Az autizmus esetében sokszor az a bélyeg határozza meg, kik ők és hogyan tekint rájuk a társadalom. Az ítélkezők azonban hajlamosak elfelejteni, hogy elsősorban mind emberek. Ebben a cikkben annak járunk utána, miként jelenik meg ez az üzenet a mozivásznon.
Tudod, mi az autizmus?
Az autizmus dobogós helyen áll a megbélyegzett és félreértelmezett jelenségek között. Ha valakiről azt halljuk, autista, azonnal kialakul bennünk egy (negatív) kép. E stigmatizáció mögött – tisztelet a kivételnek – általában nincs releváns tudás arról, mit is takar konkrétan ez a szó. Néhány rövid bekezdésben átnézzük, mit jelent az autizmus.
Kapcsolódó cikk
Egy autista kisfiút és anyját akartak leszállíttatni a buszról „Orbáni értékrendek” hiánya miatt
Az Autizmus Alapítvány megfogalmazása szerint autizmusnak nevezzük „a szociális, kommunikációs kognitív készségek minőségi fejlődési zavarát, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet.”
Különböző formáit egységes kórképként, „autisztikus spektrumzavarként” definiálja a modern szakirodalom.
Ez egy genetikusan meghatározott, legtöbbször élethosszon átívelő állapot, amelynek különböző fokozatai lehetnek.
A spektrum két végén a súlyos, járulékos fogyatékosságokkal halmozott sérültek és a többé-kevésbé kompenzált (ritkán jól kompenzált) emberek állnak. „A súlyosan érintettek egész életen át teljes ellátásra, a jó képességűek egyénileg változó támogatásra szorulnak.” A leggyakoribb társuló rendellenesség az értelmi fogyaték, de sűrűn előfordul még a dühkitörés, evés- és alvászavarok. A tipológia szerint az autizmuson belül megkülönböztetjük autisztikus zavart vagy Asperger-szindrómát. Az Asperger-szindrómában szenvedők szóban ugyan jól kommunikálnak, a nonverbális kommunikációjuk azonban minimális.
Ma már az orvosok, az alapítványok, – például az Autista Segítő Központ – a tematikus rendezvények, Facebook-oldalak (Autista vagyok) és az oktatási intézmények is nagy hangsúlyt fektetnek az autizmus bemutatására, közelebb hozására. Fontos annak a felismerése, hogy az autisták is teljes értékű tagjai a társadalomnak.
Kapcsolódó cikk
Kaner Flex, egy autista srác mozgásművészetén keresztül kommunikál és épít szédítő karriert
A téma aktualitását és fontosságát jelzi, hogy a tavalyi VOLT fesztivál társadalmi felelősségvállalásának is ez állt a középpontjában, melyről ezen a linken olvashattok részletesebben.
Hollywood valamit jól csinál
Mint a legtöbb „másság” esetében, az autizmussal kapcsolatban is a média, azon belül is a filmipar gyakorolja a legnagyobb hatást a társadalomra.
A filmek verhetetlen előnye például a programokkal és röpiratokkal szemben, hogy nagy és változatos közönséghez tudnak eljutni, eszközeik segítségével pedig újabb és újabb nézőpontból tudnak rávilágítani a részletekre.
A továbbiakban négy film – ismert mozik és kevésbé ismert dokumentumfilmek – kapcsán mutatjuk be, miként is foglalkozik a mozgókép az autizmussal.
A témában alkotott filmek „etalonja” az 1988-as Esőember (Rain Man) Tom Cruise (Charlie) és Dustin Hoffman (Raymond) főszereplésével. A középpontban két fivér, Charlie és Raymond kapcsolata áll: Charlie a férfi sztereotípiákat tökéletesen kielégítő lelketlen macsót, Raymond pedig az ő autista, ám hihetetlen értelmi képességekkel rendelkező bátyját alakítja.
Ha úgy tetszik, a film egy ideális átalakulást mutat be Charlie személyiségében autista testvérével való kapcsolatán keresztül. A férfi elsőre nem csupán elutasító, de leereszkedő attitűdje a valódi életben adott átlagos reakcióról mutat tükröt.
A történet előrehaladtával azonban lassan kitágul a nézőpontok horizontja: Charlie lassan ráeszmél, hogy minden jellegzetessége ellenére Raymond ugyanolyan férfi, mint ő.
Vágyik a szeretetre, vannak hobbijai, félelmei, boldog és nehéz pillanatai. Az Esőember ugyan egy kitalált család drámája az autizmus – kissé túlontúl általánosított formában – elhíresült kórrajzával, mégis kiváló tükör és útmutató a nézők számára.
Sem a szerelem, sem az autizmus nem válogat
A 2018-as Titanic Filmfesztiválon is díjazott Az aprót megtarthatod (Keep the Change) már egy sokkal kevésbé ismert aspektusát vizsgálja a kérdésnek. Az autista emberekkel kapcsolatos feltételezéseink egyike, hogy nem élnek romantikus értelemben vett magánéletet. A rendező, Rachel Izrael e véleménnyel megy szembe azzal, hogy egy „romkom” keretein belül egy autista szerelmespárt állít a középpontba.
David és Sarah nem éppen mindennapi körülmények között, egy autistákat támogató csoportban találkoznak egymás tökéletes ellentéteiként. Davidet túlságosan befolyásolja a társadalom által rá rakott bélyeg és nem hajlandó elismerni állapotát.
Sarah ellenben elfogadta sorsát, és a lehető legtöbbet akarja kihozni belőle – kapcsolatukat kihasználva pedig a férfit is erre a felfogásra ösztönzi.
Megkapó üzenet, hogy miként az autizmus, úgy a szerelem sem válogat, és ebbe Davidnek is bele kell nyugodnia.
Szintén a szerelemmel, ám már dokumentumfilm formájában foglalkozik az Independent Lens: Autism In Love (2018). Műfajából adódóan ebből a filmből hiányzik a mozi rózsaszín máza. Két, autizmussal élő pár mindennapjait követjük nyomon, azok minden nehézségével és szépségével együtt.
Hatásos és tiszta képet ad, a mozival ellentétben, valódi emberek életéről. Egyetlen „cukrozott” rész talán mégis akad, ez pedig maga az üzenet, ami viszont megegyezik Az aprót megtarthatodéval: a szerelem mindent legyőz.
Ideje nézőpontot váltani!
Végül következzék Joey Travolta dokumentumfilmje, melynek címe ismerősen csenghet: Normal People Scare Me: A Film about Autism. A film 2006-ban debütált a Hot Spring Documentary Film Festivalon. Joey Travolta egészen váratlan dolgot tett: nem külső, hanem belső nézőpontot keresett.
Ahelyett, hogy történetet kerekítve köré vagy a mindennapok keretébe ágyazva mutatta volna meg kívülről az autizmust, ő mélyinterjúkat készített valóban érintett emberekkel.
Megkomponálatlan, őszinte és emberi beszélgetéseket nézhetünk és hallgathatunk végig egy, a „normális” emberek által ismeretlen szemszögből.
A dokumentumfilm amellett, hogy tanítani akarja közönségét, tükör helyett frontálisan ütközteti a ténnyel: ők is emberek.
Mit tanultunk ma?
Meglepően sok filmről lehetne még mesélni, hiszen fő- vagy akár mellékszereplőként is számottevő alkotásban találkozhatunk az autizmus témájával. Előbbire lehet példa A bátyám árnyékában (White Frog), utóbbira pedig a Kedves John! (Dear John).
Az első lépés minden baj orvoslására az elfogadás, ezek a művek pedig pontosan ezt segítik elő.
Ráadásul azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az említett (dokumentum)filmek e specifikus téma nélkül is megnyerő alkotások. Az aprót megtarthatod könnyed ugyan, ám korántsem az a sablonos klisé-montázs, amiből minden évben kapunk egyet karácsonykor.
Ugyanez igaz a Normal People Scare Me esetében is: szükségünk volt már egy igazi dokumentumfilm-sorozatra a megannyi bugyuta „valóságshow” kiegyensúlyozására. Olyan áldásos tevékenysége ez a filmiparnak, ami minden támogatást megérdemel.