A névadás témája lehet kimeríthetetlen humor forrása vagy csak egy érdekes topic a beszélgetésben, egészen addig, amíg nincs szoros határidőnk – mondjuk 9 hónap. Mert ha útban van a baba, akkor már nem lehet elviccelni a kérdést, nevet kell választani. És egyáltalán nem mindegy, hogy milyet.
Néhány éve egy kisebb református templomban fül- és szemtanúja lehettem egy kisgyerek megkeresztelésének. A család túlöltözve – ahogy szerintük illik – az olcsó parfümök gőzében lakkcipők és műselyem masnik között pedig egy öltönybe bújtatott, még járásképtelen 1 éves. Szegény, szegény – gondoltam, de akkor még nem tudtam mindent! Amikor a lelkész a szülőkhöz fordult és azt kérdezte: „Akarjátok-e, hogy gyermeketek, Sötét Imre Kevin az Atya, Fiú, Szentlélek szövetségébe, a keresztyén anyaszentegyházba befogadást nyerjen?” – némi mormogás és nevetgélés fojtott hangja hallatszott, én pedig megint azt gondoltam: szegény, szegény!
A név megszemélyesít és azonosít minket, ezért fontos, hogy milyen nevet adunk születendő gyermekünknek.
Régen nem kerekítettek nagy feneket a dolognak, a hagyományok és az öröklődés határozták meg az utódok nevét. Évszázadokon keresztül nem is történt annyi változás a névadás területén, mint az utóbbi 20-30 évben. Apáink, dédapáink és ükapáink is valószínűleg Jánosok, Istvánok, Györgyök és Mihályok voltak, feleségeik Annák, Katalinok, Margitok és Erzsébetek. A mai gyerekek utódai azonban ilyen szabályt már nem tudnak majd felállítani, hiszen szinte évente változnak a trendek.
Ma már nem számít a hagyomány vagy apánk/anyánk/nagyszülőnk neve, csak egy szempont dominál: mi tetszik a kedves szülőknek. Így gurulhatnak ki a kórházból Eperkék, Bodzák, Karionok és Benettek. Nem is lenne ezekkel semmi baj, ha a keresztnevek passzolnának a vezetéknévhez (például Tóth Karion vagy Kovács Cintia elég stílustalan az egyszerű, magyaros vezetéknév és a bonyolult, idegen keresztnév párosítása miatt), nem állna fenn mássalhangzó torlódás (Kovács Csongor) és a szülő is tisztában lenne a választott név eredetével (mert azért ez a minimum).
A névadás több kell, hogy legyen, mint egy jól hangzó név kiválasztása, hiszen egy életre „címkézzük fel” gyermekünket. Nem szabad tehát elkapkodni!
A kabbala szerint a név viselője olyan életutat jár be, amilyenre a név predesztinálja. Talán ezért adnak sokan úri vagy annak tűnő nevet gyermeküknek, hiszen így akarják biztosítani, a gyerek majd kitör abból a környezetből, amiből a szülőnek nem sikerült.
Minden szülő jogos meggyőződése, hogy gyermeke egyedi és különleges, és ki más érdemelne meg egy fantasztikus nevet, ha nem épp ő, szüleinek szeme fénye, egy a millióból? De itt kell észnél lenni! Mérlegelni kell, hogy különlegességében se legyen túlzás, hangulatában illeszkedjen a vezetéknévhez, ne legyen idegen, ne legyen kétértelmű, de legyen úgymond örökérvényű – vagyis Málnácska 80 évesen ne érezze kényelmetlenül magát az OTP-ben.
Veszélyes az is, ha saját rajongásunkat vetítjük ki a gyerekre és például Kiss Véjn Rúninak (Wayne Rooneyról, a focistáról) nevezzük el a csöppséget. Mire szegény kis Véjn megnő, már – néhány elvakult sportrajongón kívül – senki sem fogja tudni, kiről kapta a nevét a gyerek és ő magyarázkodhat élete végéig. Ráadásul a magyaros átírás is nehezíti az asszociációt, márpedig a magyar törvények szerint az idegen neveket is magyar írással kell anyakönyveztetni.
A mai magyar névadási szokásokat két tendencia jellemzi: az egyik a cifrábbnál is cifrábbat, a másik a hagyományokhoz visszatérést jelzi. Az előzőre kismillió példát láthatunk magunk körül Eszmeraldák, Zsaklinok, Kevinek képében, az utóbbi pedig az ún. értelmiségi réteget jellemzi, színészek, írók gyermekei lesznek manapság Mihályok, Zsigmondok, Katák és Kingák. Az mindenesetre biztos, hogy 20 év múlva a Katalin, az Erzsébet, a Pál és a László lesznek a különlegesen ritka nevek.
Yonat Zwebner a jeruzsálemi héber egyetem kutatója csapatával igazolta, hogy a nevekhez minden társadalomban kapcsolódik valamilyen sztereotípia. Van ugyanis egyfajta társadalmi arculat, amit egy névhez kapcsolunk. Kísérleteivel bebizonyította, hogy a Bob „kövér név”, a Tim pedig „sovány” (nálunk talán a Csaba lenne piknikus, az István pedig langaléta).
Zwebner kutatásai szerint a név viselői öntudatlanul úgy is viselkednek, hogy megfeleljenek a névvel kapcsolatos sztereotípiának.
Ebből következik, hogy a gyerek is igyekszik majd megfelelni a nevének. Ha sehogy sem tud összeforrni vele, van lehetősége a változtatásra, hiszen ahogy nagykorúvá érik, bármelyik anyakönyvvezetőhöz fordulhat és egy formanyomtatvány, no, meg 10. 000 Ft ellenében lehet Mendiből Kata, Erikből Vazul, Rosalindából Cecília. Ahogy tetszik.
