Főleg egy hiú művészember tűri ezt nehezen, aki hét év után most februárban tért vissza Magyarországra, hogy bemutassa Dark Days & Canapés című lemezét az A38-on. Itt történt, hogy Obaro Ejimiwe, azaz színpadi nevén Ghostpoet, fél óra után hátra zavarta az első sorban folyamatosan, angolul dumáló lányokból álló harsány társaságot. Miután többszöri figyelmeztetés ellenére sem hagyták abba a beszélgetést, a szellemköltő letette a mikrofont és zenésztársaival együtt elhagyta a színpadot.

Teljesen érthető reakció volt ez a pofátlan viselkedésre. Néhányan helyrerakták az illetlenül viselkedő lányokat, akik végül távoztak az első sorból. Ezután a közönség tapssal és hangos dübörgéssel visszahívta a zenészeket. Folytatódhatott a koncert.

A tanár bácsi rendet tesz

Mikor Ejimiwe visszajött, elmagyarázta a közönségnek, hogy a legjobbat akarja kihozni magából, hogy szuper show-t csináljon nekünk, ami nem megy, ha közben az orra előtt folyamatosan beszélgetnek. Nyilván igaza van, abban is, hogy igényli a kizárólagos figyelmet. A legelöl bulizóktól ez el is várható, mint ahogy a rosszcsont nebulók sem ülnek be a suliban az első padba.

A hangos lánycsapat távozása után a színpad előtti részen az eminensek maradtak. Ők végig önfeledten táncoltak, és szövegismeretből valószínűleg jelesre vizsgáztak volna, ha Ghostpoet kihívja őket felelni, azaz a színpadra.

Hátul inkább a renitensek voltak. A számok közötti átmeneti csendben hallani lehetett, hogy sokan beszélgetnek, zajonganak.

/ Fotó: Pocket Diary Budapest

Félő volt, hogy a tanúr úr kioszt még egy intőt. Erre nem került sor, az est hátralévő része közjáték nélkül lement.

Kaptunk egy lemezbemutató-koncertet, ahol Ghostpoet tisztességgel felmondta új albuma szövegeit.

A ráadásban még lejátszotta régi slágerét, a Cash & Carry Me Home-ot, ami általános tetszést aratott. Ezen túlmenően azonban túl sok izgalmat vagy fordulatot az este nem tartogatott. Úgy tűnt, Ejimiwe az összes számot ugyanazzal az érzelmi telítettséggel és dinamikával tolja le. Nem akarok túl kritikus lenni, és simán lehet, a műfajból következik, hogy több kreativitást ebből spoken wordbe öntött zenei költészetből nem lehet kihozni. De miről is van szó?

A nagyvárosi trubadúr esete az urban poppal és a triphoppal

A londoni születésű Ghostpoet zenéje alapvetően ezekkel a műfaji kategóriákkal jellemezhető: urban pop, triphop. Ezen címkék ellen talán a rigorózus költő sem tiltakozik. Mindenki tudja, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak? Ha nem, akkor röviden vázolom.

/ Fotó: Pocket Diary Budapest

Az urban popkultúra a városok, elsősorban a nagyvárosok popkultúráját jelenti (ilyen értelemben külön kultúrája van New York City-nek, Los Angelesnek, Londonnak, illetve az egyes városrészeknek, stb.), ami kölcsönhatásban van a mainstream médiával, de annál kozmopolitább és liberálisabb. Hatása érződik a divaton, a zenén és a politika világán is. Ghostpoet popkultúrája Londonból származik, és témái a nagyvárosra jellemző problémák: alkohol, drogok, munkanélküliség, fiatalok, bevándorlók helyzete, stb.

A triphop mint zenei műfaj gyökerei a ’90-es évek Egyesült Királyságából, különösen Bristolból erednek. A hiphop és az elektronikus zene olyan fúziójaként szokták leggyakrabban meghatározni, amelynek során már egyik műfaj sem ismerhető fel. Nagyon sokféle stílust foglalhat magában a funktól, a dubon, a soulon, a pszichedelikus zenén, az R&B-n át, egészen a house-ig, sőt az elektronikus zene egyéb formáiig. Erősen kísérleti jellegűnek aposztrofálják. A műfaj úttörői a Massive Attack, akiknek Come Near Me című számát épp’ Ghostpoet énekli, meg Tricky, aki egyébként múlt hónapban lépett fel a Hajón.

A lemezt bemutató koncert is hozta a fenti műfajok üdítő keveredését. Fellelhetőek voltak benne jazzes, hiphopos, rockos, post-rockos elemek és elektronikus zenei beütések is. Az elhangzó dalok sokszínűségét mégis hiányoltam, összevetve mondjuk a már említett Massive Attack bármelyik albumával (gondoljunk csak a Mezzanine-re), ami gyönyörködtetően változatos.

Nekem úgy tűnt, szinte mindegyik szám hasonló felépítésű volt és hasonló módon is volt előadva. A kezdetben csendes motyogásnak induló versmondást egyre ütemesebb dallamok követik, hogy végül az egész egy kisebb fajta megőrülésbe csapjon át.

/ Fotó: Pocket Diary Budapest

És ha már Tricky-t említettem! Tekintve, hogy énekbeszélős műfajról van szó, szerintem kiemelten fontos az előadó színpadi jelenléte. Talán a halk mikrofonnak volt betudható, talán nem, de én ezt Ghostpoetnél nem éreztem. Vagy csak arról van szó, hogy Ejimiwe-nek nincs akkora karizmája, mint a nagypályás Tricky-nek.

Nagyon kellett Ghostpoet mellé ez a jól összerakott zenekar, akik egyébként a bemutatott albumon is közreműködtek. Sötét, borongós verseit két gitárossal, dobossal és egy billentyűs, vokálos lánnyal kiegészülve adta elő. Szükség volt a gitártépésekre, a pörgős alapot biztosító dobszólókra és a szintis játékokra, mert különben nem lett volna koncertfíling. A végig egyformának ható szavalás önmagában nem elég ahhoz, hogy hátán elvigye a show-t. Egy idő után ugyanis monotonná, megkockáztatom unalmassá válik. Ebben a vokalista többször is Ejimiwe segítségére volt.

A leoltáson kívül nem kéne mást is kezdeni a közönséggel?!

Mégis az volt az érzésem, hogy mesze nem sikerült mindenki figyelmét lekötnie Ghostpoetnek. Pedig ez nem is lett volna akkora kihívás, tekintve, hogy sajnos láthatóan nem volt telt ház. Vajon miért nem?

Amit például fájlaltam, hogy nagyon nehezen jött létre kapcsolódás a zenészek és a banda meg a közönség között. Ejimiwe próbálkozott persze, például a zúzósabb instrumentális részeknél a dobos előtt táncikált – igaz, háttal a közönségnek (!). Megsimogatta az angyalarcú gitáros buksiját, és a másik, langaléta gitáros fiú tekintetét is kereste.

A zenészek mégis meglehetősen befelé fordulósaknak tűntek, a közönséggel gyakorlatilag semmilyen kontaktusba nem keveredtek. Az egymással való interakció is inkább csak a koncert vége felé indult be. Mintha nem lettek volna még összeszokva, és néha a színpadon állástól is kissé megszeppentek volna.

Nekem az igazi koncerthangulathoz ez bizony nagyon hiányzott. Az első sorból nézve pláne lehangoló volt.

/ Fotó: Pocket Diary Budapest

A hangosítással nem volt gond, ami azt jelenti, hogy nem kellett megsüketülni, még a színpadhoz közel sem. Mondjuk én a túlhangosított Algiers óta hálát adok minden olyan koncerten, ahol nem szakad be a dobhártyám.

Ami viszont kifejezetten hiba volt, hogy a mikrofonok alul voltak hangosítva, ha élhetek ezzel a fura szóképzettel. Ghostpoeté különösen halkan szólt, ami teljességgel érthetetlen. A mély hangon mormogott szövegmondást durván elnyomta a zene. Emiatt összhatásában az egész kicsit álmosítóan halk, enervált volt. Konkrétan én, aki kábé egy méterre voltam Ejimiwe-től, alig hallottam, hogy mint mond. Akkor mennyire lehetett hallani hátul?!

Talán emiatt volt a renitens hangoskodás a hajó másik felében? Vagy a cserfes lányok nem értek a mondanivalójuk végére? Vagy Ghostpoet szelleme hiányzott? Az is lehet, hogy mindez együttvéve járult hozzá a furcsa koncertélményhez.

ÉRTÉKELÉS
Koncepció
8
Technika
6
Hangulat
7
Előadásmód
7
Kreativitás
7