Forgács Péter nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy Nádas Péter Saját halál című elbeszéléséből készít filmet. A történet maga páratlan, de annak filmvászonra való adaptálása hatalmas kihívás. A film rendezőjének többé-kevésbé sikerült eleget tennie a nézők elvárásainak. Gyakorlatilag, ha elcsípünk egy vetítést, egy két órán át húzódó, soha véget nem érő önanalízist láthatunk és hallhatunk.
Első az irodalom, második a film
A Saját halált nem tekinthetjük szigorúan filmes alkotásnak, hiszen elválaszthatatlan az alapjául szolgáló elbeszéléstől. Ebből fakad a tény, hogy a végeredménynek, ami elénk tárul a mozivásznon épp annyi filozófiai, biológiai, irodalmi értékkel bír, mint mozgóképessel. Ha a 2007-ben készült film eredetét keressük, nem elég az elbeszélés 2004-es publikációjáig visszamennünk: meg sem állunk 1993-ig. Hogy miért? Mert a Saját halál valós történetet ír le – Nádas Péter saját halálát.
Az író ugyanis április 26-án szívinfarktussal került kórházba, ahol újraélesztették. Ez azonban egy olyan – pontosan három és fél perc hosszú – élménnyel gazdagította Nádas életét, amelyet soha nem volt (és nem is lesz) képes elfelejteni.
Épp ellenkezőleg, tizenegy évvel később egy egész könyvet épített erre a földön túli (élet és halál közti) tapasztalatra. A könyv (elbeszélés? fotókönyv? regény?) csodálatos alkotás, olvastatja magát, szinte lehetetlen letenni. Nádas olyan nyelvezetet használ, ami egyszerűen az olvasó kezéhez tapasztja a könyvet: légies könnyedséggel ír egy olyan témáról, amiről szaknyelvet használva sem lehet. Vagyis, eddig így gondoltam.
Az elbeszélésnek van egy olyan ritmusa, ami fenntartja az olvasó érdeklődését. Ebben a dinamikában hatalmas szerepe van a minden második oldalon látható fotónak. Ezért neveztem korábban fotókönyvnek is; szöveget csak a könyv felében olvashatunk, a másik felét egy körtefáról készített képsorozat teszi ki, amely annak évszakok és napszakok szerinti változását reprezentálja. Az is előfordul, hogy egy-egy oldalon csupán egyetlen szó, egyetlen tőmondat szerepel – no, innen ered az izgalmas tempó. Az a magával ragadó ritmika, amit Forgács Péter sajnos nem tudott visszaadni a filmjében.
Mérhetetlen monotonitás
A filmnézéshez két érzékszervünkre hagyatkozunk: a szemünkre és a fülünkre. Ami az elbeszélés olvasásakor lekötött (a már említett dinamika), az a filmnél a visszájára fordult. Az ember az audiális ingerekre érzékenyebb, mint a vizuálisakra – ezért lehetséges az, hogy egy monoton zeneszám hallatán könnyebben álomba merülünk, mint egy lassan mozgó képet nézegetve.
Ez történt volna velem is (simán elaludtam volna a film ötödik percében), ha nem tartja fenn a figyelmemet a szöveg – amit már olvastam.
Nádas Péter nem csupán annyi szerepet játszott a film történetében, hogy megírta a forgatókönyvvé avanzsált szövegalapot. Az általa papírra vetett történet szóról szóra hangzik el a film alatt – méghozzá az író saját szájából. Bizony. Nádas csonkítatlanul, egyetlen egy szó változtatása nélkül narrálja végig a Saját halált. Ez jó ötletnek tűnhet (mivel ő nem színész, ezért mindenféle intonációt és érzelmet mellőz a felolvasásban), de határozottan nem az. Többek közt az ő hangjából áradó egyhangúság volt az oka, hogy a moziteremben mindkét oldalamon el-elbóbiskoltak a nézők. Ezt a csendes patakként zúgó monotonitást volt hivatott néha megtörni a zene és a különféle zajok (például az óra ketyegése vagy az EKG gép pittyegése). A zenei betétek gyönyörűek voltak, de sajnos csak még inkább az álom felé sodortak. Értem én, hogy Forgács célja nem egy közönségfilm vagy egy egész estés mozifilm leforgatása volt, de kimondottan hiányzott belőle a dialógus. Legalább annyira, hogy egy másodpercre kizökkentse a nézőt a jól megszokott rendből.
(Mozgó)képek
A film – a két keretként szolgáló felvételt leszámítva – lineárisan meséli el a történetet, ami egyetlen nap alatt zajlik. Noha a cselekmény központjában a szívinfarktus és az azt követő reanimáció áll, Nádas mégis úgy döntött, az egész napot (az ominózus 1993. április 26-át) írja le. Főszereplőnk ébredésével veszi kezdetét a film, és az „új életének” rövid felvázolásával ér véget.
Ha nem lenne elég az audiális monotonitás, még a film képi világa is rátesz egy lapáttal.
Nem mozgóképeket látunk, hanem be-beúszó képeket, amik néha mozgás közben váltakoznak. Olyan érzés, mintha egy régről előszedett diafilmet próbálnék megnézni egy már nem funkcionáló diavetítőben. Ezeket a „jelen pillanatokat” bemutató képsorozatokat szakítja meg néha egy-egy színes felvétel a könyvben is megjelenő körtefáról.
Ez némileg felrázza a nézőt: végre látunk egy kis mozgást a vásznon, még ha az csak egy-két szellő által fújdogált falevél is. Ezeken kívül a jelen kimerevített fekete-fehér képeitől egy sorozat tér csak el (de az többször is felvillan): ez pedig nem más, mint a főszereplőnk a keresztre feszített krisztusi pózban van megörökítve. A halál és születés egybecsúszásához – az a bizonyos három és fél perc a kettő között – így már bibliai vonatkozást is kapcsolhatunk. Jézus feltámadt a keresztre feszítése után. Valamilyen formában Nádassal is ez történt: visszajött a halálból. Az önreflexió itt ölt végképp testet: Nádas valóban Krisztussal vonta magát párhuzamba? Elképesztő és gyönyörű kifejezőeszköze a filmnek, amit az elbeszélésben nem láthatunk.
A Saját halál című filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretén belül tekintettük meg 2017. november 18-án, a Cirkó moziban.
