Az alt-rock műfajának egyik legnagyobb ikonja, PJ Harvey nyaralni ment. Igaz, az úticél ezúttal Afganisztán és Koszovó, valamint Washington szegénynegyede volt, hogy aztán Angliába hazatérve az ott született versekből és szövegekből elkészítse a The Hope Six Demolition Project című albumát. A lemezt egy művészeti performansz keretében a nyilvánosság előtt rögzítette. Az útról és a lemez munkálatairól Seamus Murphy, fotóriporter és haditudósító készített dokumentumfilmet.
PJ Harvey a nagyvilágban
Szögezzük le elöljáróban, hogy a The Hope Six Demolition Project kiváló album. Egy magával ragadó kollázs, ami értelmezhető akár zenei riportanyagként is, ahol a tudósító szerepét ezúttal egy zenész tölti be. Dokumentarista igényű, történetmesélős szövegek és jobbnál jobb dalok alkotják a lemezt.
A dokumentumfilm rendezője, Seamus Murphy – aki egyébként tevékenyen közreműködött PJ Harvey előző két albumának munkálataiban is – egy hasonló, kollázs-szerű anyagot készített. A film alapvetően két rétegből épül fel: az inspirálódás és a megvalósítás szakaszaiból, melyek folyamatosan váltakoznak.
Hol a Londonban felállított pop-up stúdióban vagyunk, melyet egyébként megnyitottak a publikum számára is és a látogatók egy irányban átlátszó üvegfalon át követhették a zeneszerzés kreatív folyamatait.
Hol pedig Afganisztán és Koszovó háborútól megnyomorított utcáin vagy éppen Washington fekete gettóiban. Az összetartó kapocs kizárólag az énekesnő interakciója a körülötte lévőkkel.
Koltai Lajos Sorstalanság című filmje óta tudjuk, ha valaki zseniális operatőr, az még nem garantálja, hogy jó rendező is. Ugyanez igaz arra az esetre is, ha valaki briliáns fotóriporter, attól még nem biztos, hogy hasonlóan jó dokumentumfilmes is. Seamus Murphy filmjéből ugyanis bántóan hiányzik valamiféle narratíva és a rendezés aktusa.
Egyik helyszínről a másikra ugrunk, de a miértekre sosem kapunk választ. Mi motiválja a brit alt-rock sztárt, hogy Afganisztánba vagy Koszovóba menjen? Miért pont Washington-külső gettóiban járunk?
Egyáltalán, mi köti össze a különböző helyszíneket? Interjúk nincsenek a filmben, iránytűként csakis PJ Harvey poetikus narrációira, illetve az utazások során íródott verseire támaszkodhatunk.
Rockabul: Bombák helyett a beat záporozzon – Interjú Travis Beard rendezővel
Remekül! Ez az első filmem, így a filmfesztiválok világát még nem nagyon ismerem. De a Titanic elképesztő! Nagyon élvezem, hogy itt lehetek Budapesten! Nem, 8-10 évvel ezelőtt már jártam itt. ContextUs: Újságíróként? (Travis Beard, aki egyébként maga is zenél, foglalkozását tekintve újságíró, és Afganisztánba is zsurnalisztaként került. – a szerk.)
Utóbbiak egyébként a rendező képeivel illusztrált The Hollow of the Hand című verseskötetben olvashatóak.
Bántóan felületes találkozások
Amilyen különleges és egyébként mélységesen megrázó helyeken jár Harvey és Murphy, sajnos annyira felületesen kerül bemutatásra a filmben. Az érdekesebbnél érdekesebb történetek pusztán pillanatokra tűnnek fel a vásznon, majd merülnek egyből feledésbe. A helyszínek és időzónák között összevissza ugrálunk, bármiféle logikai mintázatot nélkülözve.
Láthatjuk, ahogy PJ Harvey inspirálódik egy találkozás vagy élmény hatására, melyből utána egymaga verset és jegyzeteket, később zenésztársaival közösen dalt ír. Ilyen jelenet a washingtoni rapper sráccal való találkozása, akiről a lemez címadó dalát, az A Dog Called Money-t írja meg vagy éppen a kulcscsomót szorongató koszovói néni, aki pedig a Chain of Keys dalt ihlette.
Látunk még szúfi szertartást, gospelt éneklő afro-amerikai keresztény közösséget és afgán tüntetést is. Ezek az interakciók ellenben tökéletesen felületesnek hatnak, hiszen pár perc elteltével már lépünk is a következőre, valójában semmit nem tudunk meg senkiről.
A legfájdalmasabb viszont az, hogy a főszereplő, PJ Harvey, aki egy művészeti performansz okán Truman-show féle kukkolóműsort csinált a lemez felvételéből – hogy minek, azt nem tudjuk meg – teljesen zárkózott marad.
Ugyan érezhető a harmadik világ és a pogácsázó londoni elit üvegfalon keresztüli bámészkodása között húzódó feszélyező kontraszt, ám a rendező ezzel nem kezd semmit, ahogy PJ Harvey sem. Annyit tudunk csak meg, hogy Polly Jean egy bájos, kedves nő, aki jobbnál jobb verseket és dalokat ír. Elröhögcsél a zenésztársaival, de a kamera előtt egyáltalán nem nyílik meg.
Esztétikus, de minek?
Képileg nem lehetne okunk a panaszra. Szebbnél szebb beállítások és gyönyörű operatőri munka jellemző a film egészére, amely egyébként PJ Harvey csodálatos zenéjével együtt egy egészen különleges fúziót is alkothatna. A narratíva és a valódi közlések viszont vizuálisan is elmaradnak. Szép, szép, esztétikusan meggyötört arcok, a zene is működik, de fájóan hiányzik az állítás.
PJ Harvey: A Dog Called Money // DokStation 2019 // Trailer
PJ Harvey: A Dog Called Money (2019) // Romanian premiere at DokStation 2019 12 Sep / Control Club / 19:00 / Bilete: https://smarturl.it/DokStationPJHarvey R…
Nem csak egy sima videoklipet nézünk, ahol a zene és a dalszöveg már önmagában kellő fedezetet tudna nyújtani a képeknek. PJ Harvey utazik, beszélget, kézzel-lábbal mutogat, inspirálódik, zenét szerez, majd ugyanez ismétlődik, másfél órán át.
A további szereplők viszont kizárólag kellékként hatnak a művész önmegvalósító utazása során, nélkülözve bármilyen érvényt, azon kívül, hogy ők elesettek és szerencsétlenek.
Az A Dog Called Money legvégén még láthatunk néhány, a történet szempontjából irreleváns, ellenben kellően hatásvadász képet a görög-macedón határon átjutni próbáló menekültekről, akik egymást összetaposva próbálnak előrébb jutni.
Ezt követően éles váltást követve, suttyón viselkedő Trump-szavazókat mutat a kamera, mindezt már Amerikából. PJ Harvey története ezen a ponton már véget ért, így még nehezebb megérteni, hogy mi okból látjuk ezeket a felvételeket.
PJ Harvey – A Dog Called Money
PJ Harvey – A Dog Called Money / I’ll Be Waiting – 2017
Seamus Murphy alkotása semmi esetre sem illik a klasszikus rock-dokumentumfilm skatulyájába. Egy művész személyes hangvételű portréja kíván lenni, viszont pont a személyesség hiánya az A Dog Called Money egyik legnagyobb problémája. PJ Harvey-t nem ismerjük meg jobban, ahogyan a filmben felbukkanó egyéb helyszíneket és szereplőket sem.
A kollázsszerűen felbukkanó közeli portrék és nagyívű, dramatizált totálok ugyancsak nem teszik érthetőbbé a látottakat, pedig az alattuk hallható zene vitán felül jó.
A The Hope Six Demolition Project ihletforrását bemutató film sokkal többet érdemelt volna, de ehhez égető szükség van a rendezői vízióra, ami Seamus Murphy filmjéből ezúttal hiányzott.