Képzeljük magunk elé a Columbo című sorozat bármelyik epizódját! Sokszor nézhető, kényelmes esti kikapcsolódás újranézni bármelyik részét. Viszont, ha a kezünket a szívünkre tesszük, nem biztos, hogy (hacsak heccből nem) ez lenne az a film, amire popcornnal elfáradnánk a moziba.
A nyomozós regények, krimik a ’70-es és ’80-as évektől a TV-filmek sajátja, sokkal eladhatóbb otthoni fogyasztásra, mint nagyközönség előtti bemutatásra.
Általánosságban elmondható ezekről az alkotásokról, hogy a felépített főszereplők karakterei minden részben ugyanazokat a személyiségjegyeket kell, hogy hordozzák, viszont a történeti fordulatok, valamint a cselekmény mégis élvezhetővé teszik. Kíváncsian vártam, hogy sikerül-e olyan újszerű megközelítésből szemlélve létrehozni egy filmet, ami mindezen személyiségjegyeket magában hordozva megállja helyét napjainkban is.
No Lose
Egyetlen dolog biztos volt már a bemutatás előtt, mégpedig az, hogy semmiképpen sincs bukásra ítélve a film. Agatha Christie napjainkban is óriási rajongótáborral rendelkezik, és bár a személyes kedvencem a Tíz kicsi néger című könyve, a Gyilkosság az Orient Expressen is azon művei közé tartozik, ami a Legyen Ön is Milliomos című műsorban maximum az ötezer forintos kérdéskörbe tartozna.
Amit kapunk a pénzünkért, az egy hollywoodi köntösbe öltöztetett Poirot-történet. Kritikus szemmel hálátlan feladat egy ilyen alkotást értékelni, mivel az író regénye már eladhatóvá teszi a filmet, ha a forgatókönyvíró nincs jelentős alkoholos befolyásoltság alatt, a történetre nem lehet panasz. Egy ilyen sztori esetében ez azt jelenti, hogy a cselekményre beírunk egy ötöst az év végi bizonyítványba. Viszont ez az érdemjegy a technika óra rovatba kerül, ami nem ment meg minket attól, hogy ha matematikából vagy biológiából kegyelem kettessel sikerül kiseggelnünk az évet, otthon a fater ne zavarjon le azonnal a pofonvölgybe.
Mindezekből az következik, hogy az összes többi dologra nagyobb hangsúly helyeződik, úgy mint színészi alakítás, technikai megvalósítás, és zene.
Zene volt? Nincs?
Őszintén be kell vallanom, hogy másfél órával a mozi kijáratának elhagyása után képtelen vagyok egy pillanatot is felidézni a filmzenével kapcsolatban. Egyes vélemények szerint egy mozgókép zenei aláfestése akkor jó, ha szinte észrevehetetlen, és nem zavar a film élvezetében. Napjaink zeneszerzői tudnak olyan dalokat komponálni, hogy ezzel nem tudok teljesen egyet érteni, mert egy mozi élvezetéhez nálam masszívan hozzátartozik, hogy igenis észreveszem a zenét alatta, és élvezem, valamint fel tudom idézni a későbbiekben is. Kíváncsi leszek, hogy amikor megjelenik Patrick Doyle OST CD-je, meghallgatva mennyit fogok tudni felidézni a 115 perces mozi teremben történő tartózkodásomból.
Az egyetlen szembetűnő, és kifejezetten zavaró zenei betét, ami megmaradt bennem, az a filmet követő stáblista alatti dal. Magával a hangszereléssel probléma nem volt, viszont annyira nem illett a film hangulatához, hogy a hegyi díszlet miatt még egy tiroli nadrágos jódli dal is közelebb állt volna az elfogadhatóhoz.
Fordított Cluedo
A forgatókönyvvel kapcsolatban felmerült aggályom a következő. Egy „kiagyilkoskrimi” legfontosabb kelléke a feszültség fenntartása mellett az, hogy a csattanóig fenntartott status quo a következő: mindenki gyanús, bárki lehet a gyilkos. Ebben az esetben viszont ellentmondásos érzésem támadt, mert a film felénél azt éreztem, hogy a két névmást felcserélték: bárki gyanús, mindenki lehet a gyilkos.
A bárki és a mindenki között pedig nagyon erős különbség van, ezt Michelle Pfeiffer alakítására kenném, ő volt az egyetlen szereplő, akin azt éreztem, hogy a film hangulatához képest túljátszotta a szerepét, körülbelül annyira, mint egy színpadi darab esetében.
A film csattanójakor bemutatott érzelmi hulláma ehhez tökéletesen passzolt, viszont ez mindössze egy jelenet, az azt megelőző részeknél túlzónak találtam.
A CGI megvalósításnál nálam előnnyel indult a mű, mivel gyengém a havas, zord táj és a számítógépes megvalósítás. Bár sokat nem nyomott a latban, de kifejezetten mutatós volt, a problémát a valódi díszlettel való összefésülés okozta, ettől sajnos ismét színházi darab-érzésem volt. Nem vártam, hogy a főszereplők olyan rideg kínszenvedést éljenek át kint a hóban, mint az Életben maradtak című filmben, mindössze annyit kívántam volna a mondat után, hogy „Ha gyalog indulnánk el, halálra fagynánk.”, hogy az X ezer méter magasan, zord hegyormok között és egy lezuhant lavina mellett tartózkodva, legalább a +8 fok alatti fagyos leheletet imitálják valamiképp. Nem vártam lefagyott testrészeket, de könnyű nyári zakóban a hegy oldalában eltöltött pikniket sem.
Ha már nagyszabású hollywoodi produkciót kerekítünk ebből a történetből, akkor a színdarab-szerű megvalósítást el kell hagynunk, vagy legalább akkora figyelmet szentelni neki, mint Poirot bajszának.
A bajuszkirály és serege
Kenneth Branagh valószínű meglátott egy piaci rést, amikor rendezésre adta a fejét amellett, hogy a főszerepet is ő vállalta. Poirot megszemélyesítése nagyon sok kihívást nem jelenthetett, mivel egy hideg, racionálisan gondolkodó lángelmét kellett megtestesítenie, mégis kiemelkedő volt az a természetesség, ahogyan a kor etikettjének megfelelő viselkedésmódot reprodukálta.
Michelle Pfeiffer alakításáról már beszéltünk, viszont kellemes meglepetést is kaptunk, és pontosan egy olyan színésztől, akitől nem vártam volna. Borzasztóan meglepődtem ugyanis Johnny Depp alakításán.
Az elmúlt években a kalóz mivoltát levetkőzni képtelen sztár ugyanis olyan természetességgel hozta a szerepét, amit nagyon régen láttunk tőle. Remélhetőleg ezt a vonalat képes lesz megtartani, és ezzel vissza tud kerülni Hollywood élvonalába, hogy még több pénzt tudjon elherdálni. Judi Dench hozta a kötelezőt, viszont üde színfolt volt Leslie Odom Jr. szereplése, mert, bár színészi játéka nem emelkedett ki, a szerepéhez tökéletesen passzolt mind a megjelenése, mind a viselkedése.
A szereplők mozgástere meglehetősen kötött volt, mivel a regény karakterei nagyon részletesen fel voltak építve.
Good or Bad?
A Gyilkosság az Orient Expressen hálátlan film mind a kritikusok, mind a nézők számára. Bár sikerült nagynevű színészekkel leforgatni a filmet, várhatóan a kritikusok általi fogadtatás inkább negatív irányba, a nézők általi pedig éppenséggel pozitív irányba fog mozdulni.
Erős közepes mű, ami mindösszesen a látványvilág közepesnél minimálisan erősebb megvalósításával fog kiemelkedni a közönséges TV-filmek világából.
Maximális támogatásomat élvezi a kezdeményezés, hogy a 10-20-30 évvel ezelőtti krimikből készüljenek olyan jellegű feldolgozások, amik napjainkban fogyaszthatóbbak a régi verziónál, ezek a történetek mindig érdekesek lesznek, ha nem akarják a köré épült filmeket többnek mutatni, mint amik: egy izgalmas krimi. Az elkövetkező években várhatóan több hasonló klasszikus művel is fogunk találkozni egészen addig, amíg az egyik valamilyen hollywoodi allűr miatt nem lesz bukásra ítélve.