Ez a kérdés konkrétan elhangzik a Trafóban a Finn Nemzeti Színház bemutatja: Just filming című előadáson. Nem, nem pornó darabról van szó! Noha a meztelenkedés, az intim kapcsolódás és a testbeszéd különböző megnyilvánulási formái meghatározóak a produkcióban.
Az előadás annak bemutatására tesz kísérletet, hogy feloldódhat-e az egyén magánya, tud-e kapcsolódni a másikhoz, megtaláljuk-e a társunkat. És amíg a válaszig eljutunk, a szereplők hasonló kérdésekkel bombázzák egymást az ismerkedés során.
Tört angol kezdőknek
Az előadás nyelve a tört angol (broken English) és egy jelenetben az orosz. Utóbbira nem voltunk felkészítve, de szerencsére nekem nagyobb problémát nem okozott: az átkosban tanult szavak, mondatok valamelyest segítettek a megértésben. Az oroszul egyáltalán nem tudók viszont csak a metakommunikációra hagyatkozhattak.
Eleve nem sok fogódzót kapunk a színpadi történésekhez. Annyit látunk, hogy adva van egy nő és egy férfi, akik egymás körül keringenek és megpróbálnak kapcsolatba lépni egymással. De például azt sem tudjuk, hogy hívják a két főszereplőt. A férfi tesz ugyan tétova kísérletet arra, hogy kiderítse a nő nevét, de végül nem jár sikerrel. Hasonlóképpen semmi konkrétumot nem tudunk meg róluk, így azt sem, honnan jöttek, vagy mivel foglalkoznak. És hogy egyáltalán kik ők, mi mozgatja őket, kérdés marad.
Ugyanígy konkrét cselekmény sincs. Lazán egymásba fonódó jeleneteken keresztül nézzük a kommunikációképtelen felek hasztalan egymásra találási próbálkozásait.
Az alkotókkal folytatott beszélgetés során megtudtuk, hogy emiatt a konzervatív színházi hagyományokhoz szokott közönség Finnországban teljes értetlenséggel fogadta a darabot.
Az előadás központi kérdése, hogy közel tud-e kerülni egymáshoz két ember, akik nem beszélik egymás nyelvét. Akarják-e egyáltalán? Úgy tűnik ugyanis, hogy időnként épp egymás ellen küzdenek. Kiderül, hogy a felek a közös nyelvként beszélt „broken English-sel” végül is nem sokra mennek. Jöhet akkor a testbeszéd és egyéb kommunikációs csatornák!
Vigyázat, csak filmőrülteknek!
Közvetítő közegként az alkotók merítenek a kollektív filmes tudatból, és azok üzenete és emblematikus jelenetei révén bemutatják férfi és nő kapcsolódásának nehézségeit. A mozis elem beemelése meghatározó része a darabnak. Ez a film-a-színházban koncepció az előadás legnagyobb erénye. Egy rendkívül izgalmas felfedezésre invitál: felismerni a jelenetekben elrejtett filmes utalásokat. Filmfanatikusok tehát előnyben!
Visszatérően megidéződik a Bernardo Bertolucci által rendezett Oltalmazó ég. Ebben a filmben Debra Vinger és John Malkovich karaktere azért utazik az egzotikus Észak-Afrikába, hogy rendbe hozzák megromlott házasságukat.
A fekete kontinensen játszódik a szintén előhívott Távol Afrikától is, ami egy különleges szerelmi háromszög történetét meséli el Meryl Streep, Robert Redford és Klaus Maria Brandauer zseniális alakításában. Megjelenik a Zongoralecke néma Ada-ja, akit látatlanban hozzáadnak egy új-zélandi földbirtokoshoz, de a nő a maorikkal szimpatizáló, félig vad és írástudatlan intézőbe lesz szerelmes. Különös módon, a hangszer révén találják meg az egymáshoz vezető utat.
A színpadon álló tévében többszöri egymásutánban levetítik Charles Bronson és Henry Fonda híres párviadalát a Volt egyszer egy Vadnyugatból, a háttérben Claudia Cardinale-val. E filmtörténeti klasszikus egyik írója Bertolucci. Úgy tűnik, a Just filming nem csupán általánosságban a filmes műfaj előtt, de konkrétan az olasz rendezőzseni előtt tiszteleg. A színészek megjelenítik talán leghírhedtebb alkotását, az Utolsó tangó Párizsbant is. Nyilvánvaló a párhuzam: a filmbéli férfi és nő egy bérelt lakásban járnak össze, de megállapodásuk alaptétele, hogy nem fedik fel egymás előtt az identitásukat.
Ráismerhetünk a Pillangókisasszony történetére is a darab elején. Egy másik, eldurvult jelenetben pedig a csillapíthatatlan és mindent elpusztító szeretetéhségről szóló Kínzó mindennapokra asszociálhatunk.
A konkrét filmalkotások mellett tipikus műfajok is megidéződnek: akciófilmes, sci-fis zsánerek villannak fel a mértéktartóan berendezett színpadon. A díszlet egyébként funkcionálisan minimalista. Van néhány szék, két csillár, televízió. A háttérben kivetített videó egy mozgalmas éjszakai nagyváros képeit sugározza. A színpad központi eleme egy nagy kerekasztal – ami akár az Arthur király mondakört is eszünkbe juttathatja. A legfontosabb jelenetek színtere ez a bútordarab: itt próbál meg udvarolni a férfi a nőnek, itt tesz kísérletet arra, hogy érintés nélkül elmenjen, és itt birkóznak egymással a felek.
Popcorn-káosz és lekvár-csata
Végül a nagy erőlködésben és összefeszülésben elszabadulnak az indulatok. A szereplők egymásnak esnek, már-már úgy tűnik, itt az apokalipszis. Úszik a színpad a málnalekvárban és a popcornban, a kiborogatott kólás dobozokban és műanyag poharakban.
Ráismerhetünk ebben a képben saját fogyasztói életmódunkra, a szemétfelhalmozás problémájára, az ételpazarlásra, a multiplexes mozi-kultúra plasztik kellékeire. Lassan elborít minket a hulladék, a modern emberre jellemző mértéktelen fogyasztás következményeként. Egy filmre sem tudunk már beülni úgy, hogy ne együnk-igyunk közben. Ez a rosszul értelmezett menőség sajnos egyes művész mozikat is elért: popcornnal, egyéb gyorskajával, kólával kell, hogy leöblítsük a kultúrát. Szeméthegyek éktelenkednek a moziban is a sorok között egy-egy filmvetítés után.
Egyesek a gyors kielégülést okozó, eldobható, sokszor műanyag dolgokat szeretik, és hajlamosak az emberi kapcsolataikat is ugyanígy instrumentalizálni.
De ezen túlmutatóan a látvány a kommunikációképtelenség kudarcát is szimbolizálja. A szereplők nélküli, szeméthegyekkel borított színpad olyan, mint egy tájkép csata után. A felek megvívták a harcukat önmagukért és a másikért, de csúfosan elbuktak.
Finnugor koprodukció észt beütéssel
A darabot a finn rendező Kristian Smeds hozta el Magyarországra egy nemzetközi turné keretében. A női főszereplőt Láng Annamária alakítja, kifogástalanul. Sokszínű, megújuló és egyben az örök nő, aki képes minden jelenetbe új minőséget hozni.
A férfit Juhán Ulfsak észt színész játssza. Karaktere eléggé nyegle, időnként unott. Hiába bohóckodik, és meztelenedik le teljesen a színpadon, a századik ugyanolyan megnyilvánulása után már nem annyira érdekes.
A produkció nem csak nemzetközi és multikulturális, hanem demokratikus is. A színpadi segítők (2 finn és egy 4 fős helyi stáb) például a darab egyenrangú szereplői. Integrálódnak az előadásba, miközben vödrökkel, partvisokkal, felmosórongyokkal igyekeznek úrrá lenni az egyre inkább elhatalmasodó rendetlenségen.
Remek ötlet, kihagyott ziccer
A rendezői alapkoncepció kitűnő: megmutatni az emberi kapcsolatok reménytelenségét, az egymásra találás gyötrelmeit, a könnyen félresikló kommunikáció veszélyeit. Sok jó ötlettel is operál az előadás (ilyen a már említett filmes reflexió), és van bőven potenciál ebben az abszurdba hajló komédiában. A megvalósítás mégis hagy kivetnivalót maga után.
Így például sok az üres járat, amikor nem történik semmi vagy, amikor a színészi improvizáció már nem tud újat mutatni. Párszor leül a darab. Konkrét karakterek és kézzelfogható cselekmény hiányában meglehetősen kockázatos ilyen hosszú lére engedni az előadást (jó másfél óráig tart).
Lankad a figyelem, unalmassá, vontatottá válik. Van egy pont a darabban, amikor felhangzik a takarodót jelző trombitaszó. Ekkor úgy tűnt, vége az előadásnak, aminek elkezdtem megörülni. Aztán kiderült, hogy ja, nem, még hátra volt jó pár jelenet. A rapszodikus módon változó dinamika kellemetlen nézői élményt jelentett.
A nyelvi nehézségek áthidalásának egyik szellemes epizódja, amikor Aljosa és Natasa (itt jelennek meg egyedül konkrét nevek) az Oltalmazó ég szeretkezős jelenetét „szinkronizálják”. Ilyen humorból jó lett volna több! De rögtön le is vont az értékéből, hogy ez is túl hosszúra sikeredett, úgyhogy egy idő után kényszeredetté vált.
Nekem egy kicsit sok volt a lekvárból is, amivel a szereplők dobálóztak, amikor már nem tudtak mit mondani egymásnak. Az alkotók lehettek volna kreatívabbak a tehetetlen szenvedély ábrázolásában.
