Az alkotók másképp válnak felnőtté, mint az egyszerű halandók, állapítom meg az előadás után. Mintha az egész élet kavarogna az alkotás körül, és kavarog is: belőlük jön, és kitartóan próbálják eltávolítani maguktól. Akkor válsz felnőtté, amikor el tudod mondani a szüleidről azt, amit eddig miattuk nem lehetett, állapítja meg a Zeitgeist három alkotója közös erővel.
Persze ez nem csak a művészeknél lehet így. De az alkotás perspektívát ad az ember életébe, és nem tud az ember anélkül létezni, hogy ne definiálná előbb az ahhoz fűződő viszonyát. Ennek nyomába erednek a Zeitgeist mostani előadásán az énekesnő, az író, és a filmrendező.
A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretein belül megrendezett Zeitgeist egy különálló eseménysorozatként egyébként is létező szerveződés, az október 13-án látott és hallott előadás a hetedik volt a budapesti Zeitgeist életében.
Szervezésünkben a kreatív szakmák találkoznak és kezdenek trialógusban
– írják magukról az esemény Facebook-oldalán.
Az trialógus a Tesla.kult Nagytermében zajlik, rengeteg érdeklődővel: már a regisztráción kívül is beengedik a vendégeket, pótszékekkel látják el helységet. Megérkezik a három résztvevő, egyenesen az udvari kocsmaasztal mellől: Grecsó Krisztián, író, Hajdu Szabolcs, a filmrendező, és végül, de nem utolsósorban Palya Bea, az énekesnő.
És indulhat a hajsza, adott a három alany, egy örök érvényű kérdés, és az a bizonyos hatvanperces időkeret, amibe előre tudható, hogy nem passzírozható bele az összes érdekes probléma és kérdés, amit a téma magával hordoz. A beszélgetést Ott Anna vezeti, és bele is csapunk a közepébe. A kérdés: Hol van az alkotó a művekben? Illetve lehet-e másról írni, mint magunkról? Persze egyöntetűnek tűnik a válasz: semmiképp sem, az alkotónak mindig meg kell találnia a munkájában a saját érdekeltségét, a személyes kötődését, különben az egész nem úgy működik, ahogy kell. A közönség, az olvasó is állandóan egy hús-vér embert keres a művek sorai között, akibe kapaszkodhat, és ezzel a legtöbben így vagyunk. A befogadó ragaszkodik a mániáihoz, hogy a főhős maga az író, az alkotó pedig kézzel lábbal tiltakozhat, hogy a fikció és a valóság nem ugyanaz, valahol érzi ő is, hogy a befogadás nem ilyen józanul zajlik. Grecsó válasza erre az, hogy jobb, ha csak mosolygunk az egészen, meg sem próbáljuk mentegetni magunkat. Mert miért is kellene. Ahány olvasó, annyi értelmezés. Majd konkrétabb vizekre evezünk: mi van, ha az olvasó/hallgató/néző mondjuk a saját szülőnk?
Nagy írók és alkotók titkon nem a többezres közönségnek, hanem pont annak az egy vagy két embernek a véleményétől tartanak leginkább? Ő mit fog szólni? És ő mennyire tudja eltávolítani az alkotótól az alkotást, amikor tudja, hogy az a történet az ő pletykájából született? Elmagyarázhatjuk ilyenkor, hogy ami a papíron/színpadon/lemezen szerepel, az már valami más, az nem én, az alkotó vagyok? Az alkotás
a szerzőben megy végbe, de túlmutat rajta
– fogalmazza meg Grecsó.
Palya Bea is ezt erősíti:
ő a megalkotott művet egyszerűen anyagnak nevezi, jelezvén, hogy az a valami már tőle független, rajta kívül munkálkodó dolog. El kell távolodni attól, amit írok.
Grecsó Kosztolányi szavaira hivatkozva azt mondta el, hogy olyasmiről lehet csak írni, ami már kihűlt.
Az égő házról mindenki írhat, csak az nem, akinek ég a háza
– hangzanak el Kosztolányi szavai.
Hajdu Szabolcs érzelmi zűrzavarnak nevezi azt, amikor nincs elég távolság az alkotó és a téma között. Palya Bea is hagyja állni a szövegeit első lejegyzés után, majd hideg fejjel lát neki újra. Akkor most az alkotó hogy legyen benne személyesen valamiben, amit egyúttal el is távolított magától? A nehézségek itt kezdődnek a kérdések megválaszolásában. Saját magával keveredhet ellentmondásba az, aki megpróbálja lokalizálni az alkotót az alkotáshoz képest.
Úgy tűnik, mintha egy furcsa, fikció és valóság közé szorult lény lenne, aki ragaszkodik hozzá, hogy a mű már nem az ő fennhatósága alatt áll, a befogadó pedig kényszeresen tuszkolja vissza az alkotót a sorok közé. Kijelenthetjük, hogy a fikció csak táplálkozik a valóságból, a hús-vér életben ez már kevésbé sem ilyen gördülékeny, mindhárom alkotónak megvannak a személyes harcai e téren, és végtére is elhangzik a legfontosabb gondolat: dacára annak, hogy majd ki mit fog szólni, ezeket a történeteket és dalokat meg kell írni, mert kell és kész. Jól működik szövegként, ebből lesz az irodalom, a zene, a művészet. Az alkotó elszenvedi a saját harcait, eltávolít, általánosít, az egyetemes felé közelít – ahogy Hajdu Szabolcs fogalmazta meg –, hogy végül a másik felén, a befogadóhoz úgy érkezzen meg, hogy sajátjává tudja tenni, értelmezze, ahogy tudja.
Érdekes este volt, és csak akkor döbbenek rá, hogy elment az idő, amikor a lábunk alatt dübörögni kezd Barabás Lőrinc koncertje. Hiányérzet marad mindenképpen, egy ilyen beszélgetést még órákig elhallgatna az ember.
Fotó: Margó Irodalmi Fesztivál / Valuska Gábor
