Bán Zsófia író és irodalomtörténész tizenkilenc történetet tartalmazó novelláskötete, a Lehet lélegezni! elsősorban a művelt nagyközönségnek szóló alkotás. Egyesül benne mindaz, amiről eddig féltünk beszélni: emlékek, szexualitás, arab betelepülők, betegség és az irodalom atyjainak kétes múltja. És mi sül ki mindebből? Egy lélegzetelakasztó, de mégis nagy levegővételt igénylő, precízen megírt emlékezés.
Távol az olvasóktól
Bán Zsófia novelláskötete egy rendkívül egyedi, sok szempontból mégis megfoghatatlan mű. A Lehet lélegezni! nem egy mesekönyv, nem egy szórakoztató bestseller, nem humoreszkek és mókás karcolatok gyűjteménye. Nem happy enddel záruló sikersztorik és izgalmas akciók egyvelege. Sokkal inkább a hétköznapi emberek történeteit, csendeket és belső monológokat kihangosító, pörgős ütemben haladó emlékfolyam.
A tizenkilenc történet ugyan átlagos emberek mindennapjait mutatja be, a feldolgozott történetekben azonban mindig van valami nem várt, valami egyedi. A kötet olyan, mintha Bán a novellákon keresztül fejjel lefelé vagy legalábbis életünk mintázatának másik oldalán át akarna valamit a szemünk elé tárni. A szerző jelenléte azonban nem érzékelhető. Bán Zsófia teljes mértékben az objektivitásra törekedett, távol maradt az olvasóktól. Nem meglepő, hogy ebből kifolyólag a kötet stílusa is kissé rideg, de elképesztően őszinte. Ez akár nyersnek is hathat, de a történetek tematikájához jól passzol.
Két szék között
A szerző amilyen jól indít az első novellákkal, olyan nagy vereséget szenved az utolsó történetekkel szemben.
Az első novella (Bőrlégzés) kiváló koncepciót ígér. Az emberek és kétéltűek közti hasonlóságra és a levegővétel jelentőségére precízen fel lehetett volna fűzni akár még három kötetet. Bán Zsófia azonban viszonylag hamar búcsút mond ennek a lehetőségnek.
Ezáltal a kötet címe és a történetek közt szinte egyáltalán nincs kapcsolat. Az első novellákban a légzés mellett a víz motívuma is nagy szerepet játszik. Ez némileg még összeegyeztethető a vizes kavicsokat ábrázoló borítóval (Eperjesi Ágnes D. 365 napja című installációjának részlete), de ahogy az előbbi motívum, ez is gyorsan kikopik a cselekmények menetéből. A történetek elárvulnak. Az első novellákban kiváló koncepciók lehetősége vetül fel, ezek beteljesülésének hiánya pedig zavart és értetlenséget kelthet az olvasóban.
Első olvasatra úgy tűnhet, hogy a kötetet semmilyen koncepció nem tartja össze, különálló, egymástól független történetekről van szó. A novellák magyarokra való vonatkoztatása azonban szinte minden esetben megjelenik. Ezt mégsem nevezném történetek közti kapocsnak, hiszen teljesen felesleges és nem összetartó, sokkal inkább azok menetébe belerondító elem.
Legtöbbször semmilyen szerepe nem volt a magyarságnak, pár karakter hitelesebb is lehetett volna, ha épp francia. Így kissé erőltetett volt, olyan benyomást tett, mintha kötelességének érezte volna a szerző, hogy magyarként magyarokról írjon.
Az irodalomtörténet nagyjai megalapozták bennünk az elvárást, hogy egy karakter, egy motívum vagy egy helyszín összetartsa az egymással akár fel is cserélhető történeteket. Gondoljunk Karinthy Tanár úr kérem, Krúdy Szindbád című művére vagy Kosztolányi Esti Kornél-novelláira. Azonban nem feltelenül baj, ha egy kortárs kötet ettől a koncepciótól eltér, de a Lehet lélegezni! valahogy két szék közé esett: a kötetet pár novella erejéig összetartja két motívum. Továbbá a magyarok valahogy mindig belepofátlankodnak a történetbe, de ez az egész mégis erőltetett és felesleges.
Karakterek arc nélkül
Az egyik legkedvesebb novella, A nap aktív vidéke egy hiánypótló írás. Az arab menekültek viszontagságairól és a muszlim gyerekekről szóló történet rendkívül megragadó, különösen most, az aktív migránspolitika idején. A novella mégsem tökéletes. Az arab család megpróbáltatásairól olvasva a szerző hirtelen a déli határ közelében élő József napjaira ugrik. Azt feltételeznénk, hogy jelentős szerepe lesz majd a történet kimenetelében, de csalódnunk kell. Sokkal inkább a novellában megjelenő, kiszolgáltatott helyzetben levő arab gyerekek jóindulata a hangsúlyos.
Ez pedig könnyedén fókuszba helyezhető lett volna József nevű karakter nélkül is. A mondanivaló azonban ott van a sorok mögött: “To kill a snake is to have a snake” – hangzik el többször is a novellában.
A novellákban nem is a karakterek hangsúlyosak. A szerző sokkal inkább a korok és emlékek közti ugrálással, a precíz, hosszú oldalakon át tartó mondatokkal, az intertextualitással játszik, mintsem a szereplők jellemével foglalkozik.
Ez egyfelől remek, hiszen egy elképesztően dinamikus és egyedi szöveggel van dolgunk. Másrészt pedig hagy némi kivetnivalót, hiszen emiatt kidolgozatlannak tűnhetnek a karakterek. Nehezen tudunk velük azonosulni, főleg úgy, hogy a szereplők csak pár oldal erejéig maradnak velünk. Bán Zsófia ezeket az arc nélküli karaktereket inkább eszközként használta fel, hogy érzékeltessen egy hangulatot vagy életérzést.
Ha jó, akkor fáj
Több történet szól a halál közelségéről, a betegségről és a kiszolgáltatottságról (Victoria Secrets, Mint a fák, Helyszínelés). A novellák közben ugyan nem ismerjük meg a történet elszenvedőinek jellemét, de az érzéseiket és a motivációikat annál inkább. Onnan tudod, hogy egy mély érzésekkel dolgozó kötetet olvasol, hogy néha le kell tenned, mert egyszerűen fáj olvasni a sorokat. Bán Zsófia pedig elsősorban ennek a mestere. “A vízesések is állva halnak, mint a fák” – olvasható a Mint a fák novellában.
“Mintha koccintani készülne a felé repülő kézigránáttal” – Margetin István novellái
1 ’93. január 1. – András! Rám lőttek! – zokogott Sára a telefonba. – Úristen, mi történt? Jól vagy? – A kilencesen a fák közül elém ugrott egy alak. Kikerültem, és utánam lőtt. András, nagyon félek, kérlek gyere ide! – Azonnal indulok. Hol vagy? – Csehszlovákiában, egy Komňa nevű faluban, a buszmegálló melletti telefonfülkében.
A Hotel De L’univers-ban a homoszexualitás témáját és a saját nemünk iránt érzett furcsa vonzódást élhetjük át a szereplőkkel, miközben a jelen történései folyton visszaugranak Rimbaud életére. A koncepció kiváló, hiszen a francia szimbolizmus egyik atyjának életfájdalmait élhetjük át olvasás közben. Ennek érdekében Bán Zsófia nem csak beszámol a költő kétes kapcsolatáról – holott ezt is megtehetné –, hanem inkább egy 21. századi, hétköznapi történetbe csomagolva dobja elénk az egészet.
Ez az időbeli ugrálás pedig több novellában is visszatér. Ez érezhető a már említett Hotel De L’univers és a Sárga esetében is. Utóbbiban Bán Zsófia Márquez stílusát megidézve tár elénk egy mai történetet, ezzel tisztelegve az irodalmi nagyság előtt.
Azonban nem Márquez az egyetlen, aki előtt a szerző fejet hajt. Esterházy Péternek, Eperjesi Ágnesnek, Czeizel Balázsnak és Lengyel Péternek is címez egy-egy írást. A szerzőkre való utalás, illetve stílusbeli megidézésük pedig az intertextualitás merész játékának tudható be.
Rosszul elsült első randi
A történetek valahogy mindig máshogy artikulálódnak, mint ahogy azt az irodalmi alapműveken nevelkedett, kritikus énünk elvárná. Ennek folytán Bán Zsófiának sikerült kitöltenie egy irodalmi rést, viszont ő maga is alkotott egyet.
Adaptáció készül Gabriel García Márquez Száz év magányából
A streaming-szolgáltató megvásárolta a jogokat a nagysikerű regény adaptálásához. Az író fiai, Rodrigo García és Gonzalo García Barcha producerként vesznek részt a gyártási folyamatban. A The Hollywood Reporter szerint az író számtalanszor utasított vissza megfilmesítési ajánlatokat, mert úgy érezte, művét nem lehet egy film időkereteibe szorítani, és bűn lenne a spanyolon kívül akármilyen nyelven feldolgozni.
A nagy mértékű irodalmi tudás, nyelvi precizitás és intertextualitás kevés egy élvezhető novelláskötet megalkotásához. A kötetet elemeire lebontva, tehát a kidolgozatlan karaktereket, a terjengős mondatokat, időbeli ugrásokat külön-külön még talán tudnánk respektálni. De ezek a sajátosságoknak nevezhető kivitelezések egy kötetbe belezsúfolva soknak tűnnek. Az elején feldobott koncepció és pár szimbólum elvész.
A karakterek folyton váltakoznak, a történetek élvezhetőbbek lennének, ha feleannyi, de annál hangsúlyosabb karakter jelenne meg a cselekményben.
A hosszú mondatok hiába tökéletesen megszerkesztettek és adnak dinamikus lüktetést a soroknak, ha a második oldalon már elveszik a figyelmünk az időben ide-oda ugráló történések között. Emiatt a kötet széttartó és hemzseg a kidolgozatlan részektől. A novellák sokszor csak úgy véget érnek. A csattanó az, hogy nincs csattanó. Ez egyrészről egyedi elgondolásnak tekinthető, másrészről azonban értetlenséget válthat ki az olvasóból. Főleg úgy, hogy a novellák műfaji sajátossága megköveteli, hogy valami csattanó mégiscsak legyen a történetek végén. Nem baj, ha a szerző távol marad az olvasójától, de legalább teljes egészben, ne pedig csak töredékében adja oda azt, amit meg akar mutatni a világból.
A Lehet lélegezni! kissé olyan, mint egy rosszul elsült első randi. Bán Zsófia megmutat magából mindent, amire az irodalom büszke lehet, de mégsem tárja fel előttünk azt a rengeteg pluszt, ami legbelül rejlik.
