Quentin Tarantino legújabb mozija kétségkívül a nyár egyik legjobban várt alkotása. Az életmű-összegzésként értékelt Volt egyszer egy… Hollywood az előzetes szerint egy legendás időszakba kalauzol minket. Eszerint Los Angelesben, 1969 nyarán minden megváltozott. Azonban egyáltalán nem ezt és nem is a Manson-gyilkosságot veszi górcső alá a film. De akkor hogyan és mivel próbált átejteni minket most Tarantino?
„Ördög vagyok, és azért jöttem, hogy ördögi ügyeket intézzek.” (Charles Watson)
Summer of ’69
A rendező eddigi alkotásainál megszokhattuk, hogy a tökéletesen megfestett díszletelemeken túl a lényegi mondanivaló azok mögött van. Q.T. művészetének alapvonásai az olyan szépen kimunkált karakterjegyek, mint a filmklasszikusokra való utalások, a folyamatos kibeszélés, a tökéletes párbeszédek, a vontatott történetmesélés vagy az olyan motívumok, mint egy formás női láb. Az ő világában ezek azáltal nyerik el értelmüket, hogy becsomagolják a lényegi kérdéseket. Például azt, hogy mennyire keskeny a határvonal valóság és illúzió között, vagy azt hogy a legfőbb gonoszt végtére is egyéni bosszúból is meg lehet ölni.
A rendező kilencedik szerzeménye sok tekintetben kapcsolódik a korábbiakhoz, de lóg is ki ezek sorából. A Volt egyszer egy … Hollywood nóvuma, hogy a megszokottnál is jobban ejt át minket. A sokak által életmű-összegzőnek tekintett moziban Tarantino lerántja a leplet, és saját rendezői boszorkánykonyhájába enged be minket. Pontosan úgy, mint ahogy egy bűvész mutatja meg a rajongóinak, hogy miből is született a nagy mutatvány. A Volt egyszer egy … Hollywood a kritikusok véleményével ellentétben nem Hollywood hőskorszakának, hanem Quentin Tarantinonak állít emléket. A történet 1969 nyarán játszódik Hollywoodban.
A hatvanas évek volt az a korszak, amikor Woodstock szabad levegője járta be a nyugati-part egészét és olyan kiemelkedő történelmi események határozták meg a mindennapokat, mint a Kennedy-gyilkosság, a Holdra szállás és Martin Luther King emberjogi mozgalma.
Ezt a világot Tarantino a tőle megszokott módon olyan szépen festette meg nekünk, hogy már csak nosztalgiautazásként is remekül helytáll. Nehéz feladat is nézőként ennyi szépség mellett nem az e mögött megbújó mélyebb üzenetre fókuszálni.
Csak a kezemet nézzétek
A Volt egyszer egy…Hollywoodban pedig jócskán nem áll meg itt a tartalom mélysége. A film különlegessége abban is megfigyelhető, hogy más a felépítése, mint a korábbiaknak. Ebben rendkívül lineáris a történetmesélés és a kézjegynek számító brutalitás is csak az utolsó percekben van jelen. A művész kezében mintha ezen karakterjegyek egyfajta játékszerré válnának a mélyebb mondanivaló érdekében. Ezt szolgáló eszközzé válik a történelmi hűség, a túlzottan vontatottá tett idő, a szinte már zavaróan szépen megfestett táj. Hogy ez mennyire így van, bizonyítja a kvázi „használati utasításként” közzétett, kritikusokhoz címzett kérése:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] A szereplők és a stáb keményen dolgozott, hogy valami eredetit hozzon létre, és én csak annyit kérek: senki ne áruljon el semmit, ami a későbbi közönség számára lehetetlenné tenné, hogy ugyanúgy élvezze a filmet, mint azok, akik most látják. [/perfectpullquote]
A vizuális élményt tekintve: az atmoszférateremtő képi világ nagy erőssége a filmnek. ’69 kaliforniai nyara tényleg úgy elevenedik meg előttünk, mint egy cadillaces panorámautazás. Robert Richardson operatőri munkája előtt ismét csak fejet kell hajtanunk. A látvány, amit elénk tár, minden tekintetben kifogástalan. Szemet gyönyörködtető a szinte már dokumentarista precizitással kiválasztott ruhák és frizurák forgataga. Az utolsó békejelig tökéletesre alkotott díszlet után nehéz nem hatvanas évek lázba kerülni. Káprázatosan adja vissza mindazt, ami ez a gyorsan suhanó nyár volt a tengerentúlon.
Ezt csak fokozza a Tarantinotól szinte már elvárt tökéletes zeneválasztás, amely során olyan klasszikusokkal idézik meg ezt a világot, mint például Simon & Garfunkel Mrs. Robinson című slágere. Mindezen bravúros technikai kontextus és persze a forgatókönyv teszi lehetővé, hogy egy viszonylag egyszerű sztori keretei között Tarantino személyes hangnemben saját történetét mesélje el nekünk.
Amikor minden megváltozott
Ami a szereposztást illeti: Tarantino remekműveinél én ezzel mindig bajban vagyok. A mostaninál pedig ez hatványozottan igaz. Sajátossága ugyanis, hogy mellélszereplő-karaktereket tesz meg főhőssé. Ez most is így történt. Az ilyen értelemben vett első számú főszereplő a kiégett, érzelmi hullámokban vergődő, alkoholista western-színész, Rick Dalton. A reményt vesztett férfi minden porcikájában annak az üres Hollywoodnak a szülötte, amiről még majd szó lesz. Ezt a szerepet Leonardo DiCaprio zseniálisan hozza. Az egyik kedvenc jelenetem vele az, mikor egy forgatáson egy az átlagnál jócskán értelmesebb tízéves kislánynak sírja el karrierválságát. Dalton bánata, hogy western és sorozat-szerepekre van kárhoztatva, holott minden álma, hogy főszereplő legyen az egyébként hollywoodi otthonának szomszédságában élő Roman Polanski filmjében.
A másik főhős a már-már Dalton asszisztensének számító Cliff Booth. A hollywoodi álomvilág peremén éldegélő, szakmáját tekintve kaszkadőrszínész a régi világ tipikus férfialakja.
Ennek eljátszásában nem volt nehéz dolga Brad Pittnek. Booth egyébként a Q.T. szintén minden mozijában fellelhető igazságosztó karakter, aki egy pillanat erejéig még Bruce Lee mítoszát is felszámolja. A Manson-gyilkosságok során brutálisan meggyilkolt Sharon Tate-t megformáló Margot Robbie is ügyesen hozza a romlatlanság szimbólumának számító fiatal színésznőt. Ő annak a fajta ártatlanságnak a megtestesítője, amelyet Hollywood hozott létre.
Robbie-nál a zenei aláfestés sejtelmességével érzékeltetik, hogy bármikor megtörténhet az, amiről tudjuk, hogy a veszte lesz. Q.T. egyébként olyannyira elragadtatta magát a női főhős esetében, hogy nem is adott a szájába igazán mondanivalót. A szereplőit folyamatosan beszéltető rendező úgy némította el ezt az éteri karaktert, mint ahogy lezárta a korszakot, amikor Hollywood még mesevilágnak tűnhetett.
Volt egyszer egy…Tarantino
Pitt és DiCaprio mellett feltűnik még Al Pacino is. A nagy nevek felsorakoztatásával minden bizonnyal azt fejezi ki a rendező, hogy valóban létezett egy valóságosabb Hollywood, amelyről azonban már csak a nosztalgia nyelvén lehet beszélni. A kritikusok jóslataival ellentétben a Volt egyszer egy … Hollywood tehát egyáltalán nem a Manson-gyilkosságoknak és nem az aranykorszaknak állít emléket.
Ez sokkal inkább arról szól, hogy bemutassa nekünk Tarantino eredettörténetét. Vagyis inkább azt, hogy még az is megkérdőjelezhető.
Arról szól, hogy azt se vegyük komolyan, amit valaha komolyan gondoltunk Tarantinóról. A narratíva, a szereplők és a cselekmény a személyes mítoszépítést szolgálják. Nekem pedig kifejezetten ezen a ponton, a művészi öncélúságot tekintve ment kicsit félre az egész. Főleg azzal az utolsó percekbe szuszakolt, teljesen hiábavaló véres jelenettel, ami itt nem fejez ki semmi mást, mint egyfajta művészi arcátlanságot. Ez sajnálatos egy olyan rendező esetében, akinél a brutalitásnak fontos funkciója szokott lenni.
Így voltam én (és jó pár nézőtársam a moziban) egyébként a terjengősségével is. Valljuk be, hogy még egy ilyen sikeres művésztől is túlzás a majdnem háromórás műsoridő. Mindezt úgy, hogy az egész tele van csupán az elidőzést szolgáló filmkockával.
Totális rombolás
Nálam így nem is a személyes szálat érintőleg talált be a Volt egyszer egy…Hollywood, hanem társadalomkritikai mondandójával. Azzal, hogy azt üzeni, milyen vak a minket körülvevő világ és mennyire tudunk benne mi magunk is beszűkültté válni. Azzal, hogy azt firtatja, meddig lehet elmenni a totális érdektelenség közepette. Fontos jelen korszakunkat illető aktualitása is, hiszen ne legyenek illúzióink: ami megtörtént 1969 nyarán, az megtörténhet 2019-ben is. Annak a fogódzó nélküliségnek a bemutatása a célja, ami nem csak az akkoriakat, hanem minket is jellemez.
Hollywood lakói nem képesek észrevenni, hogy a kapuknál sorakozó hippik nem ártatlan tökfilkók, hanem sokkal inkább a nihilből születő barbár gyilkosok.
Erős tükröt állít így jelenlegi mindent megkérdőjelező posztmodern világunk elé, ahol a szellemi tunyaságból eredő vakság miatt sok rosszat meg lehet tenni. Ebből kifolyólag nyer értelmet, hogy Q.T. egy olyan korszakot emel piedesztálra, ami szembe megy napjaink PC korszellemével. Azt üzeni rajongóinak, hogy akárcsak a flower-power ártatlanul barbár hippi mozgalma képes mindent szétrombolni, úgy ezt ő is megteheti saját univerzumával.
Az egyébként kétségkívül jó, hogy kritikusan áll a Vízöntő-korszak mindent megkérdőjelező gyermekeihez. A banalitásból eredő totális rombolás elbeszélésének tanulsága, hogy igazából utána nem mindig következik valami más, de még csak újabb pusztítás sem. A Mansont megtestesítő hippik lekaszabolása után ugyanúgy nincs katarzis, mint mikor Hitlert ölik meg, vagy épp egy rabszolgatartót nyír ki bosszúéhes rabszolgája.
