Szegedi Zsuzsa elsősorban festőművész, de elfordult a hagyományos festészettől, hogy különböző eszközök bevonásával létrehozza saját multimédia művészetét. Vászon helyett a falra fest, a nézőt pedig passzív figyelőből aktív cselekvővé változtatja. Művészi módszereiről, valamint amerikai karrierjéről kérdeztük a festőnőt.
ContextUs: Multimédia művésznek tartja magát. Mit is jelent ez pontosan az ön esetében, és hogyan ötvözi a különböző felületeket mint a festészet és a videózás?
Munkáimban különböző médiumokat kombinálok. Leginkább festést, grafikát, fotót, videót és fényt. Ezeknek az olyan fajta összevonása érdekel, ami tulajdonképpen lehetetlen, amolyan felmérése az elérhetetlen hiábavalóságnak. A médiumok sajátos nyelvezetei összekombinálva újabb materiális és konceptuális narratívát hordoznak. Nagyon érdekel például, hogy hogyan lehet egy mozgóképet festéssel keverni, és itt nem ráfestésre gondolok. Van-e mód a fény megfoghatatlanságát egy szoborral összegyúrni, és ezekkel a materiális kapcsolatokkal mit lehet ábrázolni. A médiumot tág értelemben vizsgálom, legújabb munkámban például az “interjú mint médium” kérdéseit fejtegetem. Ilyen próbálkozáson alapszik a múlt és jelen pillanatok leképezésének összekomponálása is.
ContextUs: A műalkotásait különös módon freskóra emlékeztetően festi a falra. Miért szereti alkalmazni ezt a módszert, mondjuk, a hagyományos vászon helyett?
Én sok éven át vászonra festettem, de egy idő után a vászon lehetséges méretei túl behatárolók voltak. Először a nagyobb méretre való igényemet a vászonból kifestéssel oldottam meg, tehát a vászonról a gesztusok a falon folytatódtak. De nem csupán a méret, hanem a keretből való kitörés igénye miatt. Tehát elkezdtem a falon dolgozni, a fal felülete és szilárdsága új lehetőségeket adott az alkotásban.
ContextUs: Nemrég a debreceni MODEMben is részt vett egy freskó kiállításon. A kiállítás érdekessége, hogy gyakorlatilag ott, helyben fejezte be az alkotását a nézők segítségével. Szereti bevonni a közönséget is az alkotásba? Miben más egy ilyen interaktív kiállítás, mint egy olyan, ahol a nézők passzívan figyelik az alkotásait?
A néző tulajdonképpen sosem passzív. Még ha mozdulatlanul is áll egy festmény előtt, akkor is aktivitás történik a kép és néző között; érzelmileg és intellektuálisan. Éppen ezért leginkább a nézők és megfigyelők jelzőt használom.
Ez a három fázisú munka a nézők bevonására alapszik. Az első fázisban elkészítem a képet, a másodikban a nézők megsemmisítik, a harmadikban pedig ennek a két fázisnak videó dokumentációját vetítem vissza ugyanarra a falra, ugyanabban a méretben. A kész munka tehát az egész folyamat, a nézők performanszával együtt. Így tehát nem ők fejezik be a munkát, hanem annak részesévé válnak. A végső fázis pedig a digitális leképezése a performatív eseményeknek. A kérdés inkább az, hogy ki kinek dolgozik.
A munkába való bevonás pedig korántsem a nézők szórakoztatásáról szól mint az élmény-eseményeken, hanem a festmény konceptuális komplikálására ad módot. Természetesen nem minden munkám ad helyet a nézők fizikai bevonására, de mivel többnyire a komplexitás és multiplicitás dimenzióit vizsgálom, ezért a nézők előre kiszámíthatatlan reakciói fontos szerepet játszanak.
Ez az interaktivitás eltér a klasszikus múzeum látogatás élményétől, hiszen a múzeumok alap missziója, a műalkotások prezerválása azaz konzerválása, érinthetetlenségük biztosítása. A múzeum vitrin-funkciójának ez a munka kihívást jelent: Hogyan lehet változásokon alapuló performatív munkát kiállítani, prezerválni, annak több fázisát bemutatni. A performativitásnak itt fontos jelentősége van, de nem a művészen van a hangsúly, hanem a nézőn, aki immár ahogy említettem, a munka részese. A munka itt fizikai bevonást jelent, eleinte óvatos átgondolt mozdulatokkal történik, ami később egy felelősség teljes vagy épp ellenkezőleg, érdektelen munkavégzéssé alakul. Ez a hozzáállás érdekes módon helyszínről helyszínre változó, mintegy társadalmi képet mutatva. A nézők bevonása legtöbbször instrukció nélkül működik, ezáltal hagyva az intuitív és konvencionális magatartások ösztönös kibontakozását. Van ahol a kirakott eszközök automatikusan inspirálják a nézőt, máshol el kell indítani a folyamatot.
ContextUs: Egy ideje az USA-ban, Chicagóban tanul. Mennyire más az ottani művészvilág és a műkedvelők, a befogadó közönség?
Jelenleg The School of the Art Institute of Chicago Low Residency Programjába járok. Ez a low residency program egy új kezdeményezés, ami eltér a megszokott akadémia modelltől. Ennek legfeltűnőbb jellemzője a flexibilitás. A nyári intenzív képzés a helyszínen lehetővé teszi az együttműködést, hogy a tanév többi részét a diák az elméleti órák keretében a világ bármely pontjáról on-line végezhesse. Ez természetesen a nemzetközi diskurzust is biztosítja, hiszen a diákok a világ különböző részeiről kollaborálnak. Az én esetemben pedig lehetővé tette hogy Budapesten töltsem az utolsó évemet, amit a diploma munkámhoz szükséges kutatásokra fordítottam. Ez idő alatt mindkét oldalról rengeteg támogatással. Ez a kettős élet sok szempontból praktikus, de kihívásokkal teli és természetesen fárasztó. A gyakori konzultációk Skype-on történnek, a 7 órás idő eltolódás miatt a nap első részében senki sem zavar, viszont az estébe nyúló megbeszéléseknél az is előfordul, hogy a konzultáció egy sör mellett zajlik.
A digitális eszközök kihasználása nagyon jellemző Amerikai oktatásra. Ez az igény a művészeti munkák árusításában és a közösségi médiáknak marketing célú felhasználásában is tükröződik. Szerintem ez már eléggé elterjedt és egyértelműen hatással van a kortárs művészetre, artmarketra, és sok esetben a műalkotás létrehozásában is megjelenik. A Modemben kiállított munkám pontosan erről a digitális tekintetről szól: A digitális világ nem csak a képzőművészeti alkotások formájára és megjelenésére, hanem gondolkodás módunkra is hatással van. A mai művészvilág tanúja ennek az elanyagtalanító, megfoghatatlan folyamatnak.
Az amerikai művészvilágról csak annyit, hogy az én tapasztalataim szerint a művészeket reprezentáló intézmények nyitottabbak, a kritikus munkák felvállalásában bátrabbak és változatosabbak. A progresszívre való igény miatt kritikus munkák felkerültek az underground-ból és független rádió közvetítéssel például nemegyszer találkoztam váratlanul egy galériában. A befogadó közönséget egymagában értékelni nehéz lenne, mert ők is ennek a mechanizmusnak a részei, de feltétlenül lazábbak és érdeklődőbbek az új iránt. Általánosítani nehéz, de az biztos, hogy nagyobb igény van műalkotásokkal való együtt élésre, és itt nem csak festmények vételére gondolok, hanem szobrokra, videóra, sőt, performatív munkák vásárlási igényére. Emiatt Magyarországon szerintem még erősebb a nézők kielégítésének az igénye, tehát kevesebb lehetőség nyílik a progresszivitásra. Pozitív példát látok itthon is, de nem elég mennyiségben. Ez igazán sok mindenen múlik, a társadalmi közegtől, gazdasági háttértől, és eleve a művészeti struktúra is más alapokon nyugszik.
ContextUs: Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Készül valamilyen projekttel itthon vagy külföldön?
Három hazai esemény közeleg. Magyarországi tartózkodásom alatt néhány artist residency programon vettem részt. Előszőr az Art Quater Budapest utána pedig a Budapest Art Factory vendég művésze voltam. Studiós munkáimból rendezett koncept kiállítást a BAF évadnyitóján lehet megtekinteni Május 20-ig (megnyitó Május 4, 18:00), kutatásomat összegző prezentáció és kerekasztal beszélgetés pedig az AQB szervezésében a Fiatal Képzőművészek Studiója Egyesületben lesz Májust 18-án, 18:00-kor. Az azt követő projektem pedig a Modem műtermében való munka. A tíznapos residency idejére végre távol leszek Budapest zajától. A Magyarországon töltött elmúlt 8 intenzív hónapom után lesz egy kis időm lelassulni, aztán irány Boston, majd Chicago.
Fotók: Szegedi Zsuzsa
