Az orosz-ukrán konfliktus és a magyarországi választási kampány előtérbe tolta a populizmus, a dezinformáció és a politikai valóságteremtés témaköreit. A nyelv uralásának kérdése háborús helyzetben még inkább központi kérdéssé vált. A téma fókuszba kerülése nem csak arra ad lehetőséget, hogy megvizsgáljuk, mi ez a jelenség, hanem arra is, hogy feltegyük a kérdést: magyarázható-e szimplán ezzel a toposszal a populizmus globális jelenléte, az olyan elsöprő győzelmek, mint az április 3-i. Lehet-e szimplán kommunikációval politikai sikereket elérni vagy a helyzet összetettebb?

Metaforákból háború

A nyelv valóságteremtő ereje és a nyelv uralásának hatalmi funkciója a politikatudományban és a nemzetközi kapcsolatok működésében régóta ismert, már-már axiomatikus felismerések. Az elmúlt években a nyugat-európai akadémiában, a közép-európai politikában és a globális médiában egyaránt zajlik a nyelv újraalkotásának folyamata. A fogalmak újradefiniálására, a minket körülvevő világ újbóli leírására tett kísérletek a nyelvet a politika elsőszámú terepévé tették. 

Ekörül zajlanak korunk társadalmi konfliktusai, ebben manifesztálódik úgy a „cancel culture” mint a populista berendezkedések szótárai. A szomszédunkban zajló háború körüli értelmezések, az azzal egy időben zajló választási kampányfinis elemi erővel tolta előtérbe mindazt, amit a valóságot leírni kívánó nyelvpolitikai küzdelmek, a politikai értelmezés valóságot meghatározó szerepéről tudhatunk.

A politikai keretezésnek és ebben a nyelv szerepének terjedelmes szakirodalma létezik elsődlegesen az angolszász politikatudományban. George Lakoff amerikai nyelvész, politikai tanácsadó mára kampányszakértői alapművében (Ne gondolj az elefántra) ír a politikai framing fogalmáról. Ő ezalatt azt érti, hogy a kialakított, egymással versengő nyelvi keretek közüli választás szabja meg, hogy miképp is gondolkodik egy politikai közösség meghatározott fogalmakról. A nyelvész a kereteket olyan mentális struktúráknak tekinti, amelyek meghatározott fogalmakat hívnak elő tudatunkban. 

Noha sok esetben keverik össze a politikai spin (értelemadás) fogalmával – a kettőt nem ugyanaz.

A keretezés egy olyan kognitív, az egyén agyában zajló folyamat, amely során tudati metaforák révén kívánja értelmezni az őt körülvevő fogalmakat. A szabadság, a rend, a család vagy a rezsicsökkentés csupán néhány olyan kifejezés amely patikamérlegen kimért kommunikációs stratégia révén gondolati sémákat hívnak elő az ember tudatában. 

Kapcsolódó cikk

A politikusok és a politikacsinálók ezekkel a tudatalattiban manifesztálódó keretekkel dolgoznak, üzeneteik ezekre kívánnak hatni. Ezek az automatikus társítások egymással kapcsolatba lépve alkotják egy-egy politikai választócsoport világnézetének diszkurzív talapzatát.

Politikai nehézfegyverzet

Az igazán ügyesen keretező politikai erő képes arra, hogy ellenfele is csak az ö általa meghatározott nyelvi keretben tudjon mozogni, az ő általa megalkotott fogalmak szerint. Ezt látjuk minden olyan országban, ahol populista mozgalmak meg tudtak erősödni: gondoljunk csak az Egyesült Királyság Brexit-kampányára, Lengyelországra, Magyarországra vagy az ennek mestertermékének tekinthető Trump-kampányra! 

A keretezés és az ezt alkotó fogalmi metaforák szerepe válságos időszakban, amelyből az utóbbi években bőven kijutott nekünk, különösen felértékelődik. A politikai kommunikáció boszorkánykonyhájában azonban nem csak keretezésről, hanem fogalmak újrakeretezéséről is beszélhetünk. Ez már sokkal közelebb áll a fentebb említett politikai spin fogalmához. A stratégia alapvetően a fogalmak jelentésének Foucault-i értelemben vett cseppfolyósságára épít. Az ilyen többnyire negatív átkeretezési stratégiák ismerősek lehetnek számunkra, ha a migráns, Brüsszel szavak utóbbi években lezajlott jelentésbővülésére – vagy sokkal inkább jelentésmódosulásaira gondolunk.

Ez a framing-reframing-spin háromszögre alapozott modern politikai eszköztár hatalmas erővel bír a politikai aktorok körében.
A közösségi média buborékhatása pedig csak tovább erősíti ezen eszközök hatásait. A posztmodern politikában, ahol a morál könnyebben elkenhető, a nihil sokkalta jellemzőbb, verbálisan könnyebb a valóság ilyen módon való leírása, a közvélemény „propaganda” általi dezinformálása. Korunk médiatereiben megszűntek azok az immunitást adó viszonyítási pontok, amelyek révén a politikumban elválasztható egymástól jó és rossz, gyilkos és áldozat, igazság és hazugság, siker és kudarc. Egy ilyen térben bármi lehet minden és a minden is lehet semmi.

Kapcsolódó cikk

488339 Fake News Twitter 2 1

A fake news anatómiája

A fake news jelenség pár évvel ezelőtt olyan ironikus álhíroldalak sajátja volt, mint az Onion vagy a Hírcsárda, legfeljebb csak magukat túl fontosnak képzelő politikusok vették őket komolyan.

Elolvasom a cikket »
A korszellemnek megfelelően minden relatív, minden fluid, minden megkérdőjelezhető. A politikai képzelőerő egét személyre szabott populista hazugságokkal ácsolják. Az egyes autoritások posztmodern kiüresedésével és politika alá történő rendelésével megszűnik az objektivitás lehetősége, így válhat a végén a tudomány és annak elért eredményei is megkérdőjelezhetővé.

Nyelv és politika a gyakorlatban

Mindennek jobb megértése érdekében hozzunk egy aktuális (bár más helyzetekben is elő-előkerülő) a háborúhoz köthető illusztratív példát:

Ukrajna február 24-i lerohanása óta jómagam több közösségi média fórumon szembesültem egy David Attenborough-nak tulajdonított idézettel. Ez különböző mémek, posztok formájában a helyzet megértését volt hivatott elérni, természetesen az agresszornak kedvező narratíván belül. 

A sokak által megosztott üzenet így szólt: “Ha összegyűjtesz 100 fekete hangyát és 100 tűzhangyát, és beteszed egy üvegbe, semmi sem fog történni. De ha fogod az üveget, és jól összerázod, a hangyák elkezdik egymást megölni. A piros szerint a fekete az ellenség, míg a fekete szerint a piros az ellenség, amikor az igazi ellenség az, aki megrázta az üveget. Ugyanez igaz a társadalomban is. Férfiak a nők ellen, fekete a fehér ellen, hit a tudomány ellen, fiatal vs. öreg stb. Mielőtt harcolnánk egymással, meg kell kérdeznünk magunktól: Ki rázta meg az üveget? – Tudod a választ?”
A sugalmazott válasz nyilván vérmérséklettől függően más és más: Brüsszel, az Egyesült Államok, a nagy fegyvergyártó cégek, a nemzetközi nagytőke stb.

A brit természetfilmes berángatásával a cél, hogy autoritással ruházzák fel az amúgy átlagemberek számára megfogalmazott, enyhén szólva konspiratív és leegyszerűsítő üzenetet. A kiragadott példa tökéletesen megmutatja, mire képes a közösségi médiát használó értékmentes politizálás, és hogy rezonál az embereknek a helyzet legegyszerűbb leírására fókuszáló igényére. 

Miközben Attenborough soha nem mondott ilyet, a kísérlet sem történt meg, és a hangyáknak kevés közük van egy ezrek életét követelő háborúhoz, a cél, hogy egyszerű spinbe csomagolva, autoritással legyen felruházva az elbizonytalanítás nihilje. A soha el nem hangzott idézet nem csak kiforgatja a valóságot, hanem újrakeretezi a háborút. Ennek révén a háborúzó felek felelőssége elmosódik és fókuszba helyeződik egy felsőbb irányító erő. Ez jól illik abba a populisták által sugalmazott paradoxonba, miszerint noha a hatalom definítive a népé, ennek ellenére azt a politikai vezetőnek folyamatosan meg kell védeni az elképzelt elitek konspirációitól.

A politika nem csak nyelv

Sajnos fel kell ismerni, hogy az ilyen és ehhez hasonló, könnyen mémesíthető keretek és spinek jelentik a belépőt a huszonegyedik századi politikacsinálásba. Ennek ütőerét a populista politika nagyon sikeresen képes kitapogatni. Mindezzel együtt naiv volna azt gondolni, hogy 2022-ben már csak ennyiből állna a politika. A politikai tudás kialakítása – ezalatt értve a valóság és az adott közösség politikai vágyainak megismerését – nem megspórolhatóak. A befogadó társadalmat nem elég újabb és újabb üzenetekkel szőnyegbombázni, azoknak együtt kell rezegnie a tömeg elemi igényeivel és fogalomértelmezéseivel.

Kétségkívül kiemelkedőek és egyre fontosabbak a fegyverarzenálban a framing és a spin eszközei, azonban az olyan mértékű, hatalompolitikai értelemben vett sikereknek, mint amit a Fidesz húzott be április 3-án, a valóságalkotás csak az egyik talapzat. Az aktivizmus, a mobilizációs képességek, a jó helyzetelemzés, egyszóval a politikai cselekvés megteremtése ugyanúgy mérvadóak. 

Ahogy a jelenlegi magyar politikai példa mutatja, nem elegendő új értelmezést adni a valóságnak. Ezt a megálmodott univerzumot az adott politikusnak be is kell laknia, magáévá kell tenni. El kell hitetnie, hogy ez az általa megálmodott világ lehet és lesz az az otthon, amelyet csakis ő képes megtartani. Csak így vízióval és az ehhez hozzárendelt kommunikációs eszközökkel képesek korunk politikai profijai az egész horizontot befedni úgy, hogy annak sötétsége csupán a keveseknek tűnik elviselhetetlennek. Ez az a momentum, amelyben korunk populistái úgy remekelnek, és ettől ódzkodnak az őket kihívó erők szinte mindenütt.

Mozgalmi valóságteremtés

Viszolygó távolságtartás, a mediatizált tömegek igényeivel való szembenézéstől történő ódzkodás, a visszhangszobák kinyitásától történő rettegés jellemez ma sok politikust és aktivistát. Ez lehetetlenné teszi, hogy felvértezzék magunkat olyan politikai tudással, amelyekkel egészséges és szükségszerű képviseleti alternatívák építhetők fel. A politika mediatizálódása, a nyelvi valóságteremtés a közösségi médiával és az állandó hírigénnyel kiegészülve új szabályrendszert hoztak létre a politikában.
Mindeközben fennmaradtak a sikeres politizálás hagyományos, ha úgy tetszik maradi feltételei is. Aki a szavazókat és rezdüléseit nem megismerni, hanem szidni kívánja, aki megismerés helyett bűnbakokat keres, az nem hajlandó az új korszak politizálásnak vastörvényeit felismerni. Az ilyen politizálás így győzelemre bármilyen sikeres politikai spin használatával sem számíthat.

Top sztorik a rovatból

Nincs több cikk

Ez is érdekelhet