Szeretem-e Brahms-ot? Igen. Elalélok-e, amikor Grieget játsszák elképesztő virtuozitással a művészek? Igen. Kicsordul-e egy könnycsepp a szememből, ha felcsendül Chopin bármelyik édes-bús dallama? Igen. Na, ezért rajongok Beethovenért: tőle mindezt – és még többet is – megkapom, egyben…
Elfogultság
Néztem az Anyegint a néhai Bem moziban. Egyszer csak, mielőtt Anyegin rátalál Tatjánára a kihalt palota egyik szobájában, felcsendül egy énekhang, aztán csatlakozik hozzá egy másik, majd egy harmadik, és egy negyedik. Soha nem láttam, soha nem hallottam addig Beethoven egyetlen operáját, a Fidelio-t, de zsigereimben éreztem, hogy ez a dal ebből van, muszáj neki, mert csak egy zeneszerző művei képesek ilyen hatással lenni rám. A vége-főcímet egyedül ültem végig, és végre megjelenik a zenei kreditlista, és igen, ott van: a Mir ist so Wunderbar-kvartett valóban Beethoven, valóban Fidelio!
Évekkel később rendeztem egy előadást (Hé, Faust!), amelyben – akár csak a Twin Peaks sorozatban – folyamatosan szólt a zene: a szimfóniákból állítottam össze a hanganyagot. Ez több hetet vett igénybe, amely idő alatt
Beethovennel feküdtem, Beethovennel keltem, Beethovent ittam és Beethovent ettem.
Talán, így már érthető az elfogultságom…
Beethoven reggelire
Igen, ez a címe a Royal Over-Seas League Music and More – Zene és több –koncertsorozatának (Beethoven for Breakfast; de van még itt alliteráció: Bach for Breakfast, például; Chopin, Rachmaninov és Gershwin már ebéd után dukál; míg Mozartot, Schubertet és Brahms-ot teaidőben „szolgálnak fel”). Az ROSL, a Királyi Tengerentúli Liga kiemelt jótékonysági célja, hogy fiatal komolyzenészeket támogasson; nem csak ösztöndíjjal, hanem fellépési lehetőséggel az edinburgh-i fesztiválidőszak alatt.
A reggeli menü: a Tavasz hegedűszonáta, Hét variáció gordonkára és zongorára a Ha a férfi szívét szikra éri-duettre Mozart Varázsfuvolájából, valamint a 23. zongoraszonáta. A három előadó Új-Zélandról érkezett, közülük kétségkívül a legtapasztaltabb a zongorista, DeIvan Lin, aki nélkül talán a hegedűművész April Ju produkciója élvezhetetlen lenne (igen, nemcsak a nevük csengése miatt gyanakodhatunk rá, hogy kínai felmenőkkel rendelkező fiatalokról van szó). Aprilnek különösen a második tétel lassú dallamai alatt remeg meg a keze, a vonó határozatlanul ér a húrokhoz, a kezdőhangok ezáltal duplázódnak. Mindezt fogjuk talán a fiatalságára, hiszen mindössze tizenkilenc éves; reméljük, még hosszú évek állnak előtte, hogy ne csak a darabokat, hanem a fellépéseket is gyakorolhassa.
Beethoven egyik sajátossága az, hogy sosem volt elégedett a műveivel. Erre enged következtetni, hogy állandóan „javítgatta” őket; hol több változatot írt (a Fidelióhoz négy nyitányt), hol más hangszerelést talált ki nekik (a Nagy fúga kétzongorás verziója), hol pedig bevallottan variációkat komponált – jellemzően más zeneszerzők híres dallamaira. Megboldogult zongorista koromban, az angol himnusz dallamára (God Save The Queen) szerzett hét variációjából sikerült négyet megtanulni eljátszani;
a tizenhét éves Matthias Balzat csellista azonban végigbrillírozza a Pamina és Papageno duettjéből írt változatokat.
Külön öröm, hogy nincs szüksége kottára; a nagy átélésben kicsit hangosan veszi ugyan a levegőt, de úgy kell nekem, minek ültem az első sorba komolyzenét élvezni?
A koncert megkoronázása kétségtelenül a hibátlanul, és teljes (beethoveni) átéléssel előadott zongoraszonáta.
DeIvan Lin nevét pedig már most, tizennyolc évesen, érdemes megjegyezni, hatalmas tehetség, aki előtt hatalmas karrier állhat.
A mellettem ülő hölgy pedig visszahelyezi hallókészülékét a füleibe, és mindannyian átmegyünk az egyik klubhelyiségbe, ahol kávét, teát és aprósüteményt is felszolgálnak, hogy ne csak szépérzékünk éhe legyen csillapítva.
Royal Over-Seas League – Music and More: Beethoven for Breakfast
Royal Over-Seas League – Princes Suite, 2017. augusztus 17-én 9.30-tól
értékelés: 4*
Skót Kamarazenekar
Egyszer már betévedtem az Usher Hall-ba, az Origin Scotland evangélikus lelkészség feltámadási koncertjére. Az ő küldetésük az egyházon kívüli keresztények megszólítása, amihez hozzátartozik a misék modernebb celebrálása is. Enyhén fogalmazva sem egészen azt kaptuk hívő lengyel lakótársaimmal, amire számítottunk. Inkább nevezném rock-koncertnek, mintsem misének; ezért aztán megfogadtam, ha lehetőségem lesz rá, akkor bejutok a helyre egy komolyzenei koncertre is, hogy az akusztikát kiélvezzem. A Skót Kamarazenekar Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon adott koncertje erre kiváló alkalomnak bizonyult.
Jukka-Pekka Sarastre, finn karmester vezényletével, na, mi csendült fel először? Úgy van! Beethoven; a harmadik a négy Leonora-nyitány közül (No 3 Op 72a – bár ezzel vitatkoznék, mert – a műsorfüzettel ellentétben – más források szerint ez a második változat). A zeneszerzőre jellemző, hogy markánsan különválasztja a szólamokat, nos, ebből sajnos semmit nem érzékeltem, valószínűleg azért, mert a kakasülő közepe tájékára szólt a jegyem, ahová a hang már nem „sztereóban” érkezett.
Érdekes koncepció, de a koncert csúcspontját a szünet előttre időzítették; Chopin 2. zongorakoncertjét a kanadai virtuóz zongorista, Marc-André Hamelin keltette életre.
Még onnan, a messzi távolból is az az érzése támadt az embernek, hogy zongorázni extrém egyszerű: a kezei úgy siklottak a nyolc oktávnyi billentyűn, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Az állótaps sem marad el, és végül kaptunk egy ráadást is: a művész saját szerzeményét (Coma Berenices) adta elő, zenekari kíséret nélkül. Modern szerzemény, de ezúttal nem hiányoltam a dallamot – a virtuozitás egyszerűen mindent vitt. Talán kár volt abbahagynom a zongorázást?
Ha már finn karmester, akkor finn zeneszerző műve a befejezés is: Sibelius 3. C-dúr szimfóniáját halljuk. Érzékeljük a népzenei hatást: abszolút beugrik Finnország hangulata – már amit én tapasztaltam a négy alkalommal, amikor hét-tíz napot töltöttem el különböző társulatokkal, illetve egy meghatározó stoppolás végállomásaként. Szerény véleményem szerint mégiscsak jobb benyomással távoztunk volna, ha a zongoradarab kerül a végére.
Scottich Chamber Orchestra, Usher Hall, 2017. augusztus 18-án 19.30-tól
értékelés: 4,5*
A magyar kapcsolat…
Tovább szőve az asszociáció fonalát, a finn Apocalyptica adott koncertet január végén az edinburgh-i The Queen’s Hall-ban. Nos, én nem kaptam rá jegyet, a pénztárban viszont igen érdekes párbeszéd zajlott le. Történt ugyanis, hogy nem egészen értettem, miért nincs legalább dühöngő-jegy, voltam már itt-ott a zenekar koncertjén, de még életemben nem hallottam olyat, hogy a közönséget ülve maradásra kárhoztatták volna. Pedig, állítólag az ő kifejezett kérésükre lett ülős koncert, és nemcsak a skót fővárosban szervezték így.
Joshua Bell hegedűművész háromszor lép fel az idei Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon; ebből két alkalommal Várjon Dénes magyar zongoraművész társaságában (is). Bár Beethoven nem szerepelt az előzetesen beígért műsoron, de reménykedtem, hogy visszatapsoláskor biztosan Beethovent fognak előadni… Nem igazán tudom szavakkal leírni az élményt. Két – tökéletes harmóniában játszó – művész, a dallamokat oda-vissza „passzolgatják” egymásnak, „egy húron pendülnek” és mindkettő a virtuozitás nagymestere. Három művet hallgathatunk: Mendelssohn F-dúr, Brahms 1. G-dúr, és Grieg 3. c-moll hegedűszonátáját.
Grieg, az az „átkozott” norvég zeneszerző; a Pillangó című kompozícióját gyakoroltam éppen. A zongoratanárom mind mondta, hogy fejlődni kell még benne, és én nem értettem: a triolákat tökéletes ütemérzékkel pötyögtem két kézzel a billentyűzeten. Aztán jött a film; Grieg életéről. Felköltözik egy fjord melletti szikla tetején álló házba. Felhúzzák a hófehér zongoráját a hófehér ház hófehér szobájába, és ő hófehér frakkban leellenőrzi, hogy a hangszernek nem esett-e baja a kalandos szállítás közben. Jól sejted, kedves olvasó, a Pillangóval „edzett”. Körülbelül három-, négyszeres sebességgel játszotta a művet, és végre én is megértettem, miért ez a címe: ebben a tempóban valóban pillangók jelentek meg a hallgatók lelki szemei előtt. Azt gyanítom, hogy ez az élmény nagyban befolyásolta zongoraművészi pályaelhagyásomat.
Bárhol, bármikor látjátok, hogy koncerteznek, akár duóban, akár Steven Isserlis csellóssal kiegészülve – trióban, ki ne hagyjátok: akkor is beleszerettek a komolyzenébe, ha addig utáltátok.
És a várva várt ráadás: természetesen Beethoven I. Magyar tánca. Ja, nem, pardon, az Brahms. De a Várjon Dénessel készített interjúban szó esik kettejük találkozásáról, egy zongorista zongoristafeleségről, fesztiválokról, és természetesen az örök és hallhatatlan Beethovenről is.
Joshua Bell & Dénes Várjon, The Queen’s Hall, 2017. augusztus 21, 11.00 óra
