Országok, bankok, hitelek, kamatok – befektetjük valamennyi készpénzünket, abból a lehető legmagasabb nyereséget hozzuk ki, felfejlesztjük a világgazdaságot, virtuális pénz tölti meg a rózsaszín lufit. Ez a lufi azonban óhatatlanul kipukkan, három ország csődbe jut, egyet megmentünk, és az élet megy tovább. Mindezt hat kaszinóasztal mellett, dobókockával – nagyobb kockázat, nagyobb nyereséggel kecsegtet – hazug besorolással, hazug tanácsokkal, hazug kötvényekkel. Csak remélni merem, hogy akik részt vesznek az élményben, rájönnek: tényleg így működik ez odakint, a „való világban” is.
Hat penny
Korán érkezem, elől vagyok a sorban, nem mintha túl sokan várakoznánk, mivel összesen negyvenketten férünk be egyszerre egy-egy előadásra. Viszont a hat asztal egyike így az én nevemet fogja viselni: pultunk egy Szent Péter névre keresztelt virtuális államot képvisel. Egyelőre annyi világos, hogy tulajdonképpen a kaszinókban lévő játékasztalokhoz hasonló a terep. Az asztaloknál egy-egy színész krupiéként segít nekünk, rajtuk kívül még négyen sertepertélnek a parketten. Hat partner ül le mellém, a krupié pedig sorolni kezdi a szabályokat. Ki-ki a saját befektetni vágyott pénzét beleteszi egy fekete borítékba, az pedig elsüllyed egy széfnyílásban. Kártyát nem fogadnak el, így én máris „hitellel” kezdek, mert egy font a minimális befektetési összeg.
Hat pennyvel mélyen alatta vagyok a határnak. Egy font egyébként egymilliót ér zsetonban, a kölcsön tízfontosért tíz zsetont kapok. Nevem simán Bank of Peter lesz, a Royal Bank címet az a hölgy érdemli ki, aki először „áldozza be” a maximális tőkét, azaz húsz fontot. A bedobott össztőke alapján megkapjuk a hitelminősítési besorolást (B), amely aztán változhat az „előadás” során.
Nyit a piac, és elkezdődik a hazárdjáték: ha hármast vagy a fölötti számot dobunk, a krupié megduplázza vagyonunkat, egy az egyhez fizet, ennél viszont nem lehet nagyobb a tét. Elég jól teljesítünk, így nemsokára kénytelen újabb „bankjegyeket” nyomtatni.
Hazugság 1: büntetlenül nem lehet elővarázsolni újabb zsetonokat; az inflációt el is felejtjük, a lényeg a nyereség. Persze, nézőpont kérdése: az igazság elhallgatása, vagy csak egy részének felfedése vajon már hazugságnak számít?
Piaczárás, kötvények, tétemelés
Néhány dobás után „bezárnak a piacok”. „Államunk” kötvénykibocsátásba kezd, három zseton az ára. Veszek hármat: csekélyke pénzügyi ismereteim szerint ez a fajta befektetés kis kockázatú, bár a kamatok sem kecsegtetnek óriási profittal. A játékmesterünk közben elhúzza az orrunk előtt a mézesmadzagot, új lehetőségbe finanszírozhatunk: két zsetonnal ötöt nyerhetünk, ha négyest vagy a fölöttit dobunk. Ehhez hetünknek húszmilliót kell kicsengetni, amit én úgy értek, hogy ez a pénz nem vész el, visszakapom valamikor a játék során. Felét egyből felajánlom, később kiderül, hogy rossz döntés volt: ez az összeg kézről-kézre jár ugyan, de soha nem kerül vissza hozzám, még a végelszámolásnál sem…
Egy kategóriával feljebb minősítenek bennünket (B+), másokat pedig le: azon asztalok kötvényeiből is vásárolok – olcsón, bízva abban, hogy majd haszonnal túl tudok adni rajtuk. Ismét nyit a piac (majd’ elfelejtettem: természetesen a nyereség után „adóznunk” kell – minden negyedik zseton után egy visszavándorol az államkasszába), az emelt tétekkel, három vesztes dobás után le is állok, mert elfogy a tőkém. A hölgy kérdi, hogy miért nem játszom kisebb téttel, az 1:1-es lehetőség továbbra is nyitott. Visszakérdezek, hogy ezt miért nem mondta el előbb?
Hazugság 2: Azt állítja, hogy elmondta, különben is, amíg látom a kártyácskákat (1:1, 2:5), addig nyilvánvaló, hogy mindkettő érvényben van. Nem, nem mondta el, teljesen rájátszott a telhetetlenségünkre, és be is húzott a csőbe. Újabb kérdés merül fel: vajon erkölcsös-e mást vádolni hazugsággal, ha kapzsiságunk miatt nem figyelünk oda a részletekre, nem gyűjtünk be minden információt?
Felminősítés, bankfúzió, shortolás
Következő piaczáráskor tekintetünket ismét a központi táblára vetjük, újabb felminősítés (A), rögtön el is adom saját államunk kötvényeit, darabját kétmillás nyereséggel, és vásárolok olyan „országéból” amelyet lehúzott a központi vezérpénzügyes (hogy ki ő, mi alapján kategorizál, mikor nyitja-zárja a piacokat; ez soha nem derül ki).
A szokásos tétemelés (3:15-höz, de ehhez ötöst vagy hatost kell már dobni) mellett most bankfúzióra is lehetőség van: a két dobás közül a nagyobbik fog számítani, vagyis nő az esély a veszteség minimalizálására. A tétemelésbe és – a fúzióba sem szállok be, megmaradok magányos befektetőnek: tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez az egész csak játék, valahogy mégis megpróbálom a valós befektetési stratégiámat követni, illetve nem akarok mást hibáztatni, ha nem áll mellém a szerencse. Mert ilyen esetekben sosem szokott.
Előkerül a shortoló kártya is (meg kell vásárolni), amely jelen esetben azt jelenti, hogy a birtokosa pénzt rakhat arra, hogy egy másik bank nem fog akkorát dobni, hogy elnyerje az aktuális tétet. Ezzel a lehetőséggel sem élek, ugyanis utálok arra fogadni, hogy valaki majd jókorát bukik.
Piacnyitás: kecsegtető ugyan a hárommillióért tizenötöt-szorzó, de óvatos vagyok, csak egy-egy zsetont teszek meg, nyerek is, sorozatban dobom az ötös-hatosokat. Növelem is kettőre a tétet, még mindig jó vagyok, négyes fölöttiek a dobások. Érzem a jó szériát, éppen feltenném a hármat, amikor a hölgy közli, mindössze négy dobás után, hogy a piac bezárt. Természetesen számon kérem tőle, miért nem közölte, hogy mikor van az utolsó dobás, ahogy az eddigi körökben tette. Válasz: sosem tudja mikor zárnak a piacok.
Hazugság 3: Aki valaha is foglalkozott tőzsdével, vagy csak egyszer is nézett híradót, nagyon is tisztában van vele, hogy konkrétan tudni lehet, hogy pontosan mikor zár a piac. Tulajdonképpen mindegy, mert nyereséggel zárok, még ha tudatában is vagyok, hogy már jócskán több virtuális pénz van forgalomban csak a mi asztalunknál, mint amennyit a negyvenkét néző összesen bedobott a játékba.
Igen, nyájas olvasó, ez viszont nem hazugság: odakint, a valós életben is ezerszeresen több virtuális pénz van forgalomban, mint amennyi kézzelfoghatót eddig létrehoztak a történelem folyamán.
Rózsaszín lufi, ami természetesen kipukkad
Nincs több kereskedés, a túlzott optimizmus miatt három állam csődbe ment, egyet viszont megmenthetünk – szavazással. Felgyorsulnak az események, a brókerek fel-alá rohangálnak, hogy megszabaduljanak a bukott ország kötvényeitől, hetünknek (Szent Péter bankjainak) dönteni kell, hogy kire szavazunk. Megszabadulok az összes zsetontól és kötvénytől, amit a másik két állam bocsájtott ki, illetve mindent kézpénzre váltok. Az „nyer” végül, akire mi szavazunk, vagyis nulla veszteséggel zárom az egész pénzügyi utazást.
A vesztes asztalok sötétbe borulnak – ott mindenki bekracholt – a többinél elindul a számolgatás. Nálunk is; és mindenki boldog, mert kisebb-nagyobb nyereség a jutalmunk, én valahol a középmezőnyben vagyok, a kezdeti tízmillióból negyvennégymilliót csináltam. És egyikünk szíve sem fáj a bukottakért, csakis a hasznunkra koncentrálunk. A krupié saját kezűleg állít ki erről egy csekket, ami a virtuális IOU (I Owe You, azaz én tartozom neked) pénznemben számol. 0,06 GBP-ből 44.000.000 IOU azért nem rossz (megkockáztatom, hogy ugyanannyit is ér).
A színészek záró szövege is erre hajaz: szerintük a bizalom elvesztése vezetett a válsághoz. Szerintem a kapzsiság, illetve az, hogy másfél órára ismét gyermekekké váltunk, és csak győzni akartunk a társasjátékban. Felfújtuk a rózsaszín lufit, nagyobbra és nagyobbra, ameddig ki nem pukkadt. Akár a kisgömböc. A szomorú az, hogy ez történik a valódi pénzpiacokon is: akinek van befektetni való pénze, rábízza egy brókerre, aki aztán elkezd fogadni. A fogadások pedig úgy működnek, hogy minél többen tippelnek ugyanarra, annál kevesebbet fizet; tehát más fogadást kell kitalálni, más fogadásra kell tenni, amely nagyobb nyereséggel kecsegtet.
És végül már arra fogadunk, hogy az, aki arra fogadott, hogy valaki arra fog fogadni, hogy az Aral-tó vízének szintje emelkedni fog 2072 augusztusában, elveszíti a fogadást. (Aki érti ezt a mondatot, az nyugodtan elkezdhet tőzsdézni)
A rendező az előadásról
„Az ötfontos bankjegyen ez áll: Ígérem, hogy e követelés hordozójának kifizetek öt font összeget. De a bankjegy öt fontot ér, vagyis tulajdonképpen mit kap érte a tulajdonosa? Valószínű ez azokra az időkre vonatkozott, amikor valahol egy széfben még volt valami arany, ami fedezte ezt az ígéretet. Az euro-bankjegyeken már nincs ilyen szöveg. Mert már nincs ott az arany sem. Nem is kell ott lennie.
Az előadás színpadra vitele előtt azt hittem, hogy ott van valahol. Vagy legalább, ha hitelt veszek fel egy banktól, akkor valaki más megtakarításaiból kapom a kölcsönt. De nem. Pixeleket kapok, pixeleket fizetek a ház előző tulajdonosának, aki ezeket a pixeleket költi el világkörüli utazásain… Egy filozófus egyszer azt mondta:
ha mindenki tudatában lenne, mi is a pénz, világforradalom törne ki.
Ennek ellenére ez a legutóbbi gazdasági világválság idején sem történt meg, hiába a rengeteg információ, ami kereng odakint… Ez az előadás egy aprócska lépés, hogy egy napon, remélhetőleg, megtörténjen az a forradalom.”
£¥€$ – Lies (Hazugságok), Ontroerend Goed Company, Big in Belgium at Summerhall, Upper Church, 2017. augusztus 4-27. (hétfőket kivéve), 18.30 és 20.30-tól, hossz: másfél óra
Rendező: Alexander Devriendt
Szövegkönyv: Joeri Smet, Angelo Tijssens, Karolien De Bleser, Alexander Devriendt
Szereplők: Joeri Smet, Angelo Tijssens, Karolien De Bleser, Samir Veen, Hannah Boer, Aurélie Lannoy, Joeri Heegstra, Britt Bakker, Charlotte De Bruyne, Bastiaan Vandendriessche, Eleonore Van Godtsenhoven, Robin Keyaert, Max Wind, Sjef van Schie, Aaron Gordon
Technika: Babette Poncelet, Iben Stalpaert
Jelmez: Astrid Peeters
Zene: Johannes Genard
Dizájn: Nick Mattan
Díszlet: vormen
Dramaturgia: Koba Ryckewaert, Zach Hatch, Julie Behaegel
