Nem tolakodunk, beállunk a sorba
A Városmajor eső utáni friss levegőjét lágyan töri meg a könyvillat. A várakozók egymást kémlelik. „Vajon más is annyira érdeklődik a kortárs irodalom iránt, mint én?” – gondolták. Tekintetükkel pásztázzák a környezetet. A másfél év alatt elszoktak a tömegtől, még sincs bennük szorongás most. Arcukon látszik a derű, hogy megint igazán üdítő valami részesei lehetnek.
A Városmajori Szabadtéri Színpad tökéletes helyszínt biztosít ennek a szabad érzésnek. Ez az első olyan nagyszabású rendezvény, amelyet a korlátozások feloldása után rendeznek. A védettségi igazolvány felmutatása után a maszkokat mindenki zsebre teszi. A sorban állók egy emberként indulnak meg a ponyvás sátor felé, miután az önkéntesek leolvasták jegyeiket. Felpillantva a színpadra hatalmas vászon ragadja el a tekinteteket. „Margó Irodalmi Fesztivál” – olvasható rajta. Eközben a nézőtér lassan megtelik, a levegőben már nem csak az eső halovány illatát érezni. Az izgatottság, amely Závada Péter új kötetét övezi, az is tisztán kivehető. Van, aki már az ujjai között tartja a Gondoskodást.
A hangszer is lehet kiegészítő
Felocsúdva a zúgolódó tömeg zajából feltűnik, hogy a színpadon nem csak egy szék van. A berendezés ezúttal különböző hangszerekből is áll. Egy alak jelenik meg a pódium szélén, nyakában passtartó. „Nagyon szerencsés lehet, hogy ez a munkája” – gondolom magamban.
Szavaiból egyértelműen kivehető, hogy miért várakoznak ott többedmagukkal a gitárok és különféle fúvós hangszerek: Závada Péter előadásában a zenészbarátai működtek közre. Ekkor körvonalazódott mindenkiben – akik nem nézték meg tüzetesebben utána a programleírásnak –, hogy a felolvasás nem a szokványos módon zajlik. A férfi helyét felváltotja a füst és a sejtelmes fények, majd megjelenik Závada, oldalán Ratkóczi Huba.
A gitár gyors hangolása után már ritmusos dallamok következnek. Az ütemet a költő is felveszi, majd belekezd az első versébe: „Mikor éhes vagyok, mindig az erődre gondolok. Hogy falnám fel a kaput, beszélnék boldogan teli szájjal” (Erőd, 8. o.). Závada újragondolta a kötet struktúráját, nem lineárisan halad a művekkel. Címeket ritkán társít hozzájuk, emiatt néha erőteljesebb koncentrációt igényel, hogy elkülönítsük őket. Érezhető, hogy a szerzeményeket a szólamokhoz párosítotja. A basszust akusztikus váltja, így lesznek az erőteljesebb hangvételű sorokból kissé lágyabbak. Majd az utolsó gitárpengetés is elcsendesedik.
Egy képzeletbeli utazásra invitál
A tapsvihar ezúttal nem csak valami végét, hanem a kezdetét is jelenteti. Szelevényi Ákos szaxofonjának hangja élesen töri meg az esti levegőt. Kissé mintha meggyűlik a baja a hangszerrel. A versek üteme is akadozik, mintha valami nem volna rendjén.
Egy újabb fúvós hangszer kerül elő, a hangok is a helyükön, már Závada Péter is könnyebben tudja folytatni, amit elkezdett. A sorait olvasva olyan érzetet kelt, mintha mesélne. A saját történelmünkbe kalauzol bennünket, amikor belekezd ezen sorokba: „A kastélyban nőttem föl, és a kastély bennem”. (Kastély, 14. o.)
Egyszerűen a saját életünkhöz kapcsolhatjuk az elhangzottakat, így formálva őket. Tapsováció zökkent ki minket, majd felültet minket újra a képzeletbeli vonatra. Együtt utazunk oda-vissza egy kiránduláson, ezúttal Szőke Szabolcs kíséretében, akinek érzéke a gadulkához páratlan.
A kintről beszűrődő madárcsicsergés csak kedvez az általa lefestett hangulatnak. Tökéletes rímet teremtet ezzel a verseknek, melyek ebben a szakaszban kapnak helyet.
Bár a versek itt is összemosódnak, néha már-már Závadán is kiütközött a monotonitás: „Elcsépeltük ezeket a szavakat is, a gondolatok drága, szálas gabonáját.” (Érkezés) Hangszerváltáskor a telefonját nézi a Gondoskodás szerzője. „Vajon nem futok ki az időből?” – gondolhatja.
Kortárs a kortárssal, összhang vagy kiütés?
Az utolsó szakaszba lépve a színpad szélén lévő laptop is értelmet nyer. Dányi Krisztina ujjai ide-oda jár a billentyűzeten, amitől a sátrat különleges hangok töltik be. Szokatlan és frissítő a klasszikus hangszerek után elektronikusan megkomponált zenei aláfestést hallani.
A zenei alapok egyre csak bővültnek, majd a nézőtéren ülők egyszeriben egy fesztivál nézőterén érezhetik magukat. Az előtte felsorakozó hangszerekhez képest ez a megoldás rendhagyó, de hangulatában nagyszerűen kiegészíteti az estet. Závada ismét felborítva a rendet, visszalapozik a kötete közepére, majd onnan olvasott versekkel zárja az estet. „Fölfeszülsz egyre növekvő térfogatodra. Ami síkban törvényszerű volt, többé nem igazolja fájdalmadat. Apád után cserben hagyott az euklideszi geometria” (Kálvária-tétel, 51. o.).
Tapsvihar az ötös fogatnak
Annak ellenére, hogy a nézők tudták, zenés felolvasásra számíthatnak, a szervezők és az előadók is tudtak meglepetést okozni. Závada Péter összhangot teremt mind a négy zenésszel, akik kísérik a munkáját. Nem szükségesek szavak, hogy tudják, miként és mikor kell bekapcsolódniuk az egymás által diktált ritmusba. Csupán elég egy pillantás.
Nem a megérzéseik természetfelettiek, csupán összeszokott társakról van szó.
A zenészek évek óta dolgoznak együtt Závadával, gyakorta egyenként, de nem ritka az se, hogy másokkal egészülnek ki. Így, öten viszont a Margó Fesztivál első estéjén mutatkoztak együtt. A hangszerek mind a négy szekcióban hangulatos aláfestést biztosítotanak a kiválasztott versek számára. A közönség láthatóan élvezi is ezt a különleges komponálást. Hatalmas tapsviharral kétszer visszahívják a művészeket a színpadra, akik a legőszintébb mosollyal az arcukon távoznak. A hallgatóság még maradna, de az ő távozásuk után a gépek és a fények is kialszanak. A tömeg pedig ahogy jött, úgy is távozik: izgatottan, mégis hihetetlenül elégedetten.
