Meghívást kaptam a Rombusz Műhelybe egy bizonyos Köménymag-estre, magamban rögtön két kérdés vetődött fel: mi az a Rombusz Műhely, és mit takar a Köménymag-est elnevezés? Rövid idő elteltével megtudtam.
A Rombusz Műhely, mint kiderült, egy új, fiatal művészek által kialakított galéria az Astorián, aminek célja a különböző képzőművészeti ágak közvetítése az ezek iránt érdeklődők számára. Ez volt a második esemény a Műhelyben, az első Kósa Gergő Kóborlás a környéken elnevezésű kiállításának megnyitója volt, a festmények a Köménymag-est alatt is láthatóak voltak. Rombusz pipa, de mi az a Köménymag?! Természetesen erre is hamar rávezetett az internet, így megbizonyosodhattam arról, hogy érdekes programnak nézünk elébe: fiatal irodalmi kör bemutatkozó estje versekkel megspékelve. Vizsgázás utáni fáradalmaim kipihenésére tökéletes programnak tűnt – és visszaemlékezve az is volt.
Kicsit megkésve, de megérkeztem az ismerős környékre, hiszen csak pár méter választott el az egyetemtől, ahová járok. Amint beléptem a kapun, szembesültem azzal, hogy még mindenki nyugodtan dohányzik a galéria előtti belső udvaron. Az irodalmi programok már csak ilyenek: sosem kezdődnek el pontosan. A felolvasók egy része is csak 7 óra után érkezett meg, így nyugodt szívvel töltöttem magamnak egy pohár bort, amelyet a szervezők készítettek a külön erre a célra felállított asztalra nekünk.
Körülbelül fél órás csúszással el is kezdődött az esemény.
Először Oláh Norbert, a galéria egyik alapító tagja mondott felvezető szöveget, ami – mint ahogy azt előre kijelentette – tényleg csak három mondat volt, nem akarta elrabolni az időt a többiektől.
A „sok jó ember kis helyen is elfér” talán már közhelyesen hangzó mondás jelen esetben igaznak bizonyult: annyian összegyűltünk, hogy néhány embernek már csak a szőnyegen jutott hely (ami egyébként lehet, hogy jobb választás volt), illetve néhányan állva hallgatták végig a felolvasókat. A sok érdeklődő jelenléte már önmagában megteremtett egyfajta családias atmoszférát.
Zetas Péter már az elején leszögezte, hogy „genyó” kérdéseket fog feltenni az est főszereplőinek. Ők már erre talán fel voltak készülve, hiszen valószínűleg már elég jól ismerték Petit. Mint elmondta, szereti kihozni az embereket a komfortzónájukból.
Az első kérdés után mindenki számára világossá vált, hogy a moderátor tényleg nem viccelt, rögtön pár mondatos bemutatkozást, és műveik tízes skálán való értékelését kérte a beszélgetőpartnerektől.
A jellemzésből kiderült, hogy nagyon sokszínű társaságot hallgatunk: voltak sportemberek (Őry István, Nagy Dániel), tanárnő (Csombor Rita), gazdasági egyetemet hallgató (Kopcsányi Lilla), pszichológia szakos (Kovács Márton), illetve egy ügyvédbojtár is (Bende Tamás) akadt köztük. Ez a tény erőteljesen megcáfolta azt a sztereotípiát, hogy csak a bölcsészek írhatnak (jó) verseket. Ezután egy meglehetősen nehezen megválaszolható kérdés következett: ki mennyit hazudik. Erre jellemzően diplomatikus válaszok születtek, hiszen néhány másodperc alatt nehéz átgondolni ezt az igencsak nehéz és megfontolandó kérdést. Egy másik ehhez hasonló kérdés is elhangzott: mi az, amit megbántak? Páran kérdőre vonták szakmájukat, mások semmit sem, a végszót talán Lilla mondta ki egy idézettel: „Jobb megbánni valamit, amit megtettél, mint megbánni azt, amit nem tettél meg”.
Ezek után ismét Lillához került a szó, aki bemutatta a Köménymagot néhány szóban. Elmondása szerint ez a kisebb csoportosulás egy éve nőtte ki magát ahhoz, hogy önálló műhelyt hozzanak létre – a FISZ táborokban találkoztak korábban a tagok. A tagok közötti kapcsolat többnyire online működik, de természetesen össze is szoktak ülni, illetve a házibulik is jó közösségkovácsolók.
Bende Tamás szerint a támogatás tartja össze a csoportot, illetve reflektálva Őry István megjegyzésére (véleménye szerint azért jó ez a kör, mert senki sem azért került be, mert egymás régi ismerősei).
Szerinte azzal, hogy egymás verseit olvassák, éveket ugrottak át az ismerkedés időszakából. A verseken keresztül belelátnak a másik ember magánszférájába, életébe.
Ezután mindenki felolvasott 2-2 verset, ami még inkább megteremtette a családi hangulatot a közönség soraiban, valamennyivel közelebb kerülhettünk a felolvasókhoz. A művek után ismét közvetlenebb kérdés hangzott el: Mi vette rá őket, hogy írjanak? Voltak, akiket a szerelem, s a kamaszkori ciki szerelmes verseket fejlesztették tovább, illetve Kovács Mártont például a középiskolai stílusgyakorlatok inspirálták az írásra.
Zetas a különböző szakmák miatt rákérdezett arra is, hogy hogyan kapcsolódik össze a versírás a tanulmányaikkal, mennyire hátráltatja őket, vagy mennyire segíti őket. A válaszok nem voltak meglepőek, többen nem különösen merítenek ihletet a tanulmányaikból vagy szakmájukból, a versírás független ezektől.
Végül, utolsó kérdések egyikeként felvetődött, hogy készül-e kötete valamelyik fiatal szerzőnek. Többen még várnak arra, hogy minőségi anyaguk legyen egy nagyszerű kötethez, míg Csombor Ritának már összegyűltek a versei, illetve Bende Tamásnak jövőre meg is jelenik az első önálló print alapú kötete. Korábban már jelent meg egy e-bookja a költőnek az Ambroozia Book berkein belül.
Utolsó, meglehetősen komplikált kérdésként előkerült a biopoétika népszerűsége, ezáltal egyértelműen Nemes Z. Márió és Németh Zoltán neve.
Különböző vélemények hangzottak el ezzel kapcsolatban, egyesek szerint kezd elcsépelt lenni, mint a kávé és cigaretta duó, míg mások elkerülhetetlennek tartják költészetükben.
Új trend lenne a testpoétika? Ezzel a nyitott kérdéssel fejeződött be a beszélgetés.
A felolvasással nem ért véget az este, páran maradtunk még a galériában beszélgetni, borozgatni, a kiváló hangulat csak tovább fokozódott. A 2015-ös évben ez volt az utolsó irodalmi programom, és ezt egyáltalán nem bántam meg – érdemes eljönni a Rombusz Műhely programjaira.
A képeket Dékány Dórának köszönjük!
