Március 18-án láthatta a közönség a Trafóban – a tájékoztató szerint, sajnos, utoljára – a Compagnie Pál Frenák Fiúk című előadását. Nagy hatást tett rám a darab: minden egyes pillanata lekötött, és nem csak az érzékeimet ejtette rabul, hanem az agyamat is stimulálta rendesen.
Borkultúrával ismerkedőként egy kép villant be a látottakkal kapcsolatban. Borszakértők elemeznek egy olyan tételt, amelyben a sav és a tallin, a test és az alkohol egyforma arányban van jelen. Az illatok és az aromák komplexek. A minősége kiváló, egyensúlya tökéletes, lecsengése hosszú – egyszóval: egy szép borról van szó. És odáig vannak a gyönyörűségtől, hogy megkóstolhatták. A Fiúk a számomra is olyan volt, mint egy csúcskategóriás bor, aminek minden cseppje élvezet.
Kinek nagyobb?
Az előadás a címéhez híven a férfi témát hivatott körbejárni. Fiúkat látunk (sztereo)tipikus helyzetekben: fiúk buliban, fiúk részegen bandázva, fiúk udvarlás és rivalizálás közben.
Szükségszerűen megjelenik az agresszió is, a nyers fizikai erőfölénnyel élés és visszaélés. Az egyik jelenetben négykézláb, hordaként vonuló meztelen vadakká válnak.
A férfiak időnként elállatiasodnak. A mozdulatban ugyanakkor benne van a meghunyászkodás.
A darabot átjárja a humor és az irónia is. Az egyik legviccesebb jelenet a piszoárban játszódik, és arról szól, ami nagyon sok mindent mozgat ezen a világon: kinek nagyobb. Ettől ez persze gondolati síkon kap egy keserű felhangot, bár ott, abban a pillanatban inkább röhögünk rajta.
Meglett férfiak vagy cumizó ovisok?
Ugyanígy mosolyt csal az arcunkra a bodybuilder „izomcsávók” jelenete. Karikatúraszerűen pózolnak és feszítenek az egyébként szteroidok és mázsás súlyok emelgetése nélkül is tökéletes testű táncosok. A slusszpoén, hogy szájukba cumit vesznek, ami még nevetségesebbé teszi a látványt. Frenák infantilisnek ábrázolja a saját testüktől elaléló férfiakat, gúnyt űzve ebből a groteszk magamutogatásból.
A legkülönlegesebb jelenet az volt, amelyikben három gyönyörű meztelen férfi ül a széken háttal a közönségnek. Csupán ennyi történik, mégis varázslatos: Frenáknál a test önmagában műalkotás. Az önnön fizikumukba beleszerelmesedő, narcisztikus karakterek egyébként többször is feltűnnek a darab során.
A koreográfus további társadalomkritikát is elrejt az alkotásban. Aki más – jelen esetben fiúként hattyúk tavát idéző hófehér tütüben illegeti magát –, az biztosan kutyák martalékává válik, a szó szoros és hallható értelmében.
Technóra lüktető szexualitás
A gondolati tartalmakat a zene és a vele harmonizáló mozgásformák által keltett érzetek kompakt módon közvetítik. Egyre több előadó-művészeti ág fedezi fel magának a technóban rejlő atmoszférateremtő potenciált. Frenák nem először nyúl ehhez a műfajhoz, például a Tricks & Tracks 2-ben is alkalmazta. A darab elején felhangzó gépzene megadja az előadás fülledt, erotikus alaphangulatát.
Dübörgő stroboszkópra és monoton techno alapokon ez a koreográfiája különösen át van itatva szexualitással. Minden elemében érzéki, és a férfi lét által meghatározott nemiséget mutatja be többféle nézőpontból.
Zeneileg egyébként meglehetősen sokszínű és kifejező az előadás. A már említett technón kívül különleges hangulatot idéz egy nő által énekelt népdal részlet – látszólag ez az egyetlen, női attribútumra utaló elem. Emellett klasszikus zenei betétek is integráns részét képezik a darabnak.
Stílszerűen felcsendül James Brown It’s a Man’s World című száma is, ami valamelyest helyrebillenti a szocializációban berögzült nemi szerepleosztást. Ez sajnos még mindig inkább egy maszkulin dominanciára épülő világ (a kiegyensúlyozott és egyenrangú kapcsolatok helyett), de ahogy a soul örökzöld is mondja: nők nélkül ez mit sem ér.
A zenével mindvégig összhangban lévő tánc mellett domináns szerep jut az akrobatikának. Frenáktól nem meglepő módon a Fiúkban is előkerül a kötél, ezúttal igazán veszélyes üzemmé alakítva a színpadot. A férfiak vakmerőek is tudnak lenni! Ahogyan a kötélen táncoló, tornázó, egymást megtartó és mozgató fiúkat nézzük lélegzetvisszafojtva, megkapjuk mi is az adrenalin-fröccsöt. Önmagán túlmutatóan a kötél nem csupán az akrobatikus elemek nélkülözhetetlen kellékeként, hanem mint fallikus szimbólum is megjelenik.
Ezek a fiúk nagyon ott voltak a szeren
És nem csak akkor, amikor artistákat megszégyenítő módon „táncoltak” a mennyezetre felfüggesztett köteleken. Végig nagyon erőteljes volt a színpadi jelenlétük.
A színészi kvalitásokat felvillantó táncosok közül nehéz lenne bárkit kiemelni, mindannyian testüket-lelküket beleadva nyomták végig a majdnem hatvan percet.
Holoda Péter számára nem ismeretlen terep a levegő-akrobatika, rúdtánc művészettel is foglalkozik. Keresztes Patrik színész, ha éppen nem táncol. Eoin Mac Donncha más Frenák-művekhez hasonlóan viszi a prímet, ha a közönséggel való kommunikációról, incselkedésről van szó. Maurer Milán hűen ahhoz, amit egy interjúban önmagáról mondott, maximalista üzemmódban táncol. Várnagy Kristóf is hozza a tőle megszokott stabilan magas színvonalat. A csapathoz artistaként csatlakozott László Tamás.
Profán módon azt is mondhatnám, hogy az előadás felért egy szellemi-emocionális orgazmussal. Azt sajnáltam csak, hogy már nem volt hely az első sorban. Az ott ülők ugyanis testközelből és alulnézetben csodálhatták meg a nézők feje fölé belengő fantasztikus táncosokat.
A többszörös vastaps is azt jelezte, hogy mindannyiunkat lenyűgözött az előadás.
Korunk hősei…
Komplex, kompakt, perfekt. Ezek a szavak jutottak eszembe közvetlenül az előadás után. Úgy éreztem, akárhányszor újra tudnám nézni. Annyira időtlennek és klasszikusnak tűnt a darab, hogy azt gondoltam, nyugodtan elő lehet ezt venni később is.
Viszont ezen a ponton mégis elgondolkodtam, és elvonatkoztattam az előadás valóságától. Beállhat-e erre a férfifelfogásra a világ hosszú távon? Nem kellene átértékelnünk a férfi szerepeket?
A darab által közvetített macsó, hataloméhes, öntetszelgő, intoleráns, agresszív férfiképet reményeim szerint egyszer majd felváltják, vagy legalább árnyalják a jövőben egyéb minőségek is. A nőkhöz és általában a másik emberhez való viszonyban megmutatkozó pozitív változásokra gondolok elsősorban. A férfi tisztelje és szeresse a nőt/a partnerét, ne akarja lenyomni, megfojtani, megvezetni, manipulálni! Ne hierarchikus kapcsolatokban gondolkodjon, hanem férfiként tudjon működni egyenrangú, partneri és szimmetrikus viszonyokban is!
A darab bemutatója 2004-ben volt, azóta Frenák már színpadra vitte a mostani előadást megelőzően is. Kíváncsi lennék, hogy mondjuk tíz év múlva, miként nyúlna hozzá.
Megy-e majd akkorra előrébb a világ annyira, hogy az általánosan elfogadott férfi minőség progresszív jegyekkel gazdagodhat? Elfogadja-e a társadalom azt a maszkulin képet, amelyben megélhető az érzékenység és felvállalhatóak a gyengeségek, tévedések?
E megelőlegezett paradigmaváltás felvillantásának kihagyása hagyott bennem némi hiányérzetet. A csúcsborban is lehet potenciál. Érdemes egy idő után újra elővenni és megkóstolni, hátha újabb, komplexebb aromákat tudunk benne felfedezni.
