Mit tudunk a nagy festők életéről? És amit tudunk, az tényleg igaz? Vagy csupán hiszünk a filmeknek, amelyek bemutatnak valakit, aki nem is volt? Az alábbi hat film némelyike hagy kivetnivalót maga után, némelyik azonban igazi remekmű. Egy valami azonban közös bennük: nem engedik, hogy elfelejtsük a nagynevű művészeket.
Az életrajzi filmek egy része hiába próbálja visszaadni egy adott személy életét. Nem könnyű vállalkozás, hiszen a nagy festők alig hagytak információt maguk után. Habár levelekből, családok, barátok elmondásaiból össze lehet rakni egy kerek képet. Kérdés, hogy ez mennyire fog megfelelni a valóságnak.
Grandma Moses (1950)
Jerome Hill Oscar-jelölt 20 perces dokumentumfilmje tartogat némi kihívást a néző számára. Nehéz elválasztani a valóságot és a propagandát. Az alkotás elején a narrátor „Amerika projektjeként” vezeti fel a már sokat megélt Moses nagymamát. A film előnye, hogy a kanyargós szöveg ellenére, időt szentel a művész festményeire. Néha elég hagyni a kamerát és a nézőt, hogy összerakják a valóságot.
Edvard Munch (1974)
Peter Watkins dokudrámája tele van klisékkel. Ami a filmet mégis rendkívülivé teszi, hogy Watkins figyelmet fordít a kliés és az élet közötti szűk hézagra. A film azt sugallja, hogy Munch művészetének nyers stílusa mindössze egy illúzió, amit az emberek képzelete szült.
Frida (2002)
Julie Taymor Oscar-nyertes drámája nem igazán a festőnő alkotásaira fókuszál. Ehelyett gyönyörű képi világa lenyűgözi a nézőt. A festőkről készített filmeket azért szeretik a rendezők, mert olyan varázslatos képi világot tudnak kihozni a témából, amellyel nem nagyon tudnak mellényúlni.
Kapcsolódó cikk
Minden idők kilenc filmje, amely tényleg megérdemelte az Oscar-díjat
A bal lábam (1989)
Jim Sheridan filmje két Oscar-díjat is nyert, nem véletlenül. Daniel Day-Lewis játéka Christy Brownként elképesztő. A művész, akik cerebrális megbetegedéssel született, és egyetlen végtagjával, a bal lábával tanult meg festeni és írni. Rengeteg dráma van a filmben, annak ellenére, hogy Brown valódi élete (állítólag felesége és ápolója bántalmazta) sokkal kuszább volt, mint a filmben bemutatott.
Caravaggio (1986)
Derek Jarman filmje Sean Beannel és Tilda Swintonnal a főszerepben nem éppen a történelmi pontosságra törekszik. Amolyan brit-punk újjáélesztése a művész valódi énjének. Egyesek önkényesnek gondolhatják, holott Jarman csak a festő személyiségét akarta megfogni, nem pedig élete apró részleteinek valódiságát leképezni.
Yumeji (1991)
Seijun Suzuki filmje nem Yumejiről, a festőtől szól, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a Kahlo- vagy a Munch-film. Magáról a művészek idealizásáról. Tulajdonképpen bemutat azoknak, akik úgy gondolják, tudnak bármit is az alanyaikról. A rendező nagyon jól értelmezi az életrajzi filmeket: ha tudnánk a művészek valódi életéről, vajon még mindig bálványoznánk őket?