A kémháború bemutatására irányuló filmek mindig hoznak valamifajta plusz impulzust a hétköznapi ember ábrándjainak és küzdelmeinek megtöréseképpen. Ehhez képest, látva Jennifer Lawrence törekvését, megköszöntem a saját életemből fakadó gyarlóságokat.
Műfaját tekintve a Vörös verébet thrillernek szánták, amiben sokat nem is csúszott. Látjuk, hogy mi vezet oda, hogy a főhős, Dominika az erőszak felé forduljon. Látjuk a stációkat, értjük, hogy egy alapvetően is büszke, orosz balerina milyen okkal kényszerül rá, hogy az erőszakos hivatás váljon kizárólagos opcióvá. Érezzük a nagybácsi hatását.
Az is végig feltűnik, hogy egy bujtatott feszültség fog kipukkadni lehetőség szerint a történet végeztével.
És itt van az egyik sarokpontja a filmnek. A lány és nagybácsi közötti konfliktus látszata túl lett domborítva. A történet egy olyan szála billent át – a néző számára túl hamar – evidenciába, amivel még rengeteget lehetett volna játszani a film készítőinek.
A képességeken túl
Bár imádtam, hogy a főszereplő végre nem egy csont és bőr, mégis formás idomokat növesztő gyilkológép (mint például Tomb Raider), de egy percig sem tudtam sajnos elhinni sem személyiségkidolgozásában, sem fizikumában, hogy Jennifer Lawrence bármikor is balerina lenne. Ez a történetet tekintve pedig elég nagy disszonanciát okozott, hiszen az alapvető fejlődésábrázolásnak a kiindulópontjául szolgált volna.
Nem ez az egyetlen kidolgozatlan pontja viszont a Vörös verébnek. Alapvetően a sztori úgy szól, hogy a verebek (a veréb a hosszú szenvedés utáni megdicsőülés szimbóluma) az ember ösztöneire próbálnak hatni. Feladatuk feltérképezni a vágyak tudattalan mezsgyéit és ezekre támaszkodva elérni a céljukat (a vörös szimbolikáját azt gondolom, nem kell hangsúlyoznom). Ez egyébként egy jó tematika lenne, ha közel két órán át nem azt kísérnénk végig, hogy az egyébként táncban is kiválóságnak számító Dominika mennyire fantasztikus, mennyire átlát mindenkin, és mennyivel hamarabb bevethető, mint társai. Vagyis nem is igazán ezzel van a baj, hanem, hogy még itt sem hittem el semmit.
Éles eszű, de közben naiv. Érzékeny, de közben hidegvérrel öl. Kém, de közben mégsem.
Szóval túl sok az olyan, eredetileg egymással szemben álló jellempár, ami mind-mind megvan ebben a lányban. Az alapvető ötletre fordított kidolgozottság nem olyan megfontolt, mint amilyen lehetne. Hiszen egy ösztönökre ható és ezeket kihasználó bérenc nem kizárólag önnön magából merít. És igen, itt is megvoltak a különböző kapcsolatok, cselszövések, játszmák, mégis minden a női karakter hangsúlyozására irányult, ami jelentős nyomatékvesztést idézett elő az amúgy jónak induló tematikában.
Elvből nem olvastam még a film alapjául szolgáló könyvet, mert nem hiszek abban, hogy a két műfajt hasonlítgatni kellene egymáshoz. De kíváncsivá tett, hogy a filmben annyira kiemelten kezelt erőszak és brutalitás mellett, vajon a szexualitás ennyire szemérmesen és már-már finomkodva van kezelve a könyvben is.
A klasszikus kémfilmektől (James Bond) eltérően itt határozottan adaléknak, mintsem a lényegét tekintve hatalmi demonstrációs, beteljesítést szimbolizáló jelenségként láthattuk az aktusokat. A szex elnagyolt, kidolgozatlan és a jelentőségét megcsonkított szerepbe került. Ez adódhat a már korábban taglalt ösztöntematika hiányából, vagy épp fordítva.
A magyar valóság
Ami felé nem tudok semmi élcelődéssel sem közelíteni, az a díszlet. A szürke nappalok, a kockaépületek, a nagy belmagasságú, polgári lakások, mintás tapétával – zseniális. Egyszerűen az utcakép részletei is annyira aprólékosak és jellemzőek (festetlen, bevakolatlan házak, sárga, öreg villamos), hogy ha akarnánk, sem tudnánk kibújni a bőrünkből (környezetünkből).
Bámulatosan hozza a sztereotip magyar valóságot.
Mindezzel szembe állítva hozza ugyanolyan kifinomult precizitással az orosz pompát, hidegséget, mégis torz töltöttséget, ami mindenkinek elsőre beugrik Oroszországról. Ez a fajta részletgazdagság sokat dob a filmen és a karaktereken egyaránt. Elfeledtette velem, hogy az elvileg rejtélyes és macsó Joel Edgerton CIA ügynök, valójában sokszor inkább egy csapdába csalt kisfiúnak tűnt, vagy éppen azt, hogy Matthias Schoenaerts-nek (akármennyire is odavagyok érte) az orosz tél az arcára fagyott.
Francis Lawrence-től (a film rendezője) többet vártam. Tudva, hogy Az éhezők viadala három részében már ő és a főszereplő mit hoztak össze, volt egy elképzelésem a filmmel kapcsolatban. Rajongója vagyok a Constantine és a Vizet az elefántnak című munkáinak, de itt nem éreztem azt az átütő élményt, mint eddig. A sematikusan ábrázolt párbeszédek, a korábban is említett szemérmes szexualitás, a sokszor túlterhelt jelenetek valahogy nem álltak össze. Pörgős, néhol élénk figyelmet igénylő, sokszor mégis feleslegesen hajszolt felvételek.
Lehetőségeikhez képest képileg mégis kihozták a történetből, ami adatott. Van egyfajta szorító nosztalgiája a film vizuális kivitelezésének. A kamerák nem használnak sok bravúrt, de mindig úgy ábrázolják az aktuális jelenetet, hogy azzal ráerősítsenek magára az impulzusra (a pici kórházi szoba zártságát, ridegségét teljes szobás felvétellel fényképezték érzékeltetve a szűkösség, a csapdába zártság hangulatát). Fényeiben, színvilágában (szürkületeiben és homályaiban) hozta a történet fonala által megkövetelt hatást, élvezhető látványt létrehozva mindenféle bravúr nélkül.
