Wendy Ewald tanárnő-fotográfus a szegénysorsú gyerekek kezébe adta a kamerákat, és arra biztatta őket, hogy örökítsék meg mindennapjaikat és álmaikat.
Vidéki gyerekek kamerával a kezükben
A művészeti nevelés a mélyszegénységben, elmaradott térségekben élő gyerekek számára rendkívüli kitörési lehetőséget jelent. Nemrég számoltunk be a lagosi balettozó srácokról, de említhetjük Balogh Rodrigó Roma hősök oktatási módszertanát is. Néhány napja az ország empatikusabb része egy emberként háborodott fel, amikor L. Ritók Nóra alapfokú művészeti neveléssel foglalkozó Igazgyöngy Alapítványának támogatását a felére csökkentette a kormány a járványkezelésre hivatkozva. Wendy Ewald fotós történetéből azt is megtudhatjuk, hogyan alakult régi tanítványai sorsa.
Amikor Wendy Ewald 1976-ban, frissen végzett New York-i tanárként a Kentucky állambeli Letcher megyébe utazott, nem sejtette, hogy annyira megfogja az Isten háta mögötti vidék, hogy hat éven át ott marad tanítani. A fiatal tanárnő időközben elkezdett fényképészettel foglalkozni, hobbiját pedig szívesen megosztotta tanítványaival. Azokban az iskolákban, ahol tanított, sötétkamrát alakított ki és fotózást, nyomdászatot és könyvkötést tanított a gyerekeknek, írja a The Guardian.
„Vettem egy csomó fényképezőgépet, és 10 dollár fejében adtam oda a gyerekeknek. Fontosnak éreztem azt beléjük nevelni, hogy van értelme és értéke annak, amit a saját tulajdonukban lévő eszközzel végeznek” – nyilatkozta Ewald.
Először 1985-ben jelent meg a Portraits and Dreams: Photographs and Stories by Children of the Appalachians (Portrék és álmok: az Appalache-hegységben élő gyerekek fotói és történetei) című kiadvány, amely a vidéki szociofotográfiában mérföldkőnek számított.
Most újra, az eredetihez képest még több fotóval adták ki a kötetet, amely helyi, szegény körülmények között nevelkedő, de gazdag képzeletvilággal rendelkező gyerekek szemével láttatja a vidéki Amerikát.
Az elmosódott, fekete-fehér, szemcsés fotókat Ewald témánként (önarcképek, állatok, családi portrék, álmok) kategorizálta.
Maguk mögött hagyták a nyomort
Az árulkodó családi fotókon láthatjuk, ahogy piszkos ruhájú gyerekek mocskos falak előtt pózolnak. Egyikük a legnagyobb bátyja arcképét mutatja, aki öngyilkos lett, miután hazatért Vietnamból. Veszteség, szomorúság és a túlélésért vívott harc árad a képekről. Bántalmazott gyerekek, akik közelről látták a halált is. Ez utóbbi aggasztotta őket, hiszen férfi rokonaik, akik közül sokan a szénbányában dolgoztak, gyakran szenvedtek a bányászokra jellemző tüdőbetegségekben. Gyakran álmodtak is a halálról.
„Ezek a gyerekek felnövekedve közvetlen közelről, a mindennapjaikban tapasztalhatták meg az élet körforgását. A halál folyamatosan jelen volt életükben: a felnevelt haszonállatokat levágták, és kiskoruktól kezdve vadásztak. A fegyverek, a lövöldözés és az alkoholizmus az életük részének számított. Szabadon, egész nap a hegyekben csatangolhattak, gátat, búvóhelyeket építettek maguknak. Az erdőt úgy ismerték, mint a tenyerüket” – mesélt Ewald tanítványai életmódjáról.
Legtehetségesebb tanítványa Denise Dixon volt, akinek fotói ösztönösen kiemelkedő kompozíciós készségről és élénk képzelőerőről tesznek tanúbizonyságot. A Reaching for the Red Star Sky című sorozatban a kislány önfeledten táncol egy vakolatlan téglaház előtt, ami kettéosztja a teret. Úgy tűnik, mintha teljesen megfeledkezett volna a kameráról, de ahogy utólag kiderült, teljesen tudatosan készült a fotó.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Megmondtam a barátnőmnek, hogy milyen messze álljon a géppel, és hogy akkor exponáljon, amikor szólok neki. Szeretem a mozgásban lévő embereket fotózni[/perfectpullquote]
– mondta utóbb Dixon, aki ikertestvéreit is szívesen fotózta.
2008-ban Ewald találkozót szervezett volt tanítványainak. Akkor derült ki, hogy a legtöbben a ’70-es évek végétől nem is látták egymást. Sokaknak sikerült kitörniük a szegénységből, egyetemre jártak, szakképesítést igénylő munkát vállaltak helyben vagy távolabbi vidékeken. Mindannyian jó érzéssel emlékeztek vissza a fotós képzésre.
„Azok az ismeretek, felismerések, amelyeket fotósként, történetmesélőként a kreativitásuk kibontakoztatása közben elsajátítottak, egész életükre hatást gyakoroltak. A tanítványaimtól azt a munkámban örökérvényű elvet tanultam, hogy a mások és a magam látásmódja szerint is meg kell mutatni a világot” – írta könyve utószavában a fotós-tanárnő.
