Urfi Péter végzett egy kisebb kutatást a magyar irodalom területén. Takács Zsuzsa Kossuth-díjas író, költő versét úgy olvasták több mint 100 ezren, hogy nem kapott semmi hírverést.
Semmilyen hírverés nélkül imádják ezt a verset
Mint írja Urfi Péter, “Amikor megírtam, hogy Amerikában az év egyik legnagyobb netes szenzációja lett egy ismeretlen írónő tök átlagos novellája, eszembe jutott, hogy volt-e valami ilyesmi idén a magyar irodalomban. A Cat Person a New Yorker című közéleti-kulturális hetilapban jelent meg, így én is olyan verset vagy prózát kerestem, amit hagyományos irodalmi lap közölt, és mindenféle külső segítség nélkül elkezdett terjedni a neten. Vagyis nem videókat, Facebook-posztokat, megzenésítéseket, instaverseket néztem, hanem csak a régi jó folyóirat-publikációkat.”
Takács Zsuzsa nyolcvan éves, így elővettük ezt a versét újból. A nívós folyóirat, a Jelenkor tavaly szeptemberi számában jelent meg, és ajánlóként-kedvcsinálóként kirakták a honlapjukra.
A Jelenkor a magyar mezőnyben egész népszerű, ami azt jelenti, hogy 1100-ról 1200 nyomtatott példányt adnak el. Az online felületen elvétve érkezik 10-20 lájk cikkenként. Ha az fogalmazódna meg benned, hogy ez mennyire lesújtó, ne tedd! A hazai kortárs irodalom viszonylatában ez átlagos. Sőt, ha 400-500 példányban fogy egy verseskötet, az igen nagy dolog.
Paulo Coelho világhírűvé tette a Quimby frontemberét
Manapság nagy divat lett az életbölcsességeket megfogalmazó Coelhót szidalmazni, ám a mi hírességeink közül többek között Ganxsta Zolee is felvállalta, hogy szívesen olvas a szerzőtől. A Spanishwax ügynökség – aminek Árpa Attila színész, Juszt Balázs filmrendező és Erdélyi Gábor fotós a tulajdonosa – által jegyzett kampány felkeltette a világhírű író figyelmét.
Lapozz a következő oldalra!
Több mint 100 ezren olvasták a verset!
Áfra János első kötete, a Glaukóma, valamint a Quimby frontembere, Kiss Tibi könyvét, a Ventilátor blues-t adták el 500 példányban a JAK-füzeteknél, amire sokak felkapták a fejüket.
Ehhez képest Takács Zsuzsa Ha van lelkünk ugyan című versét vélhetően a 444 hírverésének (előtte 72 ezernél volt) több mint 100 ezren olvasták és 1500 lájkot látunk rajta, pedig nem volt körülötte semmi hírverés.
Mint írja Urfi Péter, “ahogy a Cat Person esetében, úgy itt sincs semmi botrányos vagy extravagáns a váratlanul népszerű szövegben. Amikor beszélgetünk, a Jelenkor főszerkesztője, Ágoston Zoltán sem próbálja megfejteni a szokatlan érdeklődés titkát. De szerinte az biztos segített, hogy a vers későmodern poétikája és humanista nézőpontja a fiataloktól az idősebbekig mindenki számára érthető, és ha máshonnan nem, akkor mondjuk Radnóti Miklós verseiből ismerős.”
Lapozz a következő oldalra, a versért!
Íme, a Ha van lelkünk ugyan című vers!
Ha van lelkünk ugyan
Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.
Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.
Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott
étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.
