Skizofrén monológ; amelyben a sör, a cigaretta, a seggre csapás és a magányos lélek siralmai remekül megférnek egymás mellett a semmi ágán vacogva.
Csütörtök este van, beözönlünk az RS9 színháztermébe, melyre mondhatnám, hogy pici – valóban az –, ám mégis intimnek, családiasnak hívnám. A kellemesen megvilágított színpadon egy 50 körüli férfi ül rozoga fa székén és jelentéktelen kis asztallal maga mellett, azon pedig egy pohár ital és pár kellék. Később kiderül, nincs is szükség másra. De egyelőre mindenki mocorog, sietve kényelembe helyezi magát, vár, ahogy a színpadon a férfi is, de nem türelmetlen, feszélyezett várakozással, sőt egész lénye inkább azt az érzetet közvetíti, mintha a világ összes ideje a rendelkezésünkre állna a fészkelődésre, s aminek meg kell történnie, az idővel a körülményektől függetlenül úgyis megtörténik.
Csend lesz. Hallom a mellettem ülő szuszogását, de még az előttem lévőkét is. Akkor a férfi, Szűcs Lajos belekezd a mondandójába. Monológot kellene írnom, hisz tudom, hogy erről van szó, de valahogy mégsem tisztán egyirányú a kommunikáció.
Két, általam is jól ismert költő költeményeinek interpretálása történik, de a skizofrénia szó klasszikus értelmén kívül – nem elválasztva és megkülönböztetve, inkább összekötve. A tankönyvekből is ismeretes, jól csengő József Attila-sorokhoz semmilyen önsajnálat vagy modorosság nem kapcsolódik, de Petri kultikusan gúnyos fricskái is egy finomabb ívet kapnak: az elbeszélő öniróniát és humort sem nélkülöző, két másik költőből összegyúrt, de egy harmadikká avanzsált önvalójába bújik. Ime, hát megleltem hazámat – Szűcs Lajos in medias res helyez az általa megteremteni kívánt kontextusba minket.
Hideg decemberi napon bámulom a vasúti síneket. Majd elcsípem a boldogságot, ami, mint tudjuk, lágy, szőke és másfél mázsa. Ez felidéz bennem egy régi emléket, de nincs időm a saját gondolataimnál leragadni, a szöveg olyan sodrással ragad vissza magához. Közben már egy kocsmában ülünk, aztán egy kispolgári lakás ebédlőjében, majd egy kávézóban gyújtunk rá éppen az ebéd utáni cigarettára. A pillanatnyi zavar után felsejlik, hogy persze, hiszen ez már Petri. S mintha mégsem tűnt volna teljesen el József Attila sem.
A beszéd továbbra is egyirányú, mégis úgy érzem, olyan módon szól hozzám, hogy már szinte válaszolnék, cáfolnám, vagy épp helyeselném a kimondottakat. Egy férfi saját belső monológot folytat – hangosan. Ez ismerős, szinte folyamatosan ugyanezt csinálom én is, és mindenki más is a saját fejében. A szavak beszivárognak a fülemen, körbeveszik az elmémet, rátelepszenek.
Számtalan helyen vagyok, legkevésbé egy színházi székben. Nagypolgári lakás, konyha asztal, nő, pálinka, s az ilyen fontos beszélgetések.
A montázsban a monológok rendszertelenül, látszólag semmilyen komolyabb logikát nem követve folynak át egymásba, és mégis, minden pontosan a helyén van. Mintha a megidézett József Attila és Petri György folytatna egymásra pontosan rímelő dialógust egy harmadik elméjében, a mindenkori világ mindennapi életéről, a 21. századnak is tökéletes értelmezhetőségben. Szűcs Lajos valahogy lehántja a szavakról József Attila kesergő pátoszát, és felfedi Petri fanyar, öniróniába csomagolt költői érzékenységét, mindezt szinte puritán egyszerűséggel köpi hozzánk a gondolatokat.
Arcba vágó, nem szokványos lírai monológot kapunk, melyben már nem érzékelem, hol kezdődik az egyik költő, és hol végződik a másik, de ez nem is fontos. Az előadás az utolsó elhangzott szóig összefüggő marad, majd erőfeszítés és izzadtságszag nélkül ér véget. A folyamatos koherenciát talán a mindent átszövő, végtelenül érzékeny és finom humor adja, mely nem enged unatkozni.
Legközelebbi előadás: március 18 este – 19:00 óra – RS9 színház
