Június 24-én 15. alkalommal rendezték meg a Múzeumok Éjszakáját. A kánikulában szívesen húzódunk be a kiállítótermekbe, ahol tűző naptól mentesen, kellemes hűvösben vészelhetjük át a délutánt, majd mire lemegy a nap, előbújhatunk a múzeum falai közül, és ellátogathatunk a koncertekre is. A tűző napot én sem tűröm jól, így hát a múzeumi klímát választottam én is: ragasztani mentem a Vasarely Múzeumba, természetesen szigorúan az op-art tanulmányozása érdekében.
Habár Budapest belvárosi múzeumai között is találunk érdekes programokat, én kicsit távolabbi célpontot tűztem ki magamnak. Országszerte több mint háromszáz intézmény rendez programokat ezen az estén, egy év alatt se tudnánk végigjárni mindet. Jó hír viszont, hogy sok lehetőség közül választhatunk: mehetünk például a Rendőrmúzeumba is, ha épp az érdekel minket a történelem vagy az irodalom helyett. Én a képzőművészetet vettem célba, az Árpád híd budai lábánál található Vasarely Múzeumban. A Szentlélek tér már 6 órakor pezseg – ez a szó jut eszembe a hangulatról: pezseg, ahogy a nap megy lefelé, egyre több ember bukkan fel az utcán, a szomszédos téren már a koncertre készülődtek, építik a színpadot, és a múzeum körül is gyűlnek az érdeklődők. Nagy a nyüzsgés, de nincs tömeg, ezért kellemesebb is, mint a pesti központban lévő helyszínek. A múzeum kertjében is sétálgatnak páran, aztán betérnek az épületbe, ahol kedvesen fogadják a látogatót.
Victor Vasarely magyar-francia festő legjellegzetesebb művei közt szerepelnek az optikai illúzióval játszó alkotásai, hiszen az op-art jelentős képviselője volt. A vonalak és alakzatok képesek domborúnak láttatni az általuk kirajzolódó testet a szemünk előtt, és a mű csak azért lesz ilyen, mert a szemlélő úgymond hagyja magát becsapni. Az jut eszembe, ez kicsit olyan, mint a bűvészkedés. Szeretünk bedőlni neki, elcsodálkozunk rajta, majd a végén tudni akarjuk, hogy mégis hogyan csinálta a művész. Közel megyünk és legszívesebben megtapogatnánk. Becsapnak minket pár vonallal, az efféle művészet zsenialitása talán éppen abban rejlik, hogy mindezt az illúziót a legegyszerűbb elemekből építi fel. A végén pedig egy komplex képet látunk, amely az emberi érzékelés által fog életre kelni. Vasarely műveinek fontos eleme a mozgás, az idő bevonása az alkotásba. Ő maga a mozgást úgy jellemezte, mint azt az
erőszakot, amellyel a szerkezetek szemünk recehártyáján közvetlen ingert okoznak.
A mozgás tehát bármikor előidézhető egy akármilyen vizuális ingerrel. Ezt legkifejezőbben a festett plexi lapok demonstrálják a kiállításon. Két átlátszó lapot látunk egymás mögé téve, rajtuk fekete-fehér geometrikus alakzatok, és amint járkálunk körülötte, a mintázatok mozgásba lendülnek, változik az alakzatok mintája. A mű tehát dinamikus, de csak akkor, ha a befogadó is mozog, nélküle nem jön létre az illúzió.
Az emeleten eközben igazi műhelymunka zajlik, több asztal is áll a kiállítótermekben, mindegyik körül emberek sürögnek. Azt gondolnánk, kézműves programok csak a gyerekeknek szólnak, mondván, hogy ebből egy idő után kinő az ember. De ahogy körülnézek, azt látom, hogy a legtöbb felnőtt elmélyülten készíti a Vasarely stílusú szőnyegét. Pár perc múlva én is azon kapom magam, hogy rombuszokat ragasztgatok egy papírra az egyik asztalnál, és azon gondolkozom, hogy ilyet otthon is csinálhatnék unaloműző elfoglaltságként. Közben a szervezők lelkesen mesélnek nekünk magáról a koncepcióról, arról, hogy miért rombusz, miért nem négyzet. A rombusz érdekesebb forma, sokkal több lehetőséget rejt, mint egy négyzet. A rombusz ráadásul olyan, mintha egy mozgásban lévő négyzet lenne, és a mozgás, mint tudjuk, kulcseleme Vasarely munkáinak. A cél az, hogy kitöltsük a fehér területeket. Óriási montázs készül, amelyet a végén majd kiállítanak. Ahányféle ember jár arra ragasztgatni, annyiféle stílusú folt van, pedig nem állnak másból, mint egyforma rombuszokból. Az ember így magával vihet egy kicsit abból az alkotási mechanizmusból, amely Vasarelyt is jellemezte, egy picit közelebb hozza az emberhez.
Vasarelynél az egész optikai és kinetikai vizsgálat állítólag egy párizsi metróállomás omladozó vakolatának képével kezdődött. Az ott felfedezett vonalhálók inspirálták az első kinetikus-optikai formakapcsolatok kialakításában. Ez összefoglalja azt, ami miatt munkássága igazán befogadható lesz a számomra: habár absztrakt formákról van szó, valahogy mindig van mögötte valami, ami által hétköznapivá válik. Talán mert párbeszédet indít a befogadóval, arra épít, hogy én mint szemlélő hogyan érzékelem a világot, játékra hív, bűvészkedik, egyszerű vonalakkal és lemezekkel – és mindig egy gyanútlan kísérleti alannyal, a nézővel.
Fotók: Várszegi Eszter
