, a tusát.

Május volt, verőfény, jubileumi év.
A friss zengést már megszokta a Cité,
a rakparton, az antikvárium tetőterében,
az ócska heverőn erre ébredtél a szemhunyásból:
életünkben szenteltek itt kilenc új harangot.
Legközelebb talán, ha ezeréves a templom.

A dördülés visszhangja tompa volt,
elnyelte a szentélykörüljáró,
a trapéz alakú boltszakaszok.
Hogy makulátlan testben és szellemben –
ezzel kezdte. Higiénikus, hazafi.
A főhajóban minden örökkévaló, azt várta,
és hogy a tócsától, a törmeléktől,
a tézistől, amit az oltáron hagy,
végvárrá lesz a katedrális,
zárt románná a lángoló gótika,
célzó szemmé szűkül a rózsaablak,
és a test Igévé lőn.

Várta, hogy e liturgiában megdicsőül az akarat.
Hogy ezek a falak emelik őt vészharanggá,
fajtiszta dallam a kakofóniában,
mert Emmanuel, a déli torony fáradt őre
csak ünnepnapokon, ha szól,
akkor se mennydörög,
megalkuvó csilingelés a romlás idején.
Holtteste pedig lesz a barikád,
tartani bélletes kapuzatot, elzárni apszist,
mert sokasodik a betolakodó.

Húsz percig feküdt az oltár mögött,
amíg evakuálták a turistákat.
És gyűltek össze este mécsesekkel,
akik a rettegésben osztoztak vele, hogy
mi lesz, ha végül minket nem igáz le senki.
Ha nincs, nem lesz háború, mi kit fogunk legyőzni,
hogyan maradunk méltók arra, ami jár.
Ha nem győzünk le senkit, szabadok leszünk-e.
S ha szabadok leszünk, kinek a kárára?

/ Fotók: Seres Lili Hanna