A fake news jelenség pár évvel ezelőtt olyan ironikus álhíroldalak sajátja volt, mint az Onion vagy a Hírcsárda, legfeljebb csak magukat túl fontosnak képzelő politikusok vették őket komolyan.

Jelenleg azonban többen a demokráciára és a szólásszabadságra leselkedő egyik legnagyobb veszélyforrást látják benne. Most megpróbálunk utánajárni, mi is ennek az oka és vajon lehetséges-e hatékonyan fellépni a jelenséggel szemben.

Az álhírek különböző dezinformációs vagy propagandacélú felhasználása végigkíséri az emberiség történelmét, elég csak Buda csellel való elfoglalására gondolni.

Manapság azonban a tömegkommunikáció fejlődésének és a közösségi média elterjedésének köszönhetően eddig soha nem látott gyorsasággal terjednek és nagy közönséghez jutnak el. De miben is rejlik valódi hatékonyságuk?

Fake News: Az év top 10 hoax sztorija, amit mindenki bevett

2016 az az év volt, amikor az emberek elkezdtek rákapni az interneten terjedő pletyka ha (fake news) duzzasztására, és az átszivárgott a nénikéd Facebook-falára. A közösségi média terjesztő és indulatokat kovácsoló erejével a hülyeség látszólag nulla analizáló képességgel rendelkező felhasználóktól a komoly hírportálokig jutott.

Propagandahazugságok minden eddiginél hatékonyabban

A Rand Corporation által készített, az orosz propagandát bemutató elemzéséből választ kaphatunk erre.

A fake news egyszerre több csatornán, nagy mennyiségben terjed. Erre magyar viszonylatban jó példa az alábbi cikkben bemutatott folyamat. A videókban főleg afrikai vagy közel-keleti származású emberek által elkövetett rendbontások láthatóak. Bennük közös, hogy mostanában, Európában bekövetkezett incidensekként vannak beállítva, de ennek legtöbbször köze sincs a valósághoz. A videók reklámként terjednek a Facebookon és a YouTube-on, ezt pedig a későbbiekben más médiumok, mint az Origo vagy a Tények is átveszi.

Raklapnyi kérdés feszeng a fake news mögött / Fotó: Inc42

A fake news gyorsan, folyamatosan, ismétlődően terjed. Itt elég csak a trollhadseregek által működtetett, ugyanolyan tematikájú oldalakra gondolni. Részletekbe menő utasításokkal látják el az álhírek gyártóit és szigorúan ellenőrzik, hogy a legtöbb felületen terjesszék azt. De érdemes megemlíteni, milyen hatékonysággal terjedhetnek az álhírek, amikor több mint 190 újság irányítása összpontosul egy kézben.

A fake news-nak nem célja az objektív valóság bemutatása. Nem célja, hogy véleményeket ütköztessen, nem célja, hogy tényekkel megerősített híreket szolgáltasson.

A nyílt csúsztatásokat elég csak alternatív tényeknek nevezni, ezzel már látszólagos valóságalapot lehet nekik adni. Ennek következménye a véleménybuborékok létrejötte. Mindenki csak a neki tetsző, a saját véleményével egybevágó híreket olvassa Facebookon, ezzel is ellehetetlenítve az érdemi vitát. Ennek másik eszköze a neutrollizálás, ahol a cél a befogadók összezavarása, végső soron pedig egyfajta tényalapú hírekkel szembeni apátia előidézése.

Nagy szemekkel és utánajárással kell kiszűrni a fake news-t / Forrás: Giphy

 

A fake news-ra jellemző az inkoherencia. Erre jó példa a Krím-félsziget megszállása során folytatott orosz kormányzati kommunikáció, ahol először tagadták, hogy a felségjelzés nélküli járművekkel érkező, beazonosíthatatlan fegyveresek az orosz haderő részei lennének, később a felkelő, illetve önkéntes jelzőket használták velük kapcsolatban, legvégül pedig elismerésre került az orosz fennhatóság alá tartozásuk. Magyar példaként megemlíthető Altusz Kristóf migránsok befogadásával kapcsolatos nyilatkozata és az azt követő kormányzati kommunikáció ellentmondásossága. Itt a helyettes államtitkár az eddig sulykolt kormányzati kommunikációval szemben elismerte, hogy az állam már befogadott 1300 menekültet. Ezután pedig a kormányzat rendkívül kínos magyarázkodásra kényszerült, többször is önellentmondásba keveredve.

A fenti példákból is látszik, a fake news terjedése elsősorban kormányzati, vagy ahhoz köthető szereplőkhöz kötődik, legyen akár az egy kézi vezérelt, monopolhelyzetben levő médiabirodalom, vagy egy jól megfizetett trollhadsereg.

Talán a legjobban a Trump-kampány vagy a Brexit-népszavazás során nyilvánult meg ez a mechanizmus, ahol egyre inkább egyértelmű orosz kormányzati szándék állt az eredmények befolyásolása mögött. Bár ennek voltak olyan egészen abszurd, de rendkívül szórakoztató leágazásai, mint a „pizzagate” összeesküvés-elmélet. Eszerint Hillary Clinton és egyéb befolyásos demokrata politikusok pedofil-sátánista-iszlamista összejöveteleket tartanak egy washingtoni pizzériában.

Talán a legjobban a Trump-kampány vagy a Brexit-népszavazás során nyilvánult meg ez a mechanizmus / Fotó: Inc42

De én nem hiszek el bármit – vagy mégis?

De mi a helyzet a befogadói oldallal? Miért vagyunk hajlamosak hitelt adni az álhíreknek? Ez egyrészt következik a már fent említett véleménybuborék jelenségéből. Sokkal kényelmesebb mindannyiunk számára, ha saját véleményünkkel egyező híreket hallunk és a mi nézőpontunkat látjuk megerősítve. Sinan Aral, a téma egyik kutatója szerint pedig egyszerűen könnyebben be tudjuk fogadni a szenzációhajhász híreket.

Ehhez hozzájárul továbbá a talán az idősebb generációnál leginkább tapasztalható jelenség, miszerint hajlamosak vagyunk hitelt adni a sajtónak.

Míg régen egy újság, vagy egy televízió gondot fordított hírforrásai ellenőrzésére, hiszen a saját olvasottsága vagy nézettsége forgott kockán, ma már csak egy-egy eleme annak a hírzajnak, ami mindennaposan ér minket. De míg saját környezetünkben el tudjuk érni, hogy rokonaink ne feltétlen osszanak meg tartalmakat a mindenegyben blogról, vagy gyanakodjanak, ha ismeretlen url-lel találkoznak, ennél sokkal nagyobb a tét.

Fölmérték, milyen összeesküvés-elméletekben hisznek az oroszok

Az oroszok 66 százaléka úgy hiszi, hogy létezik egy olyan csoport, túlnyomórészt az általánosságban vett Nyugaton, amely a történelem átírásával, a tények meghamisításával próbál meg ártani Oroszországnak – derült ki a VCIOM orosz állami közvélemény-kutató intézet felmérésének hétfőn ismertetett eredményéből.

Elég csak az Indiában történt, whatsapp-on terjedő álhírek miatti lincselésekre, vagy a Facebook rohingyák elleni népirtásban való szerepére gondolni. Indiában gyermekrabló szervkereskedőkről terjedő alaptalan hírek miatt feldühödött tömegek támadtak ártatlan emberekre vagy az őket megfékezni kívánó rendőrökre. Mianmarban pedig egy kutatás kimutatta, hogy a Facebook kimondottan elősegítette az álhírekkel operáló, gyűlöletkeltő posztok terjedését.

A Facebook kimondottan elősegítette az álhírekkel operáló, gyűlöletkeltő posztok terjedését / Fotó: Mirror

Kiút vagy újabb problémák?

Miután körbejártuk magát a jelenséget és annak káros voltát, érdemes azzal foglalkozni, mit is tehetünk ellene? A Rand Corporation fent említett tanulmányának képletes hasonlatát kicsit átfogalmazva: nem lehet a hazugság gejzírje ellen az igazság vízipisztolyával harcolni. Ők egyértelműen a hatósági szabályozás mellett foglalnak állást.

Ugyanakkor felvetődik a klasszikus alapjogi kérdés itt is: mennyire korlátozható a szólásszabadság? Egyáltalán a szólásszabadság fogalmába beletartozik-e az álhírek gyártása?

Ha állami szereplők érdeke a megtévesztő hírek gyártása, valóban az állam a legalkalmasabb a probléma kezelésére? Várhatjuk-e pusztán a techcégek önszabályozásától a kérdés megoldását, amikor a magas reklámbevételeket generáló magas látogatottságnak pont kedveznek a fake news-hoz hasonló kattintásvadász tartalmak? Mint a túl sok kérdés is mutatja, nem várhatunk arra, hogy a probléma azonnal megoldódik. Ugyanakkor bármikor felvetődik a kérdés, hamis hírrel találkoztunk-e, pár szempont figyelembevétele segíthet eligazodni.