Mi történik, ha egy félmeztelen testépítőnek az a feladata, hogy téged terrorizáljon, neked meg az, hogy mindezt a jelenléteddel legitimáld egy múzeum fényes ebédlőjében? És ha a takarító felporszívózza az egyik kiállítást? Mit engedhet meg magának a felső tízezerhez tartozó, fehér férfi a munkahelyén kívül? Ruben Östlund A négyzet című, Aranypálma-díjas filmje pimaszul teszi fel ezeket a kérdéseket egy szórakoztató, ugyanakkor mélységgel bíró, két és félórás produkcióban.
Művészfilm határán
A négyzet főszereplője egy múzeumi kurátor, a PR-ért felelős Christian (Claes Bang), akinek pénztárcáját és telefonját egy utcai műbalhé során ellopják. Innen kezdődik minden probléma. Vagyis csak egy, amiből nagyjából az egyetlen összefüggő történetszál bontakozik ki, mondhatni a film szerkezeti gerince, amelyhez a többi szál inkább csak mellérendeléssel kapcsolódik, nem logikailag/tartalmilag.
Ez teszi lehetővé, hogy ne vontatott művészfilmként, mint az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről, hanem egy könnyebben fogyasztható alkotásként fogadjuk be A négyzetet.
Az átlagosnál hosszabbnak számító, majdnem két és fél órás játékidő végigülése egyáltalán nem megterhelő a profi dramaturgia miatt: pont akkor jön be egy új elem, vagy tér vissza egy korábbi, amikor a figyelem lankadni kezd. Az első negyven percben Christiant mint közszereplő láthatjuk, majd egy hirtelen átvezetéssel – elvált – családapaként tűnik fel a vásznon (ekkor konstatálhattuk az egyáltalán nem meglepő tényt: egy ízig-vérig midlife crisisben szenvedő értelmiségivel van dolgunk).
Ugyanilyen fordulat, amikor a magánéletről újra a közéletre vált A négyzet: a film nevét viselő kiállítás reklámozásért felelős cég egy vírusvideóval robbant a YouTube-on. Szó szerint. A rövid videó a reklámpszichológia figyelemfelkeltő elveit követi: egy hajléktalan, szőke, svéd kislány robban fel egy négyzetben, amit persze országos felháborodás fogad.
A film egyik nagy előnye a vontatottságtól mentesség. A másik, hogy nem is akar túl könnyen fogyasztható lenni. Habár egyszerű felismerni a sokrétű társadalmi problémákat (csonkacsalád, bevándorlás, fehér felsőbbrendűség), azok nem didaktikusan, hanem nyitott kérdésekként vannak ábrázolva.
Ellenben azt sem lehet negatívumként felhozni, hogy A négyzet „csak” egy társadalmi problémákra reflektáló alkotás.
A felszín alatt tér és ember, művészeti tárgy és a befogadó viszonyáról is ugyanúgy szó van.
Bent és kint
A film elején Anne, az amerikai újságírónő (Elisabeth Moss, aki remekül alakítja az elég creepy szőke nőt) egyik nehezen érthető interjúkérdésére Christian a kontextualizációt fejtegeti; a műalkotás azon voltát, hogy a befogadó egy körülhatárolt térben (múzeumban) fogad el műalkotásnak egy teljesen hétköznapi tárgyat, például egy piszoárt, amelyet amúgy nem kezelne kitüntetett figyelemmel.
A négyzet ezt a duchamp-i gondolatot viszi tovább, és feszíti pattanásig a konvenciók kritikáját. Leghatásosabban a performansz-jelenet példázza azt, hogy mit és meddig fogadhatunk el művészetnek.
A múzeumban a vacsorára invitált közönség közé egy majmot imitáló színészt engednek, akinek az a dolga, hogy kiszagolja a félelmet. Azonban a performansz nem ér véget, amikor kéne; a színész nem tud kiszállni a tömeget elnyomó szerepéből, a közönség pedig szintén nem érzékeli, mikor kell a műélvezést a fenyegetettség elleni védekezésre cserélni – hogy hol húzódik a határ a művészetet legitimáló térben. Egyedül Julian, a múzeumban kiállító kortárs művész, akit a Drótból ismert Dominic West alakít, eszmél időben, és menekül el, mielőtt bántódása esne.
Az nem derül ki a későbbiekben, hogy mi is volt valójában a tragikusan végződő performansz. Semmiféle reflexió nem történik a filmben erre a jelenetre, mintha az összefüggő cselekményszálon kívül esne: a néző képtelen elhelyezni a történet logikájában a majmot imitáló színész esetét, pedig A négyzet poszterein ez kerül a figyelem középpontjába.
Na, és most hogy viszonyuljak ehhez?
Julianhoz kötődik a film másik szintén nagy feszültséggel teli jelenete: egy pódiumbeszélgetés során a művész válaszait egy tourette-szindrómában szenvedő férfi szakítja meg. A közönség és maga Julian nem tudja, hogy miként reagáljon a trágárságokra, amelyek elhangzása megbontja a beszélgetésben kijelölt befogadói szerepeket. Nyilván joga van megjelenni még egy kényszeres betegségben szenvedő embernek is a kulturális eseményeken, de a kultúraélvezés szabályai már nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki így sérti meg a konvenciókat. A négyzet rámutat arra, hogy a minket körülvevő társadalmi valóság közös megállapodásokon keresztül létezik, amelyek határainak feszegetésével nagyon bizonytalan helyzetben találjuk magunkat.
A négyzet – Feliratos előzetes (16)
A négyzet – Bemutató dátuma: 2017. október A Lavina rendezőjének új filmje a 2017-es cannes-i filmfesztiválon Arany Pálmát nyert. A sikeres múzeumigazgató, C…
A film a múzeum terében művészetként legitimált tárgyak értékére is rákérdez, amikor azokat úgymond „visszakontextualizálja” a hétköznapok világába. Ilyen, amikor Christiannak Anne a széképítmény előtt tesz fel kellemetlen kérdéseket a szexuális életéről. A kiállítás elveszti eredeti célját: kitüntetett szerepéből háttérré fokozódik le a befogadó (filmnéző) perspektívájában, mivel azon lesz a jelenet hangsúlya, hogy Christian nem beszélhet az Anne-nal történt éjszakáról a teremőr miatt, aki a kínos részletek fültanújává válik.
A kiállított tárgyakhoz való hozzáállás szintén megváltozik abban a jelenetben, amikor Christian egyik beosztottja közli, hogy a takarító felporszívozta az ironikus „You have nothing” installáció egyik földdarabokból épített kastélyát. Itt nem a látogató, hanem a látogató élményéért felelős múzeumi alkalmazottak felől közelíti meg a film a problémát, akik a kultúraközvetítési folyamatban az alkotó és a befogadó kapcsolatáért felelősek. A takarító viszont túllép (véletlenül) a rá kiszabott feladaton: destrukciójával aktív formálója lesz a kiállításnak. Ugyanezt teszi Christian is, aki úgy rendelkezik, hogy a porzsák tartalmából fotók alapján rekonstruálják a „You have nothingot”. Az alkotó-fenntartó-néző hármas különbségei itt is inkább konszenzusok, funkciók mentén körvonalazódnak. Ezek azonban szintén megkonstruált viszonyok, amelyek – amint a fenitekből is látszik – felborulnak a kijelölt szerepkörök megszegésével.
Jog és kötelesség
„The Square is a sanctuary of trust and caring. Within it we all share equal rights and obligations.” A címet adó installáció mottója egy egész filmen átívelő motívum, amely értelmezői viszonyba kerül egyes jelenetekkel.
A visszatérő kérdés nagyjából úgy fogalmazható meg, hogy a négy egyenlő vonal területén kívül is működnek-e a fenti szabályok?
Amire a visszatérő válasz nem, mert az installációt a múzeum kontextusában értelmezzük, ahol mint műalkotás van elfogadva. A négyzet az idézet értelemében még egyszer megjelenik a zárójelenet felé közeledve. Christian és a két lánya egy négyzetben táncoló lánycsapatot néznek. A színpadon megvan minden, ami a fenti leírására igaz, de utána ugyanezt a csapatot látják versenyen kívül is, ahol a harmónia megkérdőjeleződik. Az egyenlő jog és kötelesség csak egy megszabott téren belül érvényes, maga a tér szabja meg, hogyan is viszonyuljunk a benne elhelyezett dolgokhoz. Ez A négyzet fő kérdésfelvetése, amely mind a számtalan hajléktalanokról és a mellettük közömbösen elsétáló tömegről bevágott, átvezető képeknél, mind a társadalmi elit kultúrafogyasztásának ábrázolásánál egyforma téttel jelenik meg.
