Haumann Máté színésszel beszélgetek a családról, a kezdetekről, az útról – ami töretlen és folyamatos kihívást jelent a fiatal művész számára – és az új tervekről. Ez a kedves, nyílt tekintetű, kék szemű fiatalember még mindig egy kicsit gyermekinek hat, ugyanakkor mégis sármos és férfias. Kíváncsivá tesz, ki ő, és mit takar a felszín. Egy budai bevásárlóközpont pubjában találkozunk, ahol, mint elárulta, gyakran megfordul ebédelni. Már messziről látom, mosolyogva invitál és egy finom desszert kíséretében kezdünk el beszélgetni.
ContextUs.hu: Mesélj nekem egy kicsit arról, milyen gyerek volt a kis Haumann Máté?
Szerintem jó gyerek voltam. Nem túl vagány, de mindig részese a dolgoknak. Nem hiszem, hogy olyan beszólogatós lettem volna, vagy tiszteletlen. Mindig volt egy határa annak, amin belül én működtem, és szerettem, ha van előttem egy térkép, amivel tudok közlekedni.
ContextUs.hu: Szeretted, ha megszabták a határokat?
Azt szerettem, ha én szabom meg a határokat, ameddig tudom. De lehet, hogy ez Angliából jön velem, hogy a diplomácia az, ami ehhez hozzárakott a későbbiekben. Mert ugye, ha az angolokat nézzük, akkor az itteni ember talán azt gondolja – és ez egy ordenáré nagy klisé – hogy hideg, kimért, hűvös és abszolút kezelhetetlen, de ez nem igaz. A diplomácia pont arra való, hogy a társadalmon belül marha jól el tudjanak egymás közt súrlódásmentesen igazodni. Sokkal hatékonyabb az a rendszer, mint ami mostanában nagyon sajnálatos módon itthon nincs.
ContextUs.hu: Azt gondolom, hogy alapvetően egy tapintatra és tiszteletre épülő történet az angol. Te hogyan látod?
Igen, meg az élet mindennapos lebonyolítására ez egy jó sablon. Nem kell saját maguknak kitalálni az utakat, hanem van valami, amiben már ismerősek, és ez nem behatárolja őket, hanem inkább megnyitja a lehetőségeiket. Lehet, hogy én így működtem tinédzserként is.
ContextUs.hu:Gondolom Petrával együtt sokat jártatok apukád előadásaira. Ez szinte természetes volt?
Mi mindannyian sokat jártunk, igen. Szerintem olyan hároméves lehettem, amikor először láttam aput színpadon.
ContextUs.hu: Mi volt az első darab, amiben láttad?
A Macskák. Egy hároméves gyereknek azt végignézi… Ott minden van. Akkor valahogy éreztem, hogy ebben van valami marha jó játék, és aztán ez a későbbiek során nyilván megkomolyodott.
ContextUs.hu: Tehát a játékot láttad meg.
Szerintem mindenkinek ez tetszik benne valahol. Egy olyan színésznek, aki komolyan gondolja a hivatását, annak pedig főleg. Éppen ez benne a legszebb, hogy pont az óriási fegyelem vagy szigor az, ami játéklehetőségre ad okot. Valamiért abszurd ez a kettő, mert ugye látszólagosan ellentmond egymásnak, aztán mégsem. Ez a figyelem, odafigyelés, és a fegyelmezettség az, ami a játékteret utána megadja, amiben az ember ugyanúgy el tud kezdeni mozgolódni. És igen, a játék az fontos, nagyon fontos.
ContextUs.hu: Szóval egy színész számára a színház a legjobb fiatalság elixír. Mondhatjuk azt, hogy a színész tulajdonképpen egy felnőtt gyerek?
Ó, persze! Apu konkrétan 18, és ő a legjobb barátom. 75 éves és annyira nem 75. Aktívan, fiatalon… Mondani sem kell, hogy a lehetőségek határtalanok, hogyha úgy adódik, és ez szuper dolog, hogy egyik pillanatról a másikra ennyit tud bővülni egy egyéniség vagy egy élet.
ContextUs.hu: Testvéreid közül a bátyádról nem hallottam. Ő mit csinál?
Ő nem szereti, ha így beszélünk róla, úgyhogy őt hagyjuk, de Petrának most volt bemutatója az Orfeumban, és van neki két marha aranyos kisgyereke, két kis csaj. Az egyik tíz, a másik hat, Rozi és Bella. Ők is rendkívül szórakoztatóak. Szerintem Bellánál már megvan a színésznői véna. Talán ő a következő update-elt Haumann.
ContextUs.hu: Akkor mondhatjuk, hogy a „színész gén” a Haumann családban örökletes?
Valahol ez kivédhetetlen. Nagyapám is titokban ezzel foglalkozott, csak ő nem merte elmondani egészen addig apunak, amíg nem volt meg az első sikere. Érdekes, hogy a nagyapám megérzett abból valamit, hogy én merrefelé fogok majd tendálni, és ez egy nagyon szép történet. Az utolsó üzenete felém, konkrétan a legutolsó, amikor apámmal utoljára beszélt, az volt, hogy
üdvözlöm az én örökös haveromat,
és én a mai napig érzek valami nagyon komoly kötődést hozzá. Ami azért szép dolog és egyben furcsa is. Apu a Vadkacsa bemutatója után, amikor lejöttem a színpadról és kérdeztem, hogy na? Azt felelte:
minden úgy van, ahogy van… és tudod, mi a furcsa? Az, hogy az apámat látom benned.
És ez egy olyan abszurd dolog, hogy apu ezt visszafelé mondja úgy, hogy egy generációt ugrott a feje fölött egy lét.
ContextUs.hu: Kit kezdett hamarabb vonzani a színház, Petrát vagy téged?
Petra egy ideig nagyon szeretett volna állatorvos lenni, de serdülő volt, és szerintem nála sem volt az kérdés, hogy ő ezt most választja-e vagy sem, egy idő után nála is beállt. Persze nálam is az volt, hogy volt egy álom, és aztán utána, amikor az ember – ahogy annak lennie kell – felnő és komolyodik a helyzet, azért úgy beleáll ebbe az elképzelésébe. Valahogy elkerülhetetlen volt, minden óva intés ellenére. Persze figyelmeztettek, hogy ez nem lesz egy könnyű dolog, de sose beszéltek le minket a szakmáról.
ContextUs.hu: Beszéljünk Angliáról, miért pont a Ködös Albion?
Van egy romantikus vágy bennem, vagy legalábbis akkor volt. De talán a mai napig tartom, hogy jó lenne előbb-utóbb tovább vinni, amit nagyapa piciben elkezdett. Ő addig fejlesztette mindezt, amíg a lehetőségei adottak voltak, és nyilván óriási ember volt, de jó lenne, ha amit a nagyapám elkezdett, valahogy az országhatárokon kívülre is lehetne vinni. Nekem ez volt az első ilyen indíttatásom, azt hiszem.
ContextUs.hu: Shakespeare-t játszani az óhazában, ez is szerepet játszott a döntésedben?
Abszolút benne volt. A felkészüléshez hozzátartozott, hogy oda kellett Shakespeare-t vinni és akkor kezdett úgy igazán motoszkálni bennem, hogy ez mekkora történet, milyen rettenetesen izgalmas dolog sok szempontból.
ContextUs.hu:Utánaolvastam az angliai időszakodnak, hogy több helyre jelentkeztél, és végül is a Guildhallba vettek fel.
Igen, ez érdekes, mert az első, ahová beadtam a jelentkezésemet, az nem volt szimpatikus. A RADA-ban sem volt jó (Royal Academy of Dramatic Art), ott nagyon azt éreztem, hogy mindenki fennhordja az orrát. De a Guildhallban volt valami otthonos. Az első alkalommal, amikor megérkeztem, már kívülről, a homlokzatról éreztem, hogy ott van valami tök jó. Bementem a folyosóra és ott is marha jó volt, és utána már azon kezdtem el aggódni, hogy csak legyen meg, mert ez tetszik. És tényleg ott történt először, hogy emberi hangon szóltak hozzám. Látták, hogy kikészültem egy esetlegesen kevésbé jól sikerült felvételi rész után – többször kell az embernek megmutatnia magát, több embernek egy felvételi alatt – és látták, hogy fel-alá járkálok a folyosón. Odajöttek, megkérdezték, hogy jól vagyok-e, leültettek, lenyugtattak:
semmi baj nincsen, teljesen jól működött, most ne ezen aggódjál, szedd össze magad, menj be a következő szobába, minden oké lesz, hajrá
és közöm nem volt ahhoz az emberhez, vagy ahhoz a tanárhoz. Olyan emberi volt az egész, nagyon szerettem azt az időszakot.
ContextUs.hu: Ezek szerint elég sokat kaptál ettől az iskolától emberileg is, gondolom.
Így van. A mai napig állítom, hogy a személyiségem javarészt ott forrt ki. Mégiscsak egy szignifikáns időszak volt, hisz tizennyolctól huszonhárom éves koromig kint voltam. Hogyha ezt lehet mondani, akkor ott is megvoltak azok a pillérek, akik engem összeraktak azzá, aki ma vagyok. Ők a mai napig nagyon jó barátaim, és éppen most hétvégén fogok velük találkozni Angliában, együtt fogunk dolgozni. Már nagyon-nagyon várom.
ContextUs.hu: És miről szól ez a kinti munka?
Egy 56-os megemlékezésen leszek házigazda, és azt kérték, hogy angolul vezessem le az egészet. Azért akarták, hogy angolul legyen, mert nyilván rengeteg angol ember is részt vesz majd az eseményen, ami a Cadogan Hallban lesz, London kellős közepén, a Sloan Square-en, Chelsey környékén. Elég jó hely. Előtte Montenegróban leszek, forgatok, szóval húzós lesz ez a hét.
ContextUs.hu: Milyen filmet forgatsz?
A Papillon átdolgozása megvan nagyjából? Steve Mcqueen és Dustin Hoffman, fegyenctörténet. Egy nagyon szép film, abban leszek én az egyik őr. A két főszerep pedig Steve Mcqueennek és Dustin Hoffmannak a megfelelője. Amerikai film, de ha jól tudom, a csehek is benne vannak, egyébként Szerbiában forgatják, és onnan mennek át Montenegróba. Nagyszerű dolog, hogy ilyen nemzetközivé válik lassan minden. Valahogy az embernek bizonyos idő alatt kialakul egy kapcsolatrendszere. Jön egy amerikai menedzsment, ami átadja egy nagyobb ügynökségnek, akik szintén tovább ajánlják az embert egy dán ügynökségnek, és most ők képviselnek engem. Nagyon szeretem őket, mert rengeteg kiváló lehetőséget hoznak, például egy amerikai filmbe egy magyarnak. Ami vicces benne, hogy egy orosz szerepre. Elképesztő, hogy holnap már megyek Montenegróba, aztán meg Londonba, jó ez a pörgés, ezt nagyon szeretem.
ContextUs.hu: Mindig ügynökséggel dolgozol, vagy Te magad is próbálod megtalálni a lehetőségeket?
Ez kialakul igazából. Más a helyzet, ha mondjuk itthonról kerül bele az ember egy külföldi produkcióba. A Papillon című film azért érdekes, mert teljes egészében magyar szervezésben készül, de Szerbiában forgatják, viszont maga a film mégis ízig-vérig amerikai. De volt már olyan „Bábel tornya” sztori, ami tényleg vicces. Az HBO-nak volt egy sorozata, a Strike Back, ez egy akciósorozat. A Korda Stúdióban volt az utószinkron, ahol a hangmérnök magyar volt és húsz év után Los Angelesből érkezett haza ezért. De ez még semmi! Szóval állok a Stúdióban, Budapesten egy mikrofon előtt. Magyar színészként egy londoni angol szinkronrendező instruál és talán amerikai vagy skót volt a rendező. Szóval ma már teljes mértékben nemzetközivé vált a filmforgatás is. Ami még érdekes, hogy ebben is egy oroszt játszottam, s bár angolul beszélő film volt, de közben meg orosz volt a szöveg nagy része.
ContextUs.hu: Jól beszélsz oroszul?
Egyáltalán nem beszélek oroszul. (Nevet)
ContextUs.hu: Akkor meg kellett tanulni oroszul a szöveget? Az nem kis teljesítmény, ha nem beszéled a nyelvet.
Meg bizony. Igen, keményen be kell „seggelni”, sajnos nincs jobb szó rá, de meg lehet csinálni. Azt hiszem nekem elég jó érzékem, vagy fülem lehet ehhez, de hát nagyon sokat kell dolgozni rajta.
ContextUs.hu: Nagyon kemény dolog, hogy úgy kell egy filmben eljátszani egy szerepet, amilyen nyelven egy kukkot sem beszélsz.
Játszani, igen! Az egy dolog, ha az ember elmondja, de azon kell játszani. Szerintem azért érdekes, hogy tényleg ennyire össze van keveredve itt minden, de ez jó.
ContextUs.hu: Abszolút jó. Már csak azért is, mert ha meg vannak elégedve veled, akkor csak viszik a híredet, hogy „te, figyelj, ott annál a forgatásnál volt egy srác, ő szimpatikus volt”.
Most ezt nem akarom elkiabálni, de valahol van egy vonal, amin ez így történik. A dánokon keresztül most már harmadszorra hív vissza egy elég nagy castingos és ennek nagyon örülök, mert akkor valami bekattanhatott nála. Utoljára egy Christopher Nolan filmbe mentem meghallgatásra, és az most mindegy, hogy nincs meg, de van egy rés, amin esetleg be lehet rakni a lábam, és ez tök jó. A casting az ilyen. Utána végignéztem a szereplőlistát és mindenki barna szemű, csontos arcú, huszonéves srác volt, abszolút nem én, de attól függetlenül szerintem szép lett az anyag. Onnantól fogva ő meg érdekelt abban, hogy megnézzen még, hiszen onnantól számítva még két másik filmbe kért ki engem a dán ügynökségtől, és ez szuper.
ContextUs.hu: Az ügynökségnél neked DVD-d van, vagy itt felvettetek valamilyen anyagot?
DVD-zés már nincsen. Ez benne a döbbenetes, hogy felveszek egy anyagot, például amilyen a mai lesz, és öt percen belül kint van. A dánokon keresztül már Los Angelesben van a tizedik percben, úgy, hogy én innen a Sasairól elindítottam egy gombbal a felvett anyagot. Régen még az volt, hogy kiírni DVD-re, megnézni, hogy jó-e, letudják-e játszani, megérkezik-e időben, jól érkezik-e meg, nem karcolódott-e meg, a DHL, nem tudom mennyit kell fizetni érte…
ContextUs.hu: Az internet varázsa.
Remek, hogy ez így leszűkült, mert a lehetőségek is megnőttek, és ezzel szerintem mindenki élhet, ez pedig nagyon jó.
Folytatása következik…
Fotók: www.matehaumann.com
