Amit most írok, az nem kritika, csak egy egyszerű nézőként tapasztalt egyszerű élmény. Más persze megteszi helyettem, mert szólásszabadság van és bármit lehet mondani. Hogy az hatással van a színészekre, az mellékes. Valóban? A Katona József Színház előadásában kritikától meggyötörtek csoportterápiáját tekinthettük meg a Színházak Éjszakáján.
Magyarázat a szövegkönyvre a színészek kezében
A Katonából kifelé kígyózó sorhoz, előadás előtt nagyjából öt perccel csatlakoztam. Már majdnem én következtem, mikor megszólított a mögöttem álló három külföldi fiatal, akiknek gyorsan vázoltam, hogy mi is ez a program és hogy karszalag nélkül sajnos nem tudják megnézni. Ők mosolyogva megköszönték a segítséget és tovább álltak. A terem szépen lassan majdnem meg is telt, bár foghíjak így is maradtak, amik kitöltése céljából jó előre leültem, az élő közvetítéshez szükséges állvány mellé.
Az estét Kocsis Gergely nyitotta meg, a következő monológgal:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Szeretném beavatni önöket egy ilyen, kedves kis előadás keletkezéstörténetébe. Úgy kezdődött, hogy augusztus 8-án vezettem az autómat, megcsörrent a telefonom és azt mondta az igazgatóm, hogy lesz ez a Színházak Éjszakája szeptember 22-én – akkor még ez egy nagyon távoli időpontnak tűnt –, és kérdezte, vállalnám-e, hogy grundolok, szervezek egy előadást a kritikáról. Ekkor én a megtiszteltetéstől alig kaptam levegőt, így a meghatottsággal vegyült teljesen odaadó szervilizmus azonnal igent mondatott velem. Minden megfontolás és belegondolás nélkül.[/perfectpullquote]
A közönség nagyon jó hangulatban volt, így a beszédet felszabadult nevetgélés övezte. Arról beszélt, hogyan érte meglepetésként, hogy a Színházak Éjszakája tájékoztató füzetébe, valamint az újságírók számára jóval a rendezvény előtt már információkkal kellett szolgálni. Ő ezeket nagyjából hasra ütésszerűen adta akkor, hiszen még el sem kezdett agyalni az egészen.
„Így tehát, akik imádják a színházat és ekapcsán a sajtót is erősen figyelik, azok birtokolhatják azt a téveszmét, hogy mi itt hetek óta lázasan készülünk a Kritika című előadásra. Ezzel szemben az igazság az, hogy tegnap délelőtt ültünk össze az üggyel kapcsolatban” – vallotta be, amin mindenki jót derült, és a bejelentés magyarázatot ígért a minimalista megoldásra és a szövegolvasós előadásmódra, ami a darabot jellemezte.
Ízlések és pofonok?
Kezdetnek Kocsis a színpadon elhelyezett laptophoz sétált és bejelentve, hogy most egy kritikus szerepét veszi át. Hangosan felolvasta legújabb kritikája utolsó mondatát:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]A Katona színészeinek ez a kétes minőségű színdarab sem okozott gondot. Játékuk a megszokott színvonalú, ám ez nem vígasz az estre.[/perfectpullquote]
Ezzel pedig elindította a darabot, a színészek elkezdtek beszivárogni a színpadra és a laptop mögül elvett papírokkal elvégezték a „papírgyakorlatot”. Volt, aki a szájába tömte, volt, aki dekorációt készített belőle, esetleg bekeretezte, széttépte vagy a szék csálé lábát támasztotta ki vele. A színpad egy terápiás ülés helyszínévé alakult, mindenki elfoglalta a helyét a félkörben elhelyezett székeken. Ahogy Kocsis Gergely fogalmazott tekinthettünk a megelevenített helyzetre úgy, mint egy elmeotthon előszobájára, tehát a káosz és a váratlan helyzetek adottak voltak, a kezelendő zavart pedig minden esetben a kritikák okozták.
„Van egy mondás, amit utálunk, mert amivel igyekszünk együtt élni és megbarátkozni, az a kritika – aminek a létjogosultságát már nem tagadjuk – és a hozzá való viszonyunk kénytelen megbélyegezni és tabunak tekinteni azt a frázist, hogy „ízlések és pofonok” – foglalta egy barokk körmondatba a csoportterápia egyik alappillérét Kiss Eszter, a csoportterápiát vezető orvos karakterében.
A sorok, amik végletes reakciókat generálnak
Miután tisztázták és együtt elkántálták, hogy a „kritika márpedig szellemi termék”, annak terápiás hatása alatt egymás után szólaltak fel a „betegek”. A karakterek között volt, akinél a figyelemhiány, a kisebbrendű érzés vagy éppen a magabiztosság csordult túl. Szirtes Ági és Keresztes Tamás karaktere egyszerűen képtelen volt belátni, hogy hiba lenne bennük, amit a pozitív kritikák hangoztatásával támasztottak alá: „Szirtes Ági minden szerepében hiteles, nyomorult, falusi színésznő, pénzsóvár, önző anyó, kéjsóvár nő, majd az üzleti életben akár a legkegyetlenebb módszerekkel is érvényesülni kész, gátlástalan, újgazdag…” – olvassa fel Ági a magasztaló kritika részletet, miközben házinak elmarasztaló keresését kapta. De azt nem talált.
Tamás karaktere pedig nem tudta feldolgozni a dicsérteket, tehetetlenül állt az olyan frázisok előtt, mint: „Amikor bejön Keresztes Tamás, az egyszerűen oltári, a nézőtér szétrobban a nevetéstől”; „ő mindig van előbb jelen – mégpedig nem kis súllyal –, mielőtt megszólal”; „nem tudom, mikor hatott rám ilyen erősen szellemileg és fizikailag is színházi előadás”. A végére már hisztérikusan sorolta az elismerő passzusokat.
Tasnádi Bence az elmarasztaló kritika apropóján gondterhelten olvasta:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]A fiatal színész korábban egyebek mellett Az Olaszliszkai egyik vádlottjaként nyújtott valóban katartikus alakítást, most azonban mintha egy rossz Benny Hill-paródiát néznénk.[/perfectpullquote]
Ezt követően azt ecsetelte, hogy ez a vélemény minden este nagy hatással van az alakításaira, és arra jutott, hogy azzal talán elkerülhetné az efféle kritikákat, ha minden darabban úgy játszana, mint Az Olaszliszkaiban.
A körön kívüli, hátra fordított székből Takátsy Péter jött előre a színpadra egy helyzetgyakorlatot eljátszani és azt mesélni, hogy ő épülni szokott a kritikákból. Olyanokat idéz, mikor úgy jellemzik, hogy „a személyiség által hitelesített” vagy „évekig gürcölünk ilyen pillanatokért a nézőtéren”.
És még van tovább is
Dankó István karaktere pánikszerűen magyarázta, hogy róla soha nem ír senki és a nevét is elfelejtik: „Nem baj, persze, én így élek. Az én nevemet mindig elfelejtik. Pedig van ilyen bor is, meg vonat… Meg rádió! Mindegy. A bor állítólag szar. Én mondjuk nem iszom bort, sörös vagyok. A büfés sem tudja megjegyezni. Mondjuk, lehet azért, mert sörös vagyok.”
Hasonló gondokkal küzdött az önbizalomhiányos Elek Ferenc karaktere, aki néha előtűnt a háttérből és számon kérte kollegáit: „Nem szóltok hozzám. Ott állok egy órája és nem szóltok hozzám. Senkinek nem kívánom azt az érzést, mikor lejövök a saját premierem után a színpadról és a kollégáim megkérdezik tőlem, hogy láttam-e az előadást”. Ezt követően újra a háttérbe vonult és csendesen búslakodott.
Sokszor utalás történt a színfalak mögött, egy elkülönített részen tartózkodó Máté Gáborra, akinek az indulatait vagy mély depresszióját injekciókkal kellett kezelni, hiszen ő volt a legsúlyosabb helyzetben. Nem magasztalták az egekig, nem felejtették ki, hanem rossz kritika érte.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Máté Gábor jól odapörköl az értelmiségnek Hermokratész filozófusként lagymatag mozgással, elernyedt hassal, pávatag tekintettel, lepukkant, gondozatlan öltözékben érkezik a deszkákra[/perfectpullquote]
– idéz egy kritikustól, aki elmondása szerint egy dietetikus és egy fitnesz edző szemével követi nyomon alakításait már tíz éve.
A színészek a saját nevükkel játszottak, így igazából egy izgalmas vacillálásra késztették a nézőket, hiszen ki tudja, hogyan reagálnak igazából ezekre az olykor túlzó, olykor bántó sorokra. Miért ne lehetne ez a valódi reakciójuk? Ezt a dilemmát azonban az utolsó percekben eloszlatták, ugyanis mindenki a tőle jobbra lévő szélbe – és azzal együtt szerepbe – ült át. A körforgást érzékeltetve a darab elejéből még eljátszottak egy jelenetet.
