A tavalyi év folyamán jelent meg legújabb verses regénye, A Legkisebb Jégkorszak, amelynek Szilasi László irodalomtörténész meglátása szerint „fő mű szaga van”, ahogyan azt a kötet tavaly szeptemberi bemutatóján elmondta. A regényről, korábbi munkáiról és a budai Svábhegy „elfojtott tudatalattijáról” is beszélgettünk Térey Jánossal.

ContextUs: A verses epika az egyik legmeghatározóbb műforma munkásságodban – a Termann hagyományaival kezdve, amely 1997-ben jelent meg. A műfajnak a világirodalom kontextusába is illeszkedő hagyományai mekkora mértékben hatnak rád és írásodra?

A mű sosem az íróját befolyásoló hatások összessége. Mindenki szeret kilépni az elődök árnyékából. Nem az a jó szó, hogy hatna rám bármely hagyomány – építkezni szeretek, akármiből, a napi sajtótól és a filmektől a bölcseletig. Puskin Anyeginjét nagyon szeretem, Byront, Arany Jánost és Lászlót is, életre szóló ösztönzést adtak, de a saját három verses regényem mindegyikükétől eltérő világ. A három Pált mozgató Paulus volt az első, majd ezt követte a Protokoll, amely a diplomácia világában játszódik; és lényegében ez utóbbiból nőtt ki A Legkisebb Jégkorszak.

ContextUs: Az utóbbi két évtizedben publikált műveid esetén az irodalomkritika azt hangoztatja, hogy különleges sarokpontja a ma „trendnek” számító kortárs irodalmi megszólalásmódok között, legfőképpen azért, mert a tehetősebb társadalmi réteg, felső-középosztályhoz tartozó főhősöket mozgatnak. Szerinted van-e bármely összefüggés a szövegszerkezetet és a bemutatott társadalmi közeget illetően?

Az, hogy a szépek és gazdagok világát a jelenkori magyar irodalom parlagon hagyja vagy trehányul, sematikusan ábrázolja, erősen inspiráló tényező számomra. Jól érzékelhetően a szegénység ábrázolása manapság korkívánalom – gondoljunk például a kiváló Borbély Szilárd bizonyítási kényszertől szenvedő kisregényére, a Nincstelenekre, amely mind a mondatok, mind az elgondolás szintjén sikerületlen; az önsajnáltató diktatúraprózára (álnaiv gyermeki nézőponttal megspékelve…) mint önállósodó műfajra.

Gyakran azt veszem észre, hogy az irodalomkritikusok oldaláról egyfajta elvárásként jelenik meg, hogy íróink a jelenkori társadalom perifériájára szorult, mély szegénységben élő emberek élethelyzetét ábrázolják.

Az elit a szemükben – léténél, főleg rongyrázónak képzelt életmódjánál fogva – szükségképpen ellenszenves, felszínes és kultúramentes. Ki szoktam kapni már pusztán a témaválasztásért is. A kritika a szatirikus hangot hajlamos kilengésnek venni. Úgy bánik velem, mint a tékozló fiúval, aki tilosba tévedt, de még hazavárjuk. A szatírámat cinizmusnak olvassa, hiszen a Nagy Magyar Regény komoly, és csakis komoly lehet. Aki az elitről ír, az fogalmazzon is meg az arrogáns urizálókról dörgedelmes erkölcskritikát. Tőlem ez a pedellusi szemlélet távol áll.

Az én munkáim nem kizárólag a tehetős emberek élethelyzetét kívánják bemutatni, hanem általában a mai magyar polgár közérzetét. A Legkisebb Jégkorszak sem pusztán a középosztály könyve, hanem elsősorban Magyarországé. És bár évek óta Budán lakom, magánemberként egyáltalán nem „a Hegy” fényűző helyein forgolódom. Engem a fentebb említett réteg különösebben nem érdekel – az ember érdekel igazából. Karaktereim közt megtalálható a hajléktalan és a miniszterelnök egyaránt. A jelen idejű politika, amely a kortárs magyar irodalomban „koszos” vagy kudarcos témának számít – a közéleti költészet kifulladására gondolok –, a verses epikában otthon érzi magát, meglátásom szerint nem viselkedik elefántként a porcelánboltban.

ContextUs: Erős összefüggés tapintható ki az Asztalizene, a Protokoll, az Átkelés Budapesten és A Legkisebb Jégkorszak között. Az előbbi három mű szereplői megtalálhatóak legújabb regényedben, az Átkelés utolsó novellája pedig A Legkisebb Jégkorszakot jelöli meg az elbeszélés idejeként. Volt-e bármiféle koncepciód, előzetes elképzelésed arra vonatkozóan, hogy több művön átívelő szereplőket, eseményeket mozgass?

Nem volt ezzel kapcsolatban semmiféle előzetes elképzelésem. Rettenetes lenne, ha az ember eltökélné mondjuk egy szombat délután, hogy ő most egy egész életre szóló regénysorozatot szeretne írni. Nem egyfajta balzaci hömpölygést határoztam el – költő vagyok, nem szeretném megkötni a saját kezem. Ezt dobta a gép. Megszületett az Asztalizene 2007-ben, ezt követően adta magát ez a közeg. Molnár Ferenc, Zilahy és Márai óta nem írtak polgári drámát Magyarországon, itt volt az ideje, hogy megint írjon valaki. Négy éven át játszotta a Radnóti Színház, látta körülbelül harmincezer ember, úgy vélem, beépült a köztudatba.

Amikor a Protokollt írtam, számíthattam az Asztalizene közönségére, bár nem egyértelmű az átjárás a színházlátogatók és a könyvvásárlók tábora között.

Külön-külön kell meghódítani őket. A „nagy öregek” esetében mondhatjuk azt, hogy személyük összefűzi a két tábort: aki például Esterházy-kötetet vásárol a könyvhéten, az talán a színdarabjait is megnézi, lesz, ami lesz. Más kérdés, hogy mit gondol utána, és végigolvassa-e a mestereket, vagy csak gyűjti.

ContextUs: Rátérve A Legkisebb Jégkorszakra: honnan merítetted az ötletet, hogy az izlandi vulkánok által generált vulkanikus tél időjárási viszontagságai közé helyezd Magyarországot?

Szeretem a telet, természetesen hidegnek és havasnak. Nem úgy szeretem, mint Szabó Magda, aki a maga szadisztikus, embert meggyötrő, zimankós mivoltában szerette – igaz, a zúzmarás, kegyetlen télnek is megvan a maga költészete. Engem a télnek nem ez a fajta nyersessége ragad meg, hanem az idillikus jellege, melyet például Brueghel több festményén, többek között a Téli vadászaton és a korcsolyázókat ábrázoló tájképen láthatunk viszont – megpihen rajta a szem. Mindeközben a tél viszontagságai valamilyen kalandos jelleget is föltételeznek, ez szintén foglalkoztat.

Nem csupán az, hogy ha az ember kilép az utcára, ijesztőnek, hidegnek talál mindent, ami visszafordulásra készteti, ráadásul lefagy az orra stb., hanem az is, hogy a képzelet szintjén hogyan lehetne visszahozni azokat a teleket, amilyenek gyerekkorunkban voltak.

A hetvenes évek egyik teléről emlékszem rá, hogy amikor édesanyám kinyitotta az ajtót, láttam, hogy fél méter magasan állt a hó, pedig az Alföldön éltünk. Irány a Nagyerdő, szánkózni! A tényt, hogy a havazás akkoriban ilyen méreteket ölt és világot, kedélyt alakít, gyerekszemmel izgalmas volt átélni. 

Ma a globális fölmelegedés idejét éljük, én ezzel kontrasztban egy jégkorszak bekövetkezését írtam meg, amely sehogyan máshogy nem következhetne be, mint vulkáni kitörések által. Elég akár egyetlen hatalmas vulkánkitörés, hogy Európa klímáját átrendezze, és évekre kiiktassa a nyarat. A Legkisebb Jégkorszakban négy vulkánt üzemeltem be a „biztonság kedvéért”, ezek közül három hatalmas méretű – például Európa legmagasabbika, az Etna is. Ha ez a valóságban is bekövetkezne, tényleg eljönne a jégkorszak, és száz napos lenne a síszezon még Budán is.

ContextUs: Az Eyjafjallajökull – amely izlandi vulkán név szerint is, mondhatni, főszerepet játszik legújabb regényedben – 2010-es kitörése során több hétre lebénította Európa légi közlekedését. Ez az esemény mennyire lebegett a szemed előtt a kötet megírása közben?

Parányi kitörés volt ahhoz képest, amely A Legkisebb Jégkorszakban szerepel. Nem sokkal a 2010-es kitörés után jártunk Izlandon a feleségemmel, s az Eyjafjallajökullt akkor már mint pihenő vulkánt mutatták meg nekünk. Se nem túl nagy, se nem ijesztő, nem is füstölgött már.

Röviddel később egy Bárðarbunga nevezetű vulkán is kitört, amely szintén nagy ijedelmet keltett, azonban olyan mértékű kitörésre, amelyet 1783-ban produkált a Laki nevű izlandi hasadékvulkán, évekre elvéve Európától a nyarat, mostanában nem számíthatunk… Illetve ki tudja.

Nápolyban a Vezúv a mai napig komoly fenyegetést jelent ebből a szempontból. Manapság a Kárpát-medence területén is jósolnak vulkáni tevékenységet: az erdélyi Csomád vulkánnal és a Garam völgyében, Magasmart közelében található bazaltvulkánnal kapcsolatban rebesgetnek hasonlót. Az előbbi a negyedidőszakban – tehát évmilliókkal korábban –, az utóbbi több százezer évvel ezelőtt mutatott aktivitást. A Garam-völgyi tekinthető a legutóbbi aktív vulkáni tevékenységnek Közép-Európában.

ContextUs: A Legkisebb Jégkorszak cselekménye a Budai-hegység budapesti területein játszódik, beleértve többek mellett a Svábhegyet, a Kis-Svábhegyet és a Normafát – a kötet előzéklapjai is ennek a környéknek a térképét ábrázolja. Miért épp ezt a helyszínt választottad?

Naponta kapom ezt a kérdést (nevet). A Svábhegy számomra még mindig, és most már örökre Magyarország elfojtott tudatalattiját jelképezi. Tele van titkokkal, melyekre nem akar emlékezni a jelenkor – ilyen például a hegy náci vagy ÁVH-s múltja. Hiszen a második világháború során a Gestapo, s a minket megszálló német hatalom vezérkara itt, Budapest egyik legszebb pontján rakott fészket. Valamint a mai napig üzletemberek, művészek, politikusok és oligarchák köztudomásúan itt szeretnek letelepedni. A 21-es buszon nemrég a volt köztársasági elnökkel találkoztam.

ContextUs: Az „elfojtott tudatalattival” kapcsolatban külön figyelmet érdemel A Legkisebb Jégkorszak egyik karaktere, Labancz Győző – az Asztalizene központi szereplője is egyben –, aki betegségén keresztül érintkezik a Svábhegy ezen „történelmi rétegeivel”.

Igen, Labancz Győző éppen emiatt észrevétlenül válik szinte a regény főhősévé: mint a lelki sérült emberek általában, ő is rendelkezik ezzel a fajta „hatodik érzékkel”, „belső látással”. Az élet egykori császára, aki már túl van a csúcson – kiégett, ötvenes férfiről van szó – időnként időfolyosóba kerül, és ezeken a „kirándulásain” látja meg, hogy ezen a hegyen mi történt valaha, és mi várható még. A környezete, éppen emiatt, enyhén ütődöttnek tartja.

ContextUs: A különböző helyszínek történetének feltérképezése, a „tudatalatti” feltárása egyébként az Átkelés Budapesten kötetednek is, ha úgy tetszik, egyfajta alapkoncepciója.

Igen. Az értelmiségiek között, akik éppen lakást vagy házat vásárolnak, kétfajta embert ismerek: az egyiket nagyon érdekli annak az épületnek a múltja, ahová beköltözik, a másikat egyáltalán nem. Az utóbbiak egyébként, úgy vettem észre, szét is szokták verni, és fölismerhetetlenre alakítják, vagy olyan csodaszépre renoválják azt, amilyen sosem volt; míg az előbbiek mániákusan kutatnak utána. Az a történet is közismert, amelyet az Átkelés egyik novellájában felhasználok, amikor a fiatal zsidó pár beköltözik az egykori, svábhegyi szállodába, és menet közben derül ki, hogy annak idején a Gestapo székelt ott.

Azt hiszem, többen nagyon meglepődnének a belvárosiak vagy hegyvidékiek közül, ha megtudnák, mi zajlott le azokban a 100-150 éves házakban, ahol élnek, vagy amelyek kedvenc szórakozóhelyeiknek adnak otthont.

Ugyanis átvonult rajtuk két háború, néhány forradalom, és jó néhány közülük híres vagy hírhedt ember otthona, netán kupleráj, csillagos ház, BM-es ingatlan vagy ügynöktevékenységgel kapcsolatos, konspirált K-lakás volt. Az egykori gettó azonos a mai bulinegyeddel – na, ilyen is csak Budapesten van.

ContextUs: Milyen személyes érdekeltség fűz ezeknek a történeteknek, múltbeli „mikroeseményeknek” a feltárásához?

Akkor is érdekelne a város, valamint annak története, és akkor is forgatnék várostörténeti monográfiákat, ha nem volnék író. A privát és a nemzeti önismeret részének tartom, hogy mindezt megismerjük és az életünk részévé tegyük.