Egy évtized vége, egy új korszak kezdete
A 2010-es évek új korszak volt mind a zenészek, mind a komplett zeneipar számára, hiszen ez volt az első olyan évtized, ahol már az internet alakította a trendeket, szemben az előző évtizedekhez képest, amikor még a rádiók, a TV és a zenei magazinok határozták meg, mit hallgatunk. A minőségen és az értékteremtésen túl szempont volt, hogy műfajilag sokszínű listát állítsunk össze, a toplistánkon így ugyanannyira helyet kapott a mai húszon-harmincévesek problémáiból merítő gitárpop, a klasszikus hardcore és a szúfi ihletésű punk, mint a spoken word vagy a pszichedélia.
Jól megfért egymás mellett a múlthoz való visszanyúlás, a konvenciók újraértelmezése vagy azok földig rombolása, a koncertfelvétel, a feldolgozáslemez vagy a hagyományosan felvett; a digitálisan, kazettán vagy vinylen kiadott.
A lista eklektikus, de a megnevezett albumokban közös, hogy mindegyik nagyon szabad és határfeszegető – pont, mint amilyen a 2010-es évek vége volt, és amilyen jövőképpel a 2020-as évekbe nézünk. Toplistánk 10-től halad a 1-ig.
Mayberian Sanskülotts: Neverending Sorry
A duóként indult, mára öttagúvá bővült Mayberian Sanskülotts két és fél évvel az előző megjelenés után, még tavaly áprilisban adta ki az angol nyelvű Neverending Sorry-t.
A 11 számos lemez a zenekar eredendő humorával ragadja meg a mai húszon-harmincévesek lelki világát olyan témákon keresztül, mint a pánik, az öngyűlölet, az elmagányosodás, az elfojtás – a szomorú szakítós számok már unalmasak.
A Neverending Sorry alapvetően melankolikus poprockalbum néhány lendületes mozdulattal; egyszerű, felesleges fakszniktól mentes, amiben nagyon ízléses és vagány módon találkoznak a mai külföldi trendek és a klasszikus hangzások.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: G.O.D.
TOUCH: The Darkness Reflects
Sok zenekar hagyja december utolsó napjaira az albummegjelenést, így szinte kivétel nélkül mindig megéri várni januárig az ilyen listákkal. A TOUCH első nagylemeze az egyik, amiért örülök, hogy idén is így tettem.
Így még sikerült egy keményebb, klasszikus amerikai hardcore vonalat képviselő tételt is képviseltetni a listán, ami talán az utóbbi idők legjobb anyaga a műfajban, bár már az előzmények – a zenekar által korábban megjelentetett két kislemez – már jócskán magasra tették a lécet.
Sőt, a The Darkness Reflects hangzásában bátran felveheti a versenyt a nemzetközi viszonylattal is. Sötét, erős, nyers, lendületes, mégis dallamos zene személyes hangvételű szövegekkel, amit ez a műfaj meg is követel.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: Possession
ICR: Entrøpia
A mostanában főleg techno, house és bass műfajokban alkotó ICR, azaz Gál Zoltán, akinek neve az underground elektronikában jártas emberek körében és szakmai berkekben már régóta ismert. Az Entrøpia a nyolcadik albuma, amely – pusztán szubjektív megítélés alapján – egyike a legkiemelkedőbb hazai (kizárólag) elektronikus zenei anyagoknak.
A 7+3 számos lemeze nagyon személyes és intim témákat dolgoz fel, mintegy terápiaszerűen: a leukémia sikeres legyőzését és egy szakítást; távolabbról nézve az élet és a kapcsolatok törékenységét, a bomlás folyamatát mind sejtszinten, mint átvitt értelemben.
ICR az Entrøpián olyan rendhagyó, saját mintákat is felhasznál a zörejek, hangok generálásához, mint a kemoadagoló vagy egy nyaralós videóból kivágott jelentőségteljes elszólás. Mindezek tudta nélkül is egyszerre megterhelő és felemelő, intenzív és pulzáló lemezről van szó.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: November 2014
We Plants Are Happy Plants: History Ends in Green
Nagyon kevés az olyan produkció is a hazai zenei színtéren, aminek annyira sajátos, körbehatárolható és rá jellemző stílusa van, mint a We Plants Are Happy Plants-nek. Persze nem arra kell gondolni, hogy Bergmann Péter egy új, semmihez sem hasonlító és korábban nem ismert zenei műfajt talált volna ki, de az biztos, hogy a WPAHP számokat szinte az első pár hangból fel lehet ismerni.
A History Ends in Green üzenete elég nyilvánvaló és annál aktuálisabb: a természethez való visszatalálás, a Föld fenntartható jövője a cél.
A lemez bámulatos összegzése a WPAHP-ra jellemző ambient és középtempós, electropop stíluselemeknek, amely egy nagyon spirituális, könnyed, mégis komoly hallgatnivalóban manifesztálódik. Az album utolsó számában (The World Is a Labyrinth) Terence McKenna amerikai etnobotanikus és író egyik beszédéből hallható egy részlet, aki többek között olyan témákban kutatott, mint a pszichedelikumok, a sámánizmus vagy az emberi tudat.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: Nature Is a Teacher
MA’IWA: Goldfishing
Elindulni, félútig jutni, majd elfelejteni, mi is volt a cél. Barangolni, céltalanul, de kényelmesen. Valami ilyesmit jelent a „goldfishing”. Ez a címe budapesti underground elektronikus zenei szcénában külön-külön is jól ismert két előadó, a MA’AM művésznéven tevékenykedő Makay Anna és Nádházi Lajos, avagy AIWA új, közös albumának is, amit – nevüket összemozaikolva – MA’IWA-ként adtak ki novemberben.
A hatszámos Goldfishing önmagában is bolyongás az ismeretlenben. A lüktető, táncolható ritmusok és a jó sok szintetizátor inkább AIWA munkásságára jellemző, a sötét zajok, finom vokálok és a helyenként már-már operaéneklésre hajazó ének pedig MA’AM védjegyeinek számítanak.
Ebből a közös agymenésből lett a Goldfishing, valahol a spokenword, a dream noise és a különféle elektronikus műfajok határán. Kísérletező, koncepciózus és hipnotikus anyag, amit ugyanakkor maguk az előadók sem gondolnak véresen komolyan (lásd: az album harmadik számát). Ez a hozzáadott lazaság segít feloldani ezt az egyébként nem könnyen megemészthető lemezt.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: Digi Coxman
Ethnofil: Azimut
Kevés olyan zenekart találni, aminek a lemezei önmagában leképezik a zenéjük evolúcióját, a stílusuk kiforrását és révbe érését – már ha létezik egyáltalán az utóbbi. Az Ethnofil mára nemzetközi színpadokon is gyakran megforduló, stabil produkcióvá érett, és ez jól leképeződik az Azimuton keresztül. A zenekar jó ideje (gyakorlatilag 12 éves fennállása óta) halad egy meghatározott irányvonalon a jazz, a világzene és a soul fúziójával, amit már az előző lemezen, a 2018-as The Edge-n is sikerült egészen sajátosra formálniuk.
Azonban az Azimut képes betölteni a korábbi apró hiányérzeteket, és már igazán kiforrott koncepcióval és hangzásvilággal rendelkezik. Egy őszintén szép lemez, ahol a dalok jól elkülönítve válnak szét, mintha mindegyik egy-egy film betétdala lenne.
A felvétel adalék különlegessége, hogy csak néhány háttérvokálsáv lett felvéve hozzá utólag, minden más egyben, egy vidéki házi stúdióban került rögzítésre. Ez tulajdonképpen jól megmagyarázza azt a három szót, ami legelőször eszembe jutott róla: nyers, szabad, érintetlen. A vinylen is megjelent 7 számos lemezen helyet kapott egy Anima Sound System-feldolgozás (Közel) és egy Karády Katalin-filmzene átirata (Szomjas a szám) is.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: All Clear
Lemurian Folk Songs: Ima今
Vedd a legjobb dolgokat a hatvanas évek pszichedelikus rockjából, és tedd bele egy tálba! Aztán végy egy kicsit a nyolcvanas évek krautrockjából is, alaposan keverd össze, majd az így kapott masszát fűszerezd meg egy csipet Jefferson Airplane-nel! Kész is az Ima, a Lemurian Folk Songs szeptemberben megjelent négyszámos lemeze.
Az „ima” egyébként itt nem a transzcendenssel való kapcsolatlétesítésre, hanem a japán „most” szóra utal. A Lemurian Folks Songs klasszikus hatvanas-hetvenes éveket idéző pszichedelikus blues-rockot játszik itthon olyannyira egyedülálló módon, hogy első hallgatásra meg sem mondanád, hogy magyar zenekar – ami igen, ebben a kontextusban bizony bóknak számít.
A zenekar élőben és felvételen is ügyel arra, hogy az ének ne kerüljön előtérbe a dallamhoz képest, hanem annak része maradjon. Ez a stílusjegy az Ima今-n is érvényesül, amelyre a tagok elmondása szerint az elmúlt két év általuk naivabbnak, nyersebbnek megítélt dalait gyűjtötték.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: Highself Roadhouse
12z: Transfiguratio
Nagy vállalás olyan lemezt toplistára tenni, amiben nagyítóval sincs nyoma hagyományos értelemben vett éneknek – meg úgy egyáltalán, semmi hagyományos dolognak –, ennek ellenére kitartok amellett, hogy a Transfiguratio az egyik legérdekesebb és legszebb ívű hallgatnivaló a tavalyi évből. A korábban Nicolas Jaar kiadójánál is megjelenő 12z (onetwozed) habár alapvetően duóként (Szabó Bálint és Kristóf Márton) működik, Porteleki Áron dobossal néha trió kollektívává egészülnek ki. A Transfiguratio szintén egy trióban felvett lemez, ami a Pannónia Filmstúdióban szűk közönség előtt rögzített két estés koncertfelvételből született.
Újabb behatárolhatatlan anyag, hogy lássátok, nem vagyok a műfajok híve: pszichedelikus, improvizációra épülő experimentális elektronika, ami nem távolodik el semmilyen hangzástól, legyen az rock, jazzdobolás, egy népi vonós vagy éppen egy kis free szaxofonozás. Néhol dallamosan, máshol kevésbé követhetően, szokatlan zajokkal és grandiózus atmoszférákkal, amiket különféle tradicionális zenék ihlettek.
Az album nagy és átfogó zenefolyam, vagy ha úgy tetszik, történet, ami egy csírázástól az aratáson, a lakomán és az emésztésen át az átalakulásig és búcsúig tartó folyamatot követ végig – ehhez kézre játszanak a számcímek is. Iszonyúan részletgazdag anyag, amit megéri többször is meghallgatni, akkor adja ki ugyanis az igazi „lelkét”.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: Germination
The Qualitons: KEXEK
2019-ben lett volna 50 éves a mindössze pár évet megélt, de már a saját korában is kultikusnak számító KEX zenekar. Ennek apropóján adott ki a The Qualitons egy ötszámos KEX-feldolgozáslemezt. A KEXEK koncepciója szerint az öttagú zenekar minden tagja választott egy-egy dalt, és maga irányította a munkafolyamatokat az újraértelmezéstől-újrahangszereléstől kezdve egészen a keverésig. Az album ennek ellenére mind stílusban, mind hangzásban egységes, miközben egy kicsit sem egyhangú. A KEXEK dalait single-ként jelentették meg egy teljes hónapon átívelő időszakban, ami végül karácsonykor teljesedett ki ötszámos nagylemezzé.
A zenekart és a megjelenést övező hype tükrében (a The Qualitons az első magyar zenekarként lépett fel az ikonikus KEXP rádióban, ahol az album egyik dalát is eljátszották) nem csoda, hogy a duplalemezbemutató-koncert mindkét időpontjára elkelt az összes jegy, azonban a KEXEK tényleg kivételesen jó anyag lett.
A The Qualitons zenéjének alapját egy olyan műfaj jelenti, aminek Magyarországon alig van említésre méltó múltja, mindössze néhány együttes kísérletezett vele érintőlegesen a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején. Az 1969 és 1971 közt fennálló KEX ráadásul sosem kapott lehetőséget nagylemez készítésére, mert összeegyeztethetetlennek minősültek az államhatalom elvárásaival. Egy ilyen album elkészítéséhez tehát merészség, jó ízlés, stílusérzék és még annál is több fantázia kell.
Sokan ódzkodnak a magyar nyelven énekléstől, a feldolgozáslemezek pedig alapból hátrányból indulnak. Egyrészt az eredetinél jobbat csinálni az esetek nagy részében nem sikerül, másrészt hajlamosak vagyunk rájuk aggatni olyan jelzőket, mint „fantáziátlan” vagy egyszerűen „másolat, nem eredeti”. A The Qualitons ráadásul képzett és sok műfajban – például jazzben – is otthonosan mozgó zenészekből áll, így félő volt, hogy az eredmény túl modoros lesz, vagy épp ellenkezőleg, hiányzik majd belőle a „kvalisság”.
Szerencsére egyik sem jött be: a KEXEK egységes, de izgalmas, kreatív, stílusos újragondolás, nagyon magas színvonalú zenéléssel, ami után soha többé nem gondolkozunk azon, hogyan tud a tisztelet hangokban is megjelenni.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: Zöld-sárga
Dorota: Solar The Monk
A Dorotát, habár éppen tíz éves zenekar, eddig főleg csak a hazai underground színtér legbelsősebb arcai ismerték. A működésüket inkább a “ritkán nagyot” elv határozza meg, zenéik pedig teljesen kívül állnak minden konvención vagy műfaji elváráson. Így az átlagos zenehallgató, ha rájuk is talált, kapaszkodók híján valószínűleg hamar kicsúszott a lába alól a talaj. De hát, mi tudjuk, hogy a műfajok csak eligazításra jók, a szabályok pedig arra vannak, hogy megszegjük őket. A Dorotás fiúk (Somló Dávid, Makkai Dani és Porteleki Áron) megteszik ezt a szívességet.
Harmadik nagylemezük, a 2019 szeptemberében debütált, 11 számos Solar The Monk kicsit konkrétabb dalszerkezetekkel operál, így valamivel szélesebb körben is könnyebben értelmezhető hallgatnivaló, ez pedig határozottan az előnyére válik (bár az előző két lemez is egyszerű szóval zseniális).
Ez az album végre kirobbantotta őket a Tilos az Á és a Müszi romjaira épült szubkultúra vonzáskörzetéből, olyannyira, hogy a Solar The Monk nem egy helyen az év lemeze lett – így nálunk is.
Az anyag középpontjában a szerzetesség metaforája áll: vissza- és elvonulás, reflektálás, új utak és létezési formák keresése egy vesztébe rohanó világban. A korábbi szerzemények szabad improvizáció felől jövő gyakorlatai után itt a nyers és erőteljes punk-rock hangzások kerülnek előtérbe, és keverednek szúfi, berber, mongol, buddhista hatásokkal és a transzállapothoz közelítő, repetitív zenei formákkal. Ezeken az érzeteken erősítenek a rövid, hangzatos, ritualisztikus szövegek angol, magyar és helyenként halandzsa nyelven.
Sokmilyensége ellenére a közel egyórás lemez nagyon letisztult és koncepciózus hallgatnivalóban ölt testet, amit akárhányszor végighallgatsz, mindig felfedezel benne valami újat, valami nagyon nem evilágit.
Ha csak egy számot hallgatnál meg: Solar The Monk I.