Beszélgetés Dorthe Nors dán íróval a világsikerig tartó útról, emancipációról, a szeretetről mint alkotóerő és, hogy: “Soha ne írj olyan könyvet, ami nem szükségszerű!”
ContextUs: Itt, a budai vár egy kávézójában ülök, ahol az őszi nap utolsó sugarai karcolják pilláim. Velem szemben, kezében egy pohár magyar borral, az északi rövid történetek hercegnője, akit jelöltek a méltán rangos Man Booker-díjra. Miben látod a sikered kulcsát?
Jó írónak lenni egy dolog, ehhez már szorosan hozzátartozik, hogy szereted, amit csinálsz, ami valahol összefügg a sikerrel. Emlékszem, 8-10 éve vettem kezembe a karrierem, és megírtam a novelláim első kollekcióját. Majd publikáltam dánul, aztán lépésről lépésre fordítottuk le angolra, amik megjelentek Amerikában, és végül találtam magamnak egy könyvkiadót az USA-ban. Dánul nagyjából 6 millió ember beszél, ami így egy egész kicsi piac. Ezért azt mondhatom, hogy az Államokban való megjelenés teljesen megváltoztatta a karrierem.
ContextUs: A jelölt könyv, aminek kapcsán hazánkba is ellátogattál, a Tükör, index, kuplung. Látszólag egy nagyvárosi egyedülálló nőről szól, aki vezetni tanul, de valójában sokkal mélyebb témákat feszeget. Érdekelne, neked is nehéz volt megtanulni vezetni?
Idősebb koromban tanultam meg vezetni, de imádom. Ez volt az egyik legjobb befektetésem. Amikor turnén vagyok, és nem vezetek pár napig, nagyon szokott hiányozni.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Az én életemben rettentő fontos a vezetés, mert ez számomra a szabadság, a függetlenség, a felszabadulás és az emancipáció jó érzését adja. [/perfectpullquote]
Nem kell senkit megkérjek, ha valahová el akarok jutni, nem függök senkitől. Ez az, amire szüksége volt a karakternek is, és bele akartam ültetni, mert szükség van egy vezetőre, a saját léte vezetőjére, hogy ő legyen az, aki saját autójának a sofőrje. Nem tudom, Magyarországon hogyan működik. De amikor Dániában vezetek, és szembe jön velem egy autó, amiben ül egy nő és egy férfi, számomra teljesen fura, hogy mindig a pasi van a volán mögött. Különös, hogy ez így van: engem ez kifejezetten zavar.
ContextUs: Szerte a világon azt a nézetet osztják, hogy a nők rosszabb sofőrök a férfiaknál.
Ami nem igaz, csak más típusú vezetők. Úgy értem, a férfias vezetési mód agresszív, gyors, ezáltal kockázatos és veszélyes. Egyes női vezetők ugyanolyanok, de azt mondhatjuk, hogy hagyományosan a női vezetők jobban figyelnek a körülöttük levőkre a forgalomban. Ami a vezetés intelligensebb módja, de ez az, amit rossz vezetésnek titulálnak.
ContextUs: Én személy szerint nem hiszek ebben, mert családom nő tagjai mind ellenpéldák erre. Viszont érdekelne, miért hallgattál először vallástudományt az egyetemen, és hogyan jött, hogy átmenj irodalom- és művészettörténetre?
Anyukám illusztrátor és művészetet tanít, ezért mindig azt hitte, Művészeti Akadémiára akarok majd menni, hogy festő legyek. De amikor eljött az idő, én inkább a vallástudományt választottam. 19-20 éves koromban úgy éreztem, hogy író akarok lenni, de tényleg szükségem volt valami jó irodalomra, ezért úgy döntöttem, váltok.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Ahhoz, hogy jó íróvá válj, jó olvasónak kell lenned, ezért tanulmányozni akartam az északi irodalmat, azon belül is a svédet, ezért arra szakosodtam. [/perfectpullquote]
Azóta is imádom, nagyon életszerű, kifejezetten mély, és elég széles a paletta. De a művészettörténetnek is a szerelmese vagyok. Vegyük például Budapestet! Soha nem voltam még itt, de olvasok a házakból. Felismerem, ha egy gótikus vagy római épületet látok. Együtt lélegzek velük, és ez így van, ha bemegyek egy múzeumba, vagy bárhol a világon az utcákat járom. Mindig egyre többet látok és egyre többet tanulok. Ez egy külön nyelv a művészet szerelmeseinek. Tehát bármit is teszel ebben az életben, olvass művészettörténetet, mert mulatságos! (nevet)
ContextUs: A svéd irodalom jobb, mint a dán?
Nem, elég különböző. A dán nyelv és a dán irodalom nagyon játékos, tele iróniával és humorral. A svéd pedig egzisztencialista és mély témákkal tölti meg a sorokat. Tehát úgy gondoltam, összekapcsolom a kettőt.
ContextUs: Vannak hasonlóságok közted és a főszereplő, Sonja között, például te is fordítóként tevékenykedsz. Mesélj, kérlek, hogyan kötöttél ki ezen a pályán!
Először is: Sonja nem én vagyok. Nagyon sokan kérdezik ezt tőlem. Minden író kiragad valamit az életéből, amit belesző az írásaiba. Ez egy technika, amit mindenki használ, ettől életszagú a történet. Másodszor, említettem, hogy svéd irodalomra specializálódtam, nem tanultam meg a nyelvet, de sok könyvet olvastam. Aztán pénzre volt szükségem – az íróknak általában pénzre van szüksége –, és szerintem az egyik legegyszerűbb mondja a pénzszerezésnek, ha elkezdesz fordítóként dolgozni. A legjobb fordítók egy része gyakran író – szegény írók, mert a kiadók tudják, hogy tudjuk, hogyan adaptálják az irodalmat. Azt is értjük, hogyan kell szerkeszteni – gyakran kapsz olyan kéziratot, ami nincs kész igazán –, így ahogy haladsz, korrigálhatod az összes hibát. Így a fordítók gyakran alszerkesztők is. Nagyjából négyszer annyi időt töltöttem el fordítással, mint az összes könyvem megírásával.
ContextUs: Akkor ez is egy jó lehetőség volt ízlelgetni a svéd mentalitást.
Sokat tanultam a fordításokból, de egy ponton annyira belefáradtam, hogy úgy éreztem, abba kell hagynom.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Mit csinál egy fordító valójában? Kvázi az író hangján szólalunk meg, csak a saját nyelvünkön. És ha éppen olyat kell megszólaltatni, akinek a hangja hamis? [/perfectpullquote]
Borzasztó, miközben olvasod, egyre csak bosszankodsz: “Ó, Istenem, ez nagyon rossz!” És szeretnél beleszerkeszteni, de nem tehetsz semmit.
ContextUs: Van egy film, ami hasonló témával foglalkozik, talán ismered is, ez a Bridget Jones naplója. Eszedbe jutott a könyv írása során, akár ellenpéldaként?
Ismerem. Van egy nagy különbség a két történet között, az enyémben a nő nem vadászik, és nem a férfi a megoldás minden problémára. A Bridget Jones célja egyszerű, míg az én karakteremnek mély, univerzális mondanivalója van.
ContextUs: Nagyon aktuális a könyv témája, egyre több egyedülálló nő él, főleg a nagyvárosokban. Miben látod annak okát, hogy ezen nők nem köteleződnek el?
Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a történelem minden korszakában a nőknek meg kell választaniuk, mi a legokosabb a számukra. Anyám nemzedéke úgy érezte, úgy gondoskodhat magáról, ha megházasodik, és gondoskodik a gyerekekről, a családról. Megváltoztak a struktúrák.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Egy olyan korban élünk, amikor egy nőnek lehet hatalma az élete fölött, élhet anyagi függetlenségben, és van választása amellett, hogy férjhez megy.[/perfectpullquote]
Az új generációban már megvan a függetlenség, mert bármit elérhetünk, tanulhatunk, akár lehet jogsink is.
ContextUs: A történetekben és a karakterek leírásában is minimalista vagy. A stílusod mégis nagyon célratörő és pontos. Úgy érzem, a cím is olyan, mint az előbb leírt könyv, de adott a kérdés: te mit szeretnél vele üzenni?
Nem akartam semmit üzenni az írásommal. Az az iromány, amelyik okítani szeretne, nekem olyan, mint a prédikátor a templomban – nem irodalom. Szerzőként soha nem szabad megmondani, hogy mit gondolj! Csak feltenni kérdéseket, hogy eljuttassa az olvasót a „wow-pillanatig”. Miközben készült, nem volt konkrétum, alapvetően arra gondoltam, hogy írok a középkorú emberek válságairól egy élő sztorit. Végül egy feminista mű lett, de nem annak szántam. Chris Crows – az egyik legnagyobb feminista író a világegyetemben – reakciója tudatosította bennem, hogy valamibe belenyúltam. Pedig én csak arról írtam, milyen középkorú emberként megélni egy ilyen válságot, miközben próbálod átvenni a kontrollt az életed felett. Csak erre koncentráltam, a többi már a hatáskörömön kívül esik. De amikor megláttam, mi bújik meg mögötte, akkor vált igazán izgalmassá. Sok minden rejt olyat, amire nem is számítanál. Én feminista vagyok, bevallom, hogy hiszek a nemek egyenlőségében. Nem szabad elnyomni a másikat, és ez igaz mindkét irányban.
ContextUs: Az északi írókra jellemző a részletekbe menő, mély, mégis egyszerű nyelvezet. Ez nálad is fellelhető. Miért válhatott ez jellegzetessé nálatok?
Ez jó kérdés. Az egyik oka annak, hogy a minimalista hagyomány erős az északi és különösen a dán szakirodalomban, hogy kevés szavunk létezik. Például az angol nyelvben körülbelül 500 000 szó van, szóval mindenre van legalább egy. De dánul ismerünk nagyjából 250 000-t, és van, ami kontextustól függően mást jelent.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Az én könyvem címe négy dolgot jelent dán nyelven, így, amikor lefordították, egy dolgot kellett választanunk: e négy jelentés egyikét, ami, mint mondtam, dán nyelven négy dolgot jelent.[/perfectpullquote]
Ezért különösen okos nyelv a miénk – nagyon röviden elképesztően sokat tudsz mondani. Azt hiszem, a skandináv bútorok, az építészet és az ipari formatervezés mind ezen a tendencián alapulnak. Úgy értem, a skandináv építészet mindig minimalista, világos, tiszta és funkcionális. Tehát alapvetően ez a hagyomány, gondolom. Valami köze van a sötét telekhez, amelyekről tudjuk, hogy majd’ egy fél évig nem látjuk a napot. És minden évben eljön az a pont, amikor egyre borúsabb és hidegebb lesz. Majd amikor jön a fény, és beköszönt a tavasz, minden világos lesz, és így olaszokká válunk. Dobd el a cipőket, dobd le a ruhádat, menj szaunába, ugorj a tóba! Amúgy nagyon melankolikus emberek vagyunk.
ContextUs: Biztos megvan a varázsa. Te vagy az első dán író, aki publikált egy amerikai magazinban, mégpedig a The New Yorkerben. Szerinted mitől vagy ilyen sikeres az amerikaiak körében?
Az egyik oka, hogy a novella mint forma nagyon népszerű az Egyesült Államokban, erős hagyománya van. Minden nagy amerikai író, akinek jók a novellái, jók a regényei is, mint például Hemmingway, Flannery O’Connor, Walt Whitman. Máskülönben náluk népszerű a folyóiratok körében, hogy rövid történeteket tesznek közzé, és ha meg akarod fogni az olvasót, ez egy kiváló lehetőség. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mi a legfontosabb elem, amikor ilyet írok. Azt mondtam, egy rövid történetnek mindig jelen kell lennie, mert nincs sok idő, hogy létrehozza a karaktert és a jelenetet. Az első mondatban meg kell találni a kapcsolatot az olvasóval. Egy amerikai író mondta nekem, hogy a jelenlét olyan, mintha az amerikai irodalom alapja lenne. Ha egy államokbéli szerzőnek nincs jelenléte, akkor nem publikálhat. Tehát van egy kapcsolat, amit az én jelenlétem hozott létre, és úgy néz ki, passzol a jelenlegi amerikai kultúrához.
Soha nem is próbálkoztam ilyen nagy neveknél, persze küldtem pár sztorit ide-oda, de soha nem hozták le. A The New Yorker eleve lehetetlennek tűnt. Aztán egy nap az amerikai szerkesztőségem küldött egy levelet, hogy a The New Yorker közzéteszi a Heron nem csak súlyost, és csak sírtam. Ami érdekes amúgy, mert Dániában süket fülekre talált. De itt, Budapesten ülünk, és tudod, mi a The New Yorker, és a világ minden tájáról, akik az irodalmat keresik, ők is tudják. Tehát tényleg segített a karrieremnek. Ajtókat nyitott ki, mint például lehetővé tette azt, hogy magyarul is olvashatod a könyvem. Erről álmodik az ember, hogy a műveit egyre többen olvassák, és minél mélyebbre ássanak benne, megkérdőjelezzék és feltegyék saját kérdéseiket. Ez elég döbbenetes! Majd amikor a Man Booker-díjra jelöltek, én akkor is sírtam.
ContextUs: Van, aki azért ír, hogy alkosson valami felejthetetlent vagy örökérvényűt. Vannak, akik csak a felgyülemlett érzéseiket vetik papírra, de engem most az izgat, mi az, amiért te tollat ragadsz?
Szükségszerűen. Soha ne írj olyan könyvet, ami nem szükségszerű! Tehát amikor ezt írom, azért van, mert szükséges. Nekem kell. Ez nem kérdés. Azokat a könyveket, amelyek nem feltétlenül tüntettek fel, csak a szemetesládába kell dobni. Úgy értem, az írott szöveg intenzitását meghatározza, ha érződik, hogy az írónak írnia kell. Ez egyfajta élmény. Azért csinálom, mert isteni, jól megy és az identitásom része.
Emlékszem, amikor 8 éves voltam, egy tanárom azt mondta:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Van valami hideg az írókban. Magukban ülnek a szobájukban, és olyan történeteken dolgoznak, amikre azt mondják: Ez vagyok én. Identitás kérdése, és én úgy érzem, ez az én utam.[/perfectpullquote]
Nem vagyok jó semmi másban. Történeteket mesélek el. A nyelvet a szükségszerűségből használom. Ez meglehetősen erősnek tűnhet, de valójában azt gondolom, hogy egy jó olvasmányban megnyilvánul a szeretet. Ez egyfajta módja annak, hogy más emberekhez kapcsolódjunk egy szerető szárnyon keresztül. Tudod, hogy kommunikálni akarsz ezekkel a dolgokkal, és teret hoznak létre, amelyben osztozunk. Egy történettel és ötlettel teremtesz közös univerzumot, amelyből növekedni tudunk, és újabb kérdésekkel találjuk szembe magunkat. Ez szerelem. (nevet)
A beszélgetés Dorthe Nors, a Margó Fesztiválon zajlott kötetbemutatója előtt zajlott.
CV
Dorthe Nors 1970-ben született Herningben. Ő az első dán író, akinek műve megjelent az amerikai The New Yorker hasábjain. Nors vallástudományt hallgatott, de nem fejezte be, hanem északi irodalmat és történelmet hallgatott, 1999-ben diplomázott. Debütkötetét Soul címen adta ki 2002-ben, a Samlerens Forlag kiadó gondozásában. Három évvel később, 2015-ben a Karate Chop (Karateütés) címmel jelent meg kötete, amelyet már magyarul is olvashattunk. Ezt követte a Tükör, index, kuplung (Park Kiadó, 2017) a magyarra lefordított könyveinek listáján. Idén a Man Booker-díj jelöltjei között is szerepelt.
