Zenével érvényesülni amúgy sem könnyű kis országunkban, de a tehetségkutatók még egy pofont adtak a… Hogyan is lenne képes egy – most már – nem egészen 10 milliós ország ennyi „tehetséget” befogadni, megszeretni, nem elfelejteni, eltartani és megőrizni évtizedekig? A különböző teheségkutatóknak nem is ez a céljuk, hiszen rövidtávon, nézettségben és pénzben gondolkodnak.

Amikor én még kislány voltam

Emlékszem még az első és második Megasztárra, amiben olyan, a mai napig aktív tehetséges énekesek bukkantak fel, mint Tóth Vera, Tóth Gabi, Caramel, Torres Dani, Király Viktor, Oláh Ibolya, Tolvai Reni, Rúzsa Magdi. A nevükre még mindig emlékszünk, még ha nem is követjük a munkásságukat. A fent felsoroltak közül egy zenészt (a továbbiakban legyen, mondjuk, Jakab) gyerekkorom óta ismerek. A család – látva a műsorok sikerét – elkezdett push-olni, hogy jelentkezzek a Megasztár harmadik szériájába. Bevallom, nem volt szimpatikus az egész műsorstruktúra. Nem igazán tudtam megmagyarázni, hogy mi nem tetszik benne, de talán a természetellenesség volt az, ami már akkor is bűzlött.

Mindenestre írtam egy szép bemutatkozást a szerkesztőknek, mellékeltem egy nagyon cuki fotót, és postáztam a megadott címre. Nem érkezett válasz. Én magam nem értettem, mi lehet a baj egy valóban énekelni tudó, helyes lánnyal. Azzal magyaráztam a dolgot, hogy sikeresebb lehetett volna a jelentkezésem, ha a levél végére nem írom oda, hogy: ”Valójában nem akarok megasztár lenni, csak szívesen meghallgatom a szakmai zsűri véleményét”. Ennek ellenére türelmesen vártam, sőt, el is engedtem a dolgot. Akkor még hiteles arcok ültek ugyanis az bírálóbizottság székeiben.

Torres Dani / Megasztár
Torres Dani a Megasztárban, 2005-ben, a válogatón / Fotó: TV2

Aztán egy nyárvégi napon elkezdődtek a selejtezők. Akkor már gyanús volt, hogy ebből nem lesz semmi. Megnyugodtam, és a család is megkapta, amit akart, hiszen jelentkeztem. Jakab nálunk töltött pár napot, és kérdezte, hogy mi van a műsorral? Semmi – mondtam. És akkor megkaptam a magamét, hogy miért nem szóltam neki. Nyilván nem hallgatnak meg mindenkit és nyilvánvalónak kellett volna lennie annak is, hogy el sem olvassák azt a több tízezer levelet, de ő beajánlott volna.

Miért nem olvassák el? Ha ez a jelentkezés feltétele, akkor hogyan lehetséges, hogy nem nézik meg az összes jelentkezőt? Nem félnek attól, hogy a legjobbakról lemaradnak, és nem lesz igazságos az értékelés?

Naiv voltam (és vagyok még mindig, pedig eltelt azóta 16 év), de ezt tényleg nem értettem.

Egy ideig, énekes lévén én is nyomon követtem az összes tehetségkutatót. Egyrészt az elején még izgalmas énekesekre is lehetett bukkanni. Szándékosan használom az énekes kifejezést, mert a legtöbbjük valóban csak egy jó hang, a tartalmat másoktól kapják. Másrészt vidéken éltem, és időm is volt rá az érettségire készülődés, nyelvvizsgák vagy épp a fősulira jelentkezés idején. Azt vettem észre, hogy kutatóról kutatóra, szériáról szériára kezd egyre nagyobb csalódottság és egyre kisebb lelkesedés úrrá lenni rajtam. Besokalltam. Felbosszantott a sok Megasztár, Csillag Születik (nem csak énekeseknek), X-faktor, később a Rising Star (amire már akkor sem emlékeztem, amikor elkezdődött) vagy a Star Academy. Akárcsak a többi tévéműsor. Tömeggyártásba kezdtek, és ez nem volt szimpatikus.

Bartók Eszter: Elefántos dal, 2004.11.24.

A Megasztár 2 tehetségkutatóból megismert Bartók Eszter 2004.11.24-én előadta Elefántos dal című szerzeményét. A dal a műsorban akkor még úgy került feltüntetésre, hogy Elefánt dal. További információk Esztiről: http://bartokeszter.hu/

Caramel vagy Bartók Eszti legalább a saját dalaival jelent meg annak idején, de többségében tényleg „csak” jó hangokat lehetett hallani. Aztán már azokat sem. Egyik kutató jött a másik után, sokszor énekelni nem tudó, magát teljesen megváltoztatni engedő emberekkel a színpadon, akiknek nem is volt soha egyéniségük, vagy csak elvették tőlük – mindkét eset elszomorító. Közben pedig mindegyik műsor – amit még képes voltam megnézni –, folyamatosan veszített az alapjaiban alacsony szintet képviselő természetességéből.

Elmentek bulvárirányba, valóságshow-szerű évadokkal, a szereplők magánéletéből mutattak be megrendezett jeleneteket – persze, erre nincs bizonyítékom, de nálam még soha nem volt váratlanul tévéstáb. Véget sem ért az egyik, és már kezdődött is a másik tehetségkutatónak nevezett izé.

A kereskedelmi csatornák versengeni kezdtek, illetve ezeknek a műsoroknak a segítségével folytatták a versenyt a haldokló nézettségért. Nem hibáztathatjuk a magyar médiát, hiszen ez egy nemzetközi trend. Minden más országban elárasztják a tévécsatornákat a tehetségkutató műsorok, amik leginkább dögunalmasak, de szórakoztatónak biztosan nem mondanám őket. Bár a külföldiekben azért vannak elég komoly karakterek is, de legtöbbjük kizárólag mások által írt dalokat énekel, és ez egy alacsonyabb szint a szememben. (Bocsánat.)

A legtöbb ismerősöm 1) nem nézi a tehetségkutatókat 2) a selejtezőket nézi csak, mert az – szerintük – vicces. NEM! Nem vicces! Szánalmas és bosszantó, hogy tehetséges zenészek, dalszerzők küzdenek az életben maradásért, csak, mert kitartanak önmaguk és az elveik mellett. Ezek a kutató-elásó műsorok olyan jelenetekkel vannak tele, amiket véletlennek állítanak be, miközben nagyon is ki vannak találva, és utólag egy séma alapján össze- vagy megvágják őket.

Hogyan lehet, hogy ennyi szerencsétlen, énekelni nem tudó ember elmegy, és lejáratja magát, az emberek meg ülnek a tévé előtt, és röhögnek rajtuk? – kérdezik sokan.

Pénzért, és nem is sokért, többüknek viszont az a pár ezer forint is segítség, nem beszélve az 5 perc hírnévről. Ha abból indulok ki, hogy a szereplők jelentős részét is úgy vadásszák össze, akkor okkal merülhet fel bennünk, hogy márpedig az egész egy (pocsékul) megrendezett bábjáték. A tévécsatornáknak egyetlen cél lebeg a szemük előtt, ami pedig a nézettségnövelés. Ez a cél felülír minden egyéb lehetséges missziót, és szentesít minden eszközt.  

Megasztár 5 – “bikicsunáj” felirattal

Alphaville-Big in Japan – magyar felirattal

A naivitásnak is vannak szintjei: még több meglepetés

Azt megtudtuk, hogy a válogatóra sem mindenki kerülhet be, és feltűnt, hogy milyen karaktereket keresnek újra meg újra. A műsorok struktúrája szinte egyforma, a recept, amiből főznek, nagyjából ugyanaz. Az nem baj, ha az X-faktor minden országban úgyanúgy zajlik, de minden más tehetségkutató is hasonló elemekből áll. Legyen egy (legalább potenciálisan) nagyon szexi lány, legyen egy gyönyörű fiú (akinél az sem baj, ha meleg, de lehetőleg ne árulja el magáról, mert akkor nem küld sms-t olyan sok tinilány és kiéhezett középkorú anyuka)!

Vegyünk még egy szociálisan érzékeny témát is, sőt, a határontúli magyarokat is nyomjuk, mert ott is vannak mobilok! Nem lenne rossz egy roma előadó meg egy külföldi sem. A többieknek igazából énekelni sem kell, meg az sem baj, ha nincs karakterjük, csinálunk mi nekik. A zsűriben legyen egy idősebb úr, egy fiatal nagyszájú muzsikus, egy, magát butuskának beállító (vagy tényleg segghülye) nő, meg egy megmondó. És akkor ez még a jobb recept.

[HD] Nagy Edi Project – Veszprém, Utcazene Fesztivál (2017-07-20)

Belépés megtagadva – Sztár-Ring

Új üzenetek Fórum

Amikor 2014-ben megnyertem a Veszprémi Utcazene Fesztivált, beindult a buli. Különböző tévécsatornák emberei írogattak rám a Facebookon, hogy van-e kedvem jelentkezni. Ez így megy? Akkor értem már, miért nem hívtak benne annak idején. Abban az időben még nem pörgött ennyire a Facebook… Automatikus nemleges válasz jött ki belőlem minden ilyen megkeresésnél, de nagyon kitartóak voltak ezek a „fejvadászok”. Néha eljutottunk addig, hogy időpontot egyeztettünk egy amolyan utolsó castinglehetőségre, ami után néha volt még egy utolsó lehetőség, amire végül szintén nem mentem el.

Mindig elmeséltem, hogy nem szimpatikus a szerződés megléte sem, nemhogy a tartalma, és az egész cucctól hányok valamiért. Egyszer azt is felajánlották, hogy ha nem akarom, nem írom alá, kitalálunk valami számomra tetszetősebbet, csak menjek. A szerződés megtekintéséig sosem jutottam el, de vannak olyan ismerőeim, akik látták ezt a hírhedt irományt.

Évekre megkötik az ember kezét, és tényleg nem sok beleszólásuk marad a saját karrierjükbe azoknak, akik ezt aláírják.

Ez ugyan évről évre változik az előadó javára, viszont a műsorok továbbra is rengeteget elvesznek, cserébe pedig egyre kevesebbet adnak. A kedvenc telefonbeszélgetésem az volt, amelyikben összegeztem ellenszenvem okait. „De ha van időd, gyere be, személyesen elmondok mindent, és látni fogod, hogy ez nem olyan rossz…” – mondta. „Rendben. Pont ráérek, elmegyek (a világ végére), és személyesen is elmondom, miért nem tetszik” – válaszoltam.

A fiatalember beültetett egy stúdióba. Aztán az egyik legszebb metaforát kaptam válaszul arra, hogy miért változtatják meg az embereket? „Nem változtatunk meg mindenkit.

Mi is jobban örülnénk, ha teli poharak jelentkeznének. Viszont üres poharak jelentkeznek, és meg kell őket töltenünk.

Jogos. Kit érdekel egy semmilyen előadó? De ha egy énekest meg kell tölteni, az rohadtul nem lesz érdekes hosszú távon. Ez viszont nem is fontos.

Marosi Z. Tamás, ismertebb nevén Marosi Z. Tamás a Megasztár zsűrijeként, 2000 / Forrás: TV2

Miért mentem el végül a meghallgatásra? Spirituális oldalról közelítettem meg az egész dolgot. Ezek most akkor elszalasztott esélyek a nagy áttörésre? Amolyan jelek, csak annyira hülye vagyok, hogy azonnal visszautasítom a lehetőséget arra, hogy végre ne kelljen gázsiért könyörögni egy koncerthelyszínen és nem száz, hanem többezer embernek énekelhessek? Aztán másnap jött egy másik jel, amit meg úgy értelmeztem, nyugi, Edina, csak tesztel az a rohadt élet, hogy tényleg kitartasz-e az elveid mellett.

Pár nappal ezelőtt megint megtaláltak, és most épp olyan előadókat keresnek, akik saját dalokat játszanak, egyedül vagy zenekarral. Állítólag élőben fognak játszani.

Csillogni kezdett a szemem, hiszen mekkora médiafelület ez, nem kell meghasonulnom, és lehet, hogy végre eljutna a zeném több emberhez.

Aztán eszembe jutott ez a cikk, amit nem küldtem még el, pedig már megírtam. Eszembe jutottak a saját soraim, és a mondás, miszerint kutyából nem lesz szalonna…

Az első bekezdésben felsorolt előadók között van olyan, akivel közelebbi munkakapcsolatot ápolok. Miután elhagytuk az MTVA egyik stúdióját nemrég, beszélgettünk arról, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy egy tehetségkutatót megnyerjen valaki. Megtudtam, hogy nem a legjobb énekes nyer. Alázat kell ide, és nem feltétlenül a szakma, hanem a szerkesztők kérései iránt. Minél kevesebb alkalommal pofázol vissza és próbálsz a magad útján járni, annál nagyobb esélyed lesz a döntőbe jutni és ott maradni. Gyakorlatilag minél könnyebben irányítanak, annál szívesebben dolgoznak veled. Ez végül is érthető. Mindenki a lehető legkevesebb energiabefektetéssel szeretné a legtöbbet nyerni, ha van egy kis esze…

Akkor, ott elhangzott egy, még számomra is meglepő információ: a dalokat SEM a versenyzők választják ki, hanem megmondják nekik, hogy mit adjanak elő a fordulókban. Akkor miért történhet meg az, kérdezem én továbbra is naivan, hogy a zsűri értékelésében elhangzik, hogy a dal nem illett az előadóhoz? Vagy akkor vannak a szerkesztők, és van a zsűri, és ők nem egy csapatban játszanak? Vagy a zsűrinek is megmondják, mi legyen az értékelés? Szóval hogy is van ez a teli poharakkal, kérem szépen?

Az AWS eurovíziós előadásáért a világ youtuberei teljesen odavannak

Apropó, értékelés. Nemrég egy olyan zenekar jutott ki az Eurovíziós Dalfesztiválra, Lisszabonba, amire sokan álmukban sem gondoltak volna. Valójában én is nagyon meglepődtem, de nem azért, mert nem jók, hanem, mert totál rétegzenét játszanak. És azt gondolnám, a legkevesebben szavaznak rájuk. Persze vitatható, hogy ez a dal mennyire metál, és vitatják is a metálos arcok mindenfelé.

Tényleg pop elemekre épül, csak egy, a tévében nem megszokott hangszereléssel.

Érdemes lenne nem egy szám alapján ítélkezni amúgy. Egyáltalán számítanak a közönségszavazatok? Vagy az eredmény pont annak köszönhető, hogy itt összesen 5 fiatal zenész rokonait, barátait kellett szavazásra buzdítani? Netán végre tényleg eljutottunk oda, hogy többeknek elegük van a sablonszerű, tömegcikkeket reprezentáló, vinnyogó, mégis semmitmondó előadókból és dalokból?

Mindig kell valami show a tehetségkutatók mögé / Fotó: RTL Klub

Sokaknak feltűnt, hogy nincsenek kábelek a hangszerekhez csatlakoztatva, és megvádolják a DAL versenyzőit és magát a versenyt a playbackkel. Ebben a témában ki kell állnom a műsor szerkesztői mellett. Azért nem 4-5 órás a show, és nincs tele reklámokkal, mert tényleg nagyjából 3 perc telik el két produkció között, amibe nem fér bele egy zenekar beállása, akárhogyan is számoljuk. Viszont minden emberi hang élő, az összes vokál, akár látható a színpadon a vokalista, akár nem. Sajnálom szegény zenekarokat, amiért el kell játszaniuk, hogy zenélnek, de örülhetnek a tévénézők annak, hogy 2 óra alatt lepörög az egész. Kevesebb szenvedés…

A rövidebb alagút végén gyorsabban kialszik a fény…

Emlékeztek az elmúlt pár év tehetségkutatóinak győzteseire, szereplőire? (Ismerősök nem számítanank!) Annak ellenére, hogy nem követem ezeket a műsorokat egy ideje, mindig rápillantok a végeredményre, és korábban is így tettem. Azt vettem észre, hogy nem csupán azzal van baj, hogy a jelentkezők nem elég izgalmasak. A versenyek sem nyújtanak már annyit a győzteseknek, mint korábban. Sehol nem lehet hallani az utóbbi évek „legjobb hangjairól”. Az egyik X-faktor 2. helyezettje ott volt két nappal a döntő után egy jam sessionön (azóta meg sehol nincs nagyjából), 2016-ot írunk, ha jól emlékszem. Korábban, ha valaki egy ilyen nagyszabású show-ban szerepelt, nem igazán ért rá hónapokig, annyi fellépése lett azonnal.

Mostanában pedig nem lehet ezekről az előadókról hallani szinte semmit. Nem ők folynak a csapból, nem gyártanak nekik tízesével dalokat, nem adnak ki lemezt sem. Bennük nincs ennyi?

Vagy a korábbiakban sem volt? Csak akkor még a szerkesztők és a melléjük rendelt menedzsment egy kicsit hosszabb ideig fogta a kezüket? Vagy az történik, hogy a lazább szerződés miatt az előadók – ha kedvük és egyéniségük tartja – beinthetnek a csatornának, és próbálkozhatnak egyedül? Ha így van, érthető, miért nem ők folynak mindenhonnan. Nos, ennyit ad ma egy tévés zenei tehetségkutató.

NAGY EDMOND – Tom Jones – If only knew

Hungarian Megasztar 1. tv series,

Ezekről a műsorokról azt gondolom, hogy gyors megoldást nyújtanak egy viszonylag nagy siker elérése érdekében – vagyis nyújtottak. És azt is gondolom, hogy hosszú időre beskatulyázhatják az embert a tehetségkutatóban nyújtott teljesítménye és képviselt stílusa alapján. Egyszerűen ciki lett szerepelni egy ilyenben.  

Tehetségkutatók fertőzte zenei kínálat

Kedvünkre választhatunk rádió- és tévécsatornákat. Dönthetünk úgy is, hogy nem nézünk tévét, és dönthetünk amellett, hogy nem hallgatunk rádiót. Zenei ízlés tekintetében nem tartozom azok közé, akiket kielégítenek a kereskedelmi tévék és rádiók műsorai. Ezért engem már nem zavar, hogy sok helyen csak a tévés tehetségkutatókból ránk zúduló előadók által énekelt, és ugyanazon néhány, tömeggyártásra specializálódott producer és szövegíró által kreált dalokat lehet hallani.

Ezekből ugyanis van bőven a piacon, az évi 2-3 műsornak köszönhetően. Igazából most el is szégyelltem magam, mert lehet, hogy ez már nem is trendi és sehonnan nem szólnak, csak tudatosan elkerülöm őket.

Kliséhalom, unalmas ötletek, a nagyközönség kiszolgálása. Erre specializálódnak ezek a műsorok. Veszem azonban a bátorságot, és megjegyzem: nem csak a tehetségkutatókkal van a baj. Évekkel le vagyunk maradva a külföldi zenei trendektől, és az azokra való nyitottságtól is. Még az olvasási szokásokról készült írásomban is megemlítem, hogy a különböző médiumoknak mennyire fontos tájékoztató és ízlésformáló szerepük van, illetve lehetne. Ott van a kezükben a hatalom, hogy értéket közvetítsenek, és ne csupán kiszolgáljanak. Miért nem élnek vele? A kereslet formálja a kínálatot, értem én: biznisz.

Alföldi Róbert, a Csillag születik zsűrijeként / Fotó: RTL Klub

A tévén kívül is van élet. Szintén tele tehetségkutatókkal

Magam is egy versenynek köszönhetek sok mindent, de annak tényleg a tehetségek felkutatása a célja, adott szempontok alapján szűkítve a kört. Nem lenne szép dolog a részemről, ha nem említenék pár olyan zenei versenyt, ami nem a tévében fut, s talán nem veszítette el eredeti célját és jelentését. Vagy nem feltűnő…

A Szimpla Lemming Program zenei szélsőségek képviselőit keresi, a kiválasztott zenekarokat pedig hosszú távon támogatja. A hamarosan kezdődő Éterfeszt a legnagyobb hazai fesztiválokon nyújt fellépési lehetőségeket, és még rengeteg kiemelkedő díjat oszt ki.

A KeretBlog is bedobja a halászhálóját ebbe a mély, de kis átmérőjű tóba. Olyan csapatokat szeret kifogni, akik az underground képviselői, és sokszor elektronikus hangszerelésben utaznak. Szóval a Kikeltető is szuper, tényleg. Nem könnyű bekerülni, nagyon bennfentes a társaság, de érdemes próbálkozni. Fesztiválos kiugrási lehetőséget ígérnek a weboldalon, és ezt be is tartják (Bánkitó és hasonló művészeti-zenei fesztiválok).

Tape Delay / Kikeltető 2016

Nézzétek meg a Tape Delay zenekar Kikeltetős koncertjét a Toldi Klubból! http://fb.com/kikelteto http://keretblog.hu http://fb.com/keretblog Készítette: Major Bálint, Miklósfalvi Máté, Kovácsovics Dávid, Bolla Koli, Kocsis András

Említésre méltó még a tavaly indult Fülesbagoly, a Veszprémi Utcazene Fesztivál, a legnagyobb utcazene fesztivál – itt leginkább akusztikus, utcazenélésre alkalmas produkciókat keresnek. Azóta indult több városban hasonló, például az első Tokaji Utcazene Fesztivál. A listát bővíti még az Öröm a Zene, a Dobbantó, a Soundcheck és még sok kisebb, megyei, regionális verseny. Ha pedig már lemezfelvételnél tart a projekt, akkor a korábbi Cseh Tamás Program, jelenlegi nevén Hangfoglaló nyújt kihagyhatatlan lehetőséget, komoly anyagi támogatást és promóciót is.

Hajrá! A többség nem csupán az előadóknak, de a zene iránt érdeklődőknek is nagyon jó programokat kínál.