Hirdetés

Az önéletírás mindig kockázatos vállalkozás. Önéletrajzi ihletettségű regényt írni, ha lehet így fogalmazni, talán még rizikósabb. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy szinte lehetetlen meghúzni a határvonalat a szépirodalmi és az önéletrajzi szövegtípus között, mégis merőben más olvasói elvárásokkal közelítünk feléjük.

Illegális területre lépni

Philippe Lejeune, az önéletírás műfajának egyik legjelentősebb kutatója, saját bevallása szerint, az önéletrajzi szövegek között egyetlen „rossz” írással sem találkozott, míg az önéletrajzi ihletettségű regények és versek között számtalannal. Lejeune szerint ugyanis az önéletírás olvasója elsősorban a vallomás igazságértékére fókuszál, a tetten ért hazugságok pedig csak megsokszorozzák figyelmét. A szépirodalmat alkotó író – Lejeune ironikus megfogalmazása szerint – „illegálisan” lép az önéletírás területére: úgy használhatja fel a műfaj formai elemeit, hogy az igazmondás követelménye nem vonatkozik rá. (Philippe Lejeune, Az önéletírás meghatározása, Helikon 2002/3, 277–290.)

Kun Árpád Megint hazavárunk című regényével büszkén vállalja az illegalitásban rejlő, megsokszorozódott kockázatot. Előző regényéhez, a Boldog Északhoz hasonlóan ezúttal is egy „valóságosan is létező” személyről mintázta műve főhősét, ez a személy pedig történetesen nem más, mint Kun Árpád. Nem véletlen ez a kacskaringós megfogalmazás: az illegalitásba vonulás egyik kockázata, hogy az olvasó összekeverheti a szerzői tulajdonnevet az elbeszélői névvel.  Valószínűleg éppen ez az oka annak, hogy a szerző a regényhez csatolt megjegyzésében, és más megnyilatkozásaiban rendre elhatárolja magát a szöveg elbeszélőjétől, a „fiktív Kun Árpádtól”. (Rostás Eni, A fiktív Kun Árpád kicsit bamba, kicsit félkegyelmű, Könyves blog, letöltés: 2016. 01. 25.)

Fotó: Kummer János

Megérkezés északra: két regény

Az önéletrajzi elemekből (is) építkező regényekben Paul de Man szerint a fikció és valóság közötti különbség nem vagy/vagy-szerű szembenállást, hanem eldönthetetlenséget jelent. A szerzői és az elbeszélői név azonosságának megtörése azonban alkalmat ad arra, hogy – legalább ideiglenesen – kiléphessünk az eldönthetetlenségből. (Paul de Man, Az önéletrajz mint arcrongálás, Pompeii, 1997/2-3, 95.)

A Boldog Észak egy Norvégiába települő afrikai férfi, Aimé Billion életéről szól, akinek alakját a szerző egyik munkatársáról mintázta. Regényének epilógusában fel is hívta rá a figyelmet, hogy Aimé Billion létező személy (ugyanakkor azt is kikotyogta, hogy részben az epilógus is fikció). Ugyanebben az epilógusban jelentette be, hogy következő regényének témáját saját életéből meríti: arról fog szólni, hogy családjával hogyan kerültek Norvégiába (ahol a szöveg szerint Aimé Billionnal találkoztak). Kun Árpád egy interjúban azt is elárulta, hogy némileg módosította eredeti tervét, mert a történet elbeszélésével csak a Norvégiába érkezésig jutott el, a későbbi események megírását pedig egy következő regényre szánja. (Ficsor Benedek,Apaként kitöltöm a saját körvonalaimat”, MNO, letöltés: 2016. 01. 25.)

A Boldog Észak és a Megint hazavárunk regényvilága között számos találkozási pont fedezhető fel.  Mind Aimé Billion, mind a regénybeli Kun Árpád megfordul Franciaországban, hogy aztán e kitérő után végül Norvégiában találjanak új otthont. A többféle kontextusban is felbukkanó norvég útikönyvek szintén közös motívumot jelentenek. Aimé Billion papírról már kívülről ismeri egész Európát, még mielőtt a kontinensre lépne. A regénybeli Kun Árpád pedig épp egy ilyen könyvet kinyitva világosodik meg arról, hogy norvég szakon tanult feleségével hol találhatnának biztos megélhetésre. (Kun, Megint hazavárunk…, 221–222.) A legfontosabb közös motívumot azonban egy hajóút megismétlődése jelenti: mind Aimé, mind a család komppal érkezik meg Norvégiába. Útjuk során mind a két regény hősei találkoznak egy nyaralásukból visszatérő fogyatékkal élők csoportjával, akiket ápolók kísérnek haza. (Uo., 308.) A két regény sokrétű kapcsolatát figyelembe véve nagyon is elképzelhető, hogy a szerző által tervezett következő mű még tovább tágítja majd a szövegek közös utalásrendszerét.

Egymásba csúszó szövegrétegek

A Megint hazavárunk szerkezete két szövegrétegből épül fel. Az első réteg a norvégiai utazás történetét meséli el. Az elbeszélő már meglett, negyvenegy éves emberként kel útra Norvégiába, 2006. szeptember 15-én, egész pontosan 11 óra 47 perc 15 másodperckor. (40.) Az időpont említése különleges jelentőséget kap: mintha az elbeszélő egész addigi élete egyetlen pillanatba sűrűsödne. Az sem lehet mellékes, hogy ez a sűrített időélmény Marcel Proust alakját juttatja az elbeszélő eszébe, hiszen Az eltűnt idő nyomában kiemelt helyen áll a regényszöveg irodalmi utalásrendszerében. (40, 205, 210.) Proust műve azért ennyire fontos előzmény, mert az egyedi időélmények és a visszaemlékezésekből kibomló narratív struktúrák mellett az önéletrajziság összetett problematikáját is implikálja. Paul de Man idézett művében éppen Proust regénye kapcsán tér ki a fikció és önéletrajz közötti eldönthetetlenség kellemetlen problémájára.

A regény másik szövegrétegét az utazás elbeszélését megszakító visszaemlékezések adják, melyekből mozaikszerűen rajzolódik ki az elbeszélő korábbi élete. A visszaemlékezések nem lineáris rendben követik egymást, az egyes cselekményszálak fokozatosan bomlanak ki. A retrospektív történetmondás az elbeszélő nyomasztó gyerekkorától kezdve kamasz- és katonakorán át első házasságának tönkremenéséig, aztán a gyerekek születésén és második feleségének két, tragikusan végződő, elvetélt terhességén át az utazás közvetlen előzményeinek kezdetéig veszi sorra életének állomásait. A regénykompozíció átgondoltságát jelzi, hogy ez a látszólag széttartó cselekményszerkezet a regény végére képes egységes egésszé rendeződni. Ez a hatás annak is köszönhető, hogy a visszaemlékező szövegrészek erősen támaszkodnak az elejtett, majd később bővebben kifejtett utalások koherenciateremtő erejére.

Utóbbira jó példát jelent a regény címét értelmező felirat megismétlődése. A „Megint hazavárunk” feliratot ugyanis a búcsútortára írták rá a regénybeli Kun Árpád barátai, akik Franciaországba költözése előtt még csak egy egyszerű „Hazavárunk” tortával búcsúztatták. A felirattal először az indulás reggelén találkozunk, amikor a szövegből már majdnem mindent megettek, csak annyi maradt, hogy „unk!” (40.) A teljes szöveg értelmére azonban csak a regény vége felé derül fény. Az ehhez hasonló előre- és visszautalások szerteágazó kapcsolatokat építenek ki az egyes szövegegységek között.

A regény egyik legérzékenyebb rétegét a gyermekkor fullasztó légkörének ábrázolása jelenti. A narrátor gyerekkorát szüleinek szeretetlen kapcsolata, illetve apjának és bátyjának agresszivitása tette tönkre. Az apa, verés után ugyanazt a kérdést teszi fel fiainak („Fogsz még ilyet csinálni?”), amelyet később ő maga is feltesz saját gyermekének, miután elfenekelte. Ekkor dönti el újra, hogy minden erejével szakítani akar családjának hibás mintáival. Apjának és anyjának megromlott kapcsolatát ugyanakkor tökéletesen ellensúlyozza a Borival való házasság kiegyensúlyozottsága. Ez a szeretetteljes, megértő kapcsolat teszi lehetővé számára a szülői minták elutasítását. A problémát később újrafogalmazza egyik (saját) versbetétében. (376.)

Megint hazavárunk
Fotó: Kummer János

A határon-lét állapota: irónia és politika

A Megint hazavárunk elbeszélésmódja az iróniát sem nélkülözi, ez nemcsak a főhős önironikus megnyilatkozásaiban érvényesül, hanem a szocializmus és a rendszerváltás utáni időszak politikai légkörének leírásában is. A főhős apja maga is a rendszer kiszolgálójaként, besúgóként érvényesül, miközben bátyját egy pedofil állambiztonsági tiszt zaklatja, aki később az elbeszélőt is megpróbálja tőrbe csalni. A politizáló karakterek riasztó ábrázolása csak a rendszerváltás környékén szelídül megengedő iróniává. A személyesen Ronald Reagant rendre utasító KISZ-es szónoklata nem nélkülözi a komikus elemeket sem. A regény epizódszereplői között egy ismert politikus, Hiller István alakja is felbukkan, akivel az elbeszélő egyetemista korában találkozik. A Hillerrel való találkozást a narrátor szintén ironikus keretbe illeszti, később ugyanis sohasem volt „régi barátságukra” hivatkozva kér állást tőle egy képeslapon, amolyan dzsentris módon. Mindeközben természetesen hosszasan bizonygatja az olvasónak, hogy mennyire ellenére van az efféle törleszkedés.

A regénybeli Kun Árpád egyetemista korától kezdve folyamatosan úton van. Elhagyja Szolnokot, katona lesz, aztán Budapestre költözik. Bejárja Erdélyt, Franciaországba költözik, hazajön, egy éven át Bordeaux és Budapest között ingázik, végül családjával Norvégiába indul. Az ismétlődő határátlépés szép lassan átalakul a folyamatos határon-lét élményévé. A regényszöveg egy ponton még az ókori limes képzetét is feleleveníti. (256.) Határon lenni annyi, mint sehol se lenni: belépni a senki földjére, ahol nem érvényes a törvény. Az elbeszélő egy ideig kimondottan élvezi ezt a határon-létet. „Kelet-európai csalóként” utazik. Hamisított, román vonatjeggyel száll fel, amit a jogosulatlanul felvett, francia segélyből vásárolt. Lop a boltból, megszegi a szabályokat, mégsem lehet rá haragudni, hiszen nem árt senkinek, ráadásul kisdoktori címmel a zsebében teszi mindezt. Ezekkel a stiklikkel viszont ezúttal nem a szerző, hanem a regényhős lépett illegális területre.

Intratextuális beágyazottság: a szerzői én megkettőzése

Kun Árpád prózanyelve kimunkált és költői. Mondatai nyugodtak, megfontoltak, egységes tömbszerű szövegrészeket építenek fel. Ez a tömbszerűség mégis illuzórikus marad, hiszen a mozaikos szerkezet egy másféle, összetettebb szövegszerveződést hoz létre. A költőiséget erősítik a gyakori irodalmi allúziók és idézetek. Az idézett versbetétek első olvasásra kizökkenthetik az olvasót, ám ahogy egyre jobban megértjük az elbeszélő gondolkodását (aki maga is irodalmár), ezek az intertextusok is elnyerik funkciójukat. Kun Árpád azonban saját verseit is beépíti a regényszövegbe, melyeket intratextuális betétekként ismerhetünk fel. (218, 376.) Természetesen ezek megírásának körülményei is a történet részét képezik. Ezzel az eljárással ugyanakkor megkettőzi a szerzői személyiséget, hiszen az elbeszélő (a fikción belül) maga is szerzőként lép elénk. A regénybeli Kun Árpád azonban legalább annyira különbözik a valóságostól, amennyire a világhírű énekes, Adriano Celentano különbözik a műben szereplő névrokonától.

Lejeune ironikus szóhasználatát kölcsönvéve mondhatjuk, hogy Kun Árpád nagy kockázatot vállalt, amikor „illegálisan” lépett be az önéletírás területére. Műve azonban nem önéletrajz, hanem regény. Összegzésként elmondható, hogy a Megint hazavárunk átgondolt és rendkívül alapos módon szerkesztett kompozíciót hoz létre, amelyben végül minden szövegegység, allúzió és idézet a megfelelő helyre rendeződik. Ebben a regényvilágban egyformán megvan a helye a humoros és a nyomasztó elbeszélésmódnak, a határon-lét és a megérkezés élményének.

Kun Árpád: Megint hazavárunk, Magvető, Bp., 2016, 417 oldal, 3990 Ft.

Címlapfotó: M. Schmidt János

Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Stílus
8
Hangulat
8
Borító
6
Gördülékenység
7
Karakterek
9
Sztori
8