Az ausztrál Tame Impala 5 évvel ezelőtt szinte a semmiből bukkant fel a zenei színtéren, rendkívül minőségi gitárzenét produkálva. A 2 évvel későbbi folytatással aztán még tovább emelték azt a bizonyos lécet, egyben elmozdulva egy pszichedelikusabb rockzenei irányzat felé. A formálódás napjainkban is zajlik és ennek reprezentatív lenyomata az idén kiadott Currents című lemez.
A Tame Impala 2010-es színre lépése egy 21. századi pszichedelikus rock színtérnek ágyazott meg, és tette mindezt bármiféle bizonytalanság vagy kétely nélkül, a műfaj velejét megmutatva a modern kor gyermekének. Ez a kockázatvállalás, melyet a múltba való visszanyúlás magában hordoz, önmagában is kiemelte az ausztrál bandát a zeneipar egyre sűrűbb, kommersz mocsarából. És akkor az általuk produkált zenéről még nem is esett szó, melyen keresztül utat nyitottak egy más, igényesebb popularitás felé.
Tame Impala – Let It Happen (Official Audio)
Listen to ‘The Slow Rush’ now: https://TameImpala.lnk.to/TheSlowRushID Listen to more Tame Impala: https://TameImpala.lnk.to/TameImpalaID See Tame Impala on …
Az igazi áttörést a 2012-es Lonerism album hozta el, melyet a kritika is egyöntetűen magasztalt. Több alkalommal az év lemezeként emlegették, s nem kizárólag az underground felületeken is. Ez is jól mutatta, hogy a Tame Impala egyfajta zászlóshajóként lassan utat talál a mainstream tengerén az általuk megálmodott szép új világ felé. Én is ebbe a korongba futottam bele először, mellyel azonnal zsebre is vágtak. Ebből fakadóan izgatottan várhattuk az idén kiadott legújabb lemezt, mely a Currents címet kapta.
A megjelenést kísérő interjúk és nyilatkozatok során Kevin Parker, a frontember többször hangoztatta, hogy egyáltalán nem ellensége a popnak.
Sőt, már a korábbi munkáit is annak tekinti. Ez persze sokaknál vita tárgyát képezheti. És mivel a multiinstrumentalista Parker ezúttal teljesen egyedül végezte az album körül zajló összes munkálatot, ez a szemléletmód erősen rányomta a bélyegét a Currents dalaira.
Az előző lemezekhez képest rengeteg minden változott. A kezdeti gitárközpontú zenét 2012-ben szintetizátorokkal házasította össze, majd 2015-ben a gitárokkal szakítva, hóna alá kapta a billentyűsöket és az old-school pop felé vette az irányt. Persze ez nem jelenti azt, hogy a pszichedélia lekerült az asztalról, csupán más hatások szolgálnak társaként. A korábbi lemezekhez képest még egy nagy változás történt: a vokál előtérbe kerülése. A megszokott visszhang alá temetettséget felváltotta az előre tolt, határozott énekhang. Ez leginkább annak tudható be, hogy Parker hangja rengeteget fejlődött, sokkal magabiztosabban szerepel a mikrofon mögött is.
De lássuk a dalokat, melyek alapvetően az élet mindennapi keserűségeiből táplálkoznak: szerelem, szakítás, fájdalom, továbblépés és az idő múlása mind-mind visszatérő motívumok az albumon. Ám a boncolgatás előtt még mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a teljes lemez egy nagy egészként működik leginkább. Nehéz egyes darabokat különválasztani, hiszen ezzel könnyen gátat vethetünk annak a masszív hangorgiának, ami elénk tárul. Azonban nem mehetünk el szó nélkül néhány kiemelkedőbb darab mellett. Ilyen például a nyitó Let It Happen , mely rögtön egyértelművé teszi, hogy ez már egy másik, ám semmiképp sem gyengébb Tame Impala. Az ősrajongóknak ijesztő lehet a diszkópopba hajló hangzásvilág (főleg az ötödik perc környékén kezd nagyon elszállni), ám kétségkívül jól összerakott, fogós darabról beszélhetünk. Az alapkoncepció a továbbiakban sem változik, sorjáznak a dallamorientált, potenciális popslágerek. A Yes I’m Changing és az Eventually lassabban folyó dallamai például remek hátteréül szolgálna egy harminc évvel ezelőtt elkövetett szombat esti lassúzásnak. Három rövidebb, egy-két perces téma is helyet kapott a lemezen.
A Nangs-Gossip-Disciples trió átvezetésnek tekinthető egyes dalok között, mégis a nagy egység részei és egy percre sem szakítják meg dallamok hömpölygését.
És éppen ez a lemez másik erőssége. A minőség teljesen egyenletes. Persze vannak apróbb leülések, ám egyáltalán nem zavaróak, ráadásul alig észrevehetőek. Ilyen teljesítményre rég nem volt példa a popszíntéren, s ezért külön jár a dicséret Parker-éknek. A záróakkordként felcsendülő, hatperces New Person, Same Old Mistakes remekül keretbe foglalja a Currents egészét a maga fogósságával, zseniális váltásaival és hangulatával.
Ahogy maga a befogadó, úgy a Tame Impala is változik.
Ha valaki ezzel a lemezzel kezdi a zenekarral való ismerkedést, legalább annyira meglepődik majd a különbségen, amikor mélyebbre ásva belehallgat az első két lemezbe is.
Bátor húzás volt Kevin Parker részéről a Currents, és én hajlamos vagyok sokkal inkább szólómunkának tekinteni, mint Tame Impala sorlemeznek. De mindegy is, hiszen kijelenthető, hogy az év egyik legerősebb (pszichedelikus) poplemeze szivárgott ki a boszorkánykonyhájából. Kíváncsian várjuk a következő lépést. A popiparra mindenképpen ráfér az ilyen jellegű ráncfelvarrás.
