Egy gimnáziumi tanár kiveti magát diákjai előtt az osztályterem ablakán, de a történet korántsem erről szól. A Kicsengettek sötét utat mutat egy világba, amelyben Greta Thunberg rémálma valóra válik. Budapesten, az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láthatta első alkalommal a magyar közönség Sébastien Marnier nyomasztó hangulatú nagyjátékfilmjét.
Gregor Samsa iskolába megy
Egy öngyilkosság látványa minden esetben sokkoló, ám egy francia gimnázium diákjainak kis csoportja meglepően érzelemmentesen reagál. Ebbe a nem hétköznapi szituációba csöppen Pierre Hoffman helyettesítő tanár. A hatfős, koraérettnek tűnő csapat verekedéseket provokál és félelmet kelt a gimnáziumban. A különös csoport azért haragos, mert a gonosz felnőttek elpusztítják a bolygót.
Az új tanár figyelmét egyre inkább felkeltik a dühös gyerekek, akik fokozatosan pokollá teszik az életét. Amikor a kis csapat által elrejtett DVD-ken felfedezi, mire készülnek, mindent megtesz, hogy megállítsa őket.
A felvételek tartalma a környezetvédelmi propaganda montázsfilmjeit idézi. Természeti katasztrófákat, vágóhidakat és Donald Trumpot látjuk – mintha csak Greta Thunberg vágta volna össze az anyagot elrémítésül.
A diákokat megfigyelő Pierre-rel együtt látjuk a filmet a filmben, egy sötét szobában. A tanár, ahogy minél többet nyomoz diákjai után, egyre mélyebbre merül a slamasztikába. Ismeretlen telefonáló zaklatja, otthonában a csapból víz helyett sár folyik, ágyát csótányok lepik el. Persze ha valaki Kafkából írja a doktoriját, számíthat is az utóbbira.
A főhős ellen pont úgy lázad fel saját világa, ahogy közös bolygónk pusztul körülöttünk. Ezt a párhuzamot a Pierre által meglelt DVD-k nyugtalanító tartalma több ízben érzékelteti. A katarzis viszont végig sejthető mindazon nézőknek, akik a kisvárosi háttérnek is figyelmet szentelnek.
Nyomasztó szerepcsere
Pierre egyre paranoiásabb, őrületbe hajló karakterét Laurent Lafitte hozza hitelesen. Remekül kiegészíti őt a gyerekekszínész gárda. A tanárokról ugyanez a sokszínűség nem mondható el. Fölöslegességük a hangsúlyos, nem pedig az értékelhető jelenlétük. Mintha csak a kötelező bulijelenet kedvéért szerepelnének a filmben vagy azért, hogy Pierre döntéseihez statisztáljanak.
A diákok közül kiemelkedik a Luana Bajrami által megformált Apolline karaktere és Victor Bonnel játéka, aki Dimitrit alakítja. Mintha a Ragyogásból ismert ikerpár térne vissza idősebb kiadásban.
Dimitri és Apolline hideg és felnőttes jelenléte erős kontrasztban áll Pierre gyermekien kutató tekintetével és intenzív kíváncsiságával.
A fiatalok úgy szólalnak meg a filmben, mintha súlyos dolgot rejtegető felnőttek beszélnének, nem pedig tinédzserek az iskolapadban. Ez a szerepcsere a tanár és diákjai között végig nyugtalanító marad mind Pierre, mind a közönség számára.
Öngyilkosság, zaklatás és buli
Az expozíció figyelemfelkeltő, hiszen ügyes marketingfogás ablakon kiugró tanárral eladni egy filmet- Ám innentől el is felejthetjük a hasonló gesztusokat. Az öngyilkos tanerő szerepe mindössze annyi, hogy képbe kerüljön Pierre, a valódi főszereplő. Személyén keresztül próbálunk eligazodni mi, nézők is az eseményekben. Vele együtt fedezzük fel a diákok elsőre érthetetlennek tűnő, agresszív világát, majd viselkedésük okait.
A főhős telefonos zaklatója amolyan plusz mellékszál, a bulijelenet pedig felesleges. Mintha a Barátok közt valamely fergeteges partiját látnánk, és ez kizökkent bennünket a film ritmusából. Úgy tűnik, a rendező mindenáron ki akarta tölteni a nagyjátékfilm kereteit a kötelezőnek vélt jelenetekkel. Pedig a bátor egyszerűség kifejezetten jól állna a történetnek, hisz a feszültség adagolása végig mesteri.
A film Christophe Dufossé L’Heure de la sortie című regénye alapján készült. A mozgóképes változat egyik fő problémája a karakterek és jelenetek túltengése.
Amennyiben Sébastien Marnier, aki nemcsak írója, hanem rendezője is a produkciónak, valamelyest külső szemmel tekintett volna forgatókönyvére, valószínűleg jobban jár. Túl sokat akart elmesélni egy olyan történetben, ahol a kevesebb több lett volna.
Stephen King Csernobilban
A Kicsengettek alapvetően dráma, de misztikus hangulata és a főhős szinte horrorfilmekbe hajló lázálmai Stephen King tollából is születhettek volna. A vidéki kisváros bicikliző gyerekeinek látványánál pedig még a Stranger Things-ből ismert szintetizátorhangok is felcsendülnek. A nyolcvanas éveket visszahozó hangzásért a különös nevű francia zeneszerző, Zombie Zombie a felelős.
Visszafogottan, mégis mesterien teremti meg a nyugtalanság érzését, ahogy a történetben előre haladunk. A jókor használt hangeffektek és a nyomasztó atmoszférájú zene sokat hozzáad a feszült hangulathoz és a főszereplő lelkiállapotának érzékeltetéséhez.
A képi világ Romain Carcanade operatőrnek köszönhető, tele ismerős megoldásokkal: Stephen King Derry nevű kisvárosát láthatjuk francia verzióban, a csernobilira emlékeztető atomerőmű tőszomszédságában.
Ezúttal bohócok nélkül, de rájuk nincs is szükség, mert a diákok őrültségének vizuális élménye éppen eléggé felkavaró. A főszereplő megfigyelői szubjektívje is remek ritmusban váltakozik a semleges nézői aspektussal.
Az őrület velünk marad
A Kicsengettek boncolgat egy fontos kérdést: mi számít őrültségnek egy eleve őrült világban? Nézői szemmel nehéz eldönteni, hogy a lázálmokkal küzdő tanárral vagy az egymást kínzó nihilista diákokkal próbáljon azonosulni.
A kérdésből adódó bizonytalanság miatt a történetben végig kitart a nyomasztó hangulat, amit a katarzis sem old fel. Pedig egy ilyen aprólékosan felépített film azért többet érdemelt volna egy kiszámítható végkifejletnél.
Amennyiben eltekintünk a propagandisztikus tartalomtól, akkor a Kicsengettek egy visszafogott költségvetésű kortárs horror, ami azért képes megszorongatni a lelkünket.
Sébastien Marnier 2018-ban bemutatott alkotását a magyar közönség az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láthatta először. Legközelebb már csak a televízióban csíphető el november 9-én a Cinemax 2 műsorán.
