A pénteki a legnehezebb reggelem mind közül, annak ellenére, hogy majdnem délben indul. Az estét némileg elhúztuk páran úgy hajnali négyig, amikor is még egy kiadós séta következett. André Ferenc szóvicceinek köszönhetően az egész távot végignevetve nagy valószínűséggel felvertük a fél települést, de lehet csak én találtam magunkat túl hangosnak az extrém csendes környéken.

Ezért a délelőtti látványért érdemes megtenni a távot, de jövőre, ha lehet, szeretném kipróbálni a kényelmesebb megoldást is, csak az összehasonlítás miatt persze. Péntek délutánra némi programváltozás történik, Tótfalusi Ágnest hallgatjuk, amint Catherine Millet Catherine M. szexuális élete című kötetének fordítási nehézségeiről mesél. Nem tudom pontosan megítélni, mennyiben lehet tabudöntögetésről beszélni, hiszen elméletben a szexuális forradalom már lezajlott egy ideje, mégis a prüdéria mint valami norma gátat szab a „pikáns” témáknak, bár lehet, ez csak itthon van így. Mindenesetre érdekesség számba megy, hogy a kötetet itthon egy sztriptízbárban mutatták be, és sajnálom, hogy lemaradtam róla. Tótfalusi Ágnes elmondása szerint a fordításnál az volt a legnagyobb probléma, hogy a magyar nyelv szexuális terminusai vagy közönségesek, vagy nevetségesen hangzanak, vagy pedig orvosi szakkifejezésekként megölik az eredeti szöveg nyelvi rétegzettségét. Nos, személy szerint kíváncsi vagyok, hogyan sikerült megoldani ezt a problémát, így a könyvet felveszem az elolvasandók listájára.

A következő beszélgetésre már igen enerváltan érkezem, melyet Balajthy Ágnes és Borsik Miklós folytat Nagy Katával és Horváth Benjivel. Elfogyott az energiaitalom, és vele a lelkesedésem is. A már egy hete tartó megfázásom elérte a kritikus pontot, így a szabados stílus most nem esik jól a fülemnek.

A határátlépés tematikája folytatódik ebben az eszmecserében is, csak más területen és szemszögből. Olyan ez, mint amikor észreveszek valamit egy kirakatban: szépnek szép, de más színben és fazonban jobban tetszene. Nem az ő hibájuk, erre most nem vagyok nyitott. Némi habozás után a szállás felé veszem az irányt, túl közelinek látom a csillagokat a szemem előtt, már csak az hiányzik, hogy elájuljak. Bandukolok fel az emelkedőn, majdnem kibicsaklik a bokám, mikor balról valami röfögés szerű hang közeledik felém, de mit sem törődve vele folytatom utam. A hang elhalkul, én megérkezem, és alig hogy párnát ér a fejem, már alszom is.

Mardos a bűntudat, hogy kihagytam Czinki Ferenc Németh Gáborral folytatott eszmecseréjét, de megígérem magamnak, hogy kompenzálok valahogy. Másnap megtudom, hogy egy oldott hangulatú remek beszélgetésről maradtam le, ami különösen tetszett volna. Klassz, eddig még nem bántam meg eléggé. Újabb könyvet veszek fel a listámra: Németh Gábor Egy mormota nyara.

Az utolsó napra már nem maradt sok program, így lazsáltunk egy keveset, valamint ismét nekigyürkőztem annak a tudósítási kísérletnek, amit még itthon is pofozgatok. (Kedves szerkesztőm, ez van, ha nem jön, hát nem jön.) Még mielőtt sikerülne kávéhoz jutnom, a szomszéd házból Posta Marianna azzal a sztorival nyitja a reggelt (dél elmúlt), hogy tegnap este két lány vaddisznóval találkozott, de minden rendben, csak megijedtek. Kávé sem kell, kikerekedett szemmel nézem Mariannt és eszembe jut a közeledő röfögő hang a sötétben. Én pedig azt hittem, néhány vicces kedvében lévő ember akarta rám hozni a frászt. Vaddisznóveszély. Kész állatkert. Tudom, kint vagyunk a természetben, mire számítottam, de igazából arra, hogy csak a rovarfóbiámmal kell megküzdenem.

Ehhez képest nincs pánikrohamom egyik miatt sem, kávé is kerül, zabszeletem is van még, süt a nap, beszélgetünk és füstölünk. Eszünkbe jut, hogy le kellene menni a boltba, nézem neten, kettőig nyitva, Facebook-csoport, hátha megszán valaki. Húsz perccel később kapjuk az infót, délig volt nyitva. Már az internet sem megbízható.

Délután megtudtam, hogy páran lejutottak a strandra, némi irigységet táplálok irántuk. Nem baj, majd jövőre. Ahogy a várromot is megnézzük és borpincét is látogatunk. Mivel az előző négy napot nem sikerült kipihenni, a délutáni utolsó beszélgetést kihagyom, de ezúttal megkérem Áfra Jánost, hogy vegye fel nekem, mert van egy olyan érzésem, hogy amit hallani szeretnék, mégsem teszem, ismét remek lesz. Nem tévedek, valóban érdekes, abszolút multikulturális, a beszélgetés a könnyebbség kedvéért angolul folyik, a felolvasások pedig magyarul és németül. A Re:Verse:AU eseményen a táborban folytatott munkáról, tapasztalataikról meséltek a résztvevők: Max Oravin és Gábor Fónyad osztrák szerzők, valamint fordítóik Dallos Emese, Molnár T. Eszter és Zilahi Anna, moderátor Lesi Zoltán. Oravin multimediális performansza pusztán hallgatva is hatásos. Rá is keresek neten, szerencsére mai fiatal művészként van rendesen működő honlapja versekkel, videókkal, megjelenésekkel. Hogy a tapsot követő első megnyilvánulást idézzem: wow!

Újabb üresjárat, utolsó nap, ez már felüdülés. Cigarettázgatunk, kávézgatunk, sörözgetünk, fröccsözgetünk (ki mit részesít előnyben) a kastély teraszán, amit egy-egy igazán mélyről felszakadó krákogás tör meg. Hol André Ferenc, hol én produkálom ezt a csodás alapzajt, de mások is beszállnak az épület különböző pontjairól. Szálinger Balázs a röhögve köhögés alatt odaveti, hogy jó a hangulat a tüdőszanatórium teraszán, amivel majdnem sikerül megfullasztania.

A zenés-táncos befejezés előtti programot pedig régiek és újak egyaránt kíváncsian várják: a titkos naplók íróinak kiléte, és a tábor alatt írt szövegeik felolvasása következik, mialatt a háttérben a táborlakók életét megörökítő fotók váltakoznak.

Senki nem találta el a párosítást, de még kicsit húzza az időt Gaborják Ádám mint a vetélkedőműsorok házigazdái. Rátér a közérdekű információkra, mint hogy pénteken lezajlott a focimeccs. Hősiesen vállalták a jelentkezők, hogy a hőség ellenére is kiállnak és megmérkőznek; az egyik csapat 10:9 arányban győzte le a másikat az Esterházy-emlékmeccsen, amiért adományokat is gyűjtöttek. Az összeget a daganatos betegek gyógyításáért ajánlják fel, és bár nem óriási összegről van szó, reméljük, sok kicsi sokra megy.

A számháború is érdekesen alakult, a líra szeminárium versus a világ 1:1, mivel a Szálinger Balázs kezdeményezte lírások vs. prózások háborún egyedül a verselők jelentek meg. Kalandos öt napon vagyunk túl, de túllendültünk mindenen. Gaborják Ádám köszönőbeszéde egy pont után az Oscar-díj átadókat idézte; „köszönöm szüleimnek, plüssállatomnak…”

És akkor végre kihirdetésre kerülnek az idei titkos napló írói:

Molnár T. Eszter és Soltész Béla, akiknek a szóvirágain hamarosan jókat derülhet a kedves olvasó is, amint megjelennek a Literán.

Jómagam nehéz szívvel zárom soraim, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni a végkimerülés. Persze hogy nem gondolom komolyan, leginkább a résztvevők csicsergése a hiány tárgya, de néhányan már kommunikálunk a Facebookon, és pár első táborozó írói csoportot is alkotott, így, ha minden jól megy, hamarosan hallotok még rólunk! A karszalagom nem veszem le még egy darabig, akárhányszor ránézek, valamit eszembe juttat. Ilyen a 28. JAK-tábor egy első táborozó szemével. Találkozunk jövőre!