Nagy Dániel Viktor: Létrehozunk valamit, ami mi vagyunk, fontos és megszólítja az embereket

Contextus

Contextus

A Kiválóságok Klubjának 2015. évi mentoráltja, a Junior Príma-díjas Nagy Dániel Viktor, aki idén megkapta első nagyjátékfilmes szerepét is az M. Kis Csaba rendezésében készült Brazilokban. Dani szabadúszó színészként számos remek produkción hagyta már ott névjegyét, de a játék öröme mellett civil kezdeményezések támogatását is fontosnak tartja. Első filmes élményeiről, motivációiról és terveiről kérdeztük a fiatal színészt.

ContextUs: Hogyan kerültél be a Brazilok szereplőválogatására?

Maga a beválogatás meglehetősen hétköznapi szituáció volt, a casting director hívott el, mert látott már színházban dolgozni. Ő volt a rendező asszisztense korábban egy darabnak, amiben játszottam. Aztán pár nappal később vissza is hívtak, hogy az esélyes gyerekszereplőkkel összenézzenek. Talán 1-2 héten belül – de már nem emlékszem pontosan, mert azért mégiscsak két és fél éve volt – értesítettek, hogy megkaptam a szerepet. Iszonyatosan boldog voltam, nem is tudom elmondani, mennyire. Ez olyan, mint amikor felvesznek a Színművészeti Egyetemre: te is teszel érte, de azért a szerencsén is múlik. Úgy éreztem, hogy most egy új világ fog megnyílni előttem.

ContextUs: Van valami hasonlóság közted és az általad alakított Áron személyisége között?

Igen. Ha jól tudom, nem is volt túl sok ember, akit meghallgattak erre a szerepre. A jelenet alapján, amit a castingon csináltam, én is azt éreztem, hogy ez a fajta vehemencia és igazságérzet, ami Áronban megvan, ugyanúgy ott van bennem is. Érdekes, mennyire összecseng egy pályája elején lévő színész igazságérzete, önmagáért kiállása egy vidéki közegben, az elismerésért küzdő roma srác érzéseivel. Az olaszos fizimiskám nyilván előny volt a szerephez.

ContextUs: A Brazilok volt az első filmes szereped. Mennyire érezted másnak az eddigi színházi munkáidhoz képest? Mekkora kihívásként élted meg ezt az új feladatot?

Hiába volt első film, mind a felkészülés alatt, mind a forgatáson azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Ha azt mondják, hogy kicsit többet, vagy kicsit kevesebbet adjak bele, akkor úgy lesz. Sok dolog adottság, amiről az ember nem tehet: például, hogy alapvetően ügyes-e a kamera előtt, vagy, hogy mennyire tudja visszafogni a mimikáját a színpadhoz képest. Én – annak ellenére, hogy nincs benne tapasztalatom – szerencsére ösztönösen ráéreztem ezekre a dolgokra. Meg amikor az ember visszanézi a felvételeket a helyszínen, akkor is látja, mennyire halad jó úton. Szóval ez valóban egy új helyzet volt, mégsem éreztem idegennek, jól vettem az akadályokat.

/ Fotó: Szabó Lilla /InterCom

ContextUs: Korábban dolgoztál már együtt a film többi szereplőjével más produkcióban?

Fekete Ernővel játszottam korábban, de rajta kívül egyelőre mással nem. Sokan ismerjük egymást a szakmából, tudjuk, ki kicsoda, de sokakkal nem hozott még össze a sors színpadon, vagy filmen. Ennek ellenére könnyű volt együtt dolgozni, hiszen szuper színészekről beszélgetünk, és a hivatásunknak az is része, hogy bármilyen helyzetben – új partnerekkel is – könnyen feloldódjunk.

ContextUs: Kaptál a Brazilokkal kapcsolatban olyan megkeresést, ami közelebb hozhat a nézőkhöz?

Megkerestek például egy árvaházból, ahol roma gyerekek megnézték a filmet, én lettem a példaképük, és örülnének neki, ha elmennék beszélgetni a fiatalokkal. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy az élet, amit nekem ad, az nem mind az enyém és abból tovább is kell adni. Minden további nélkül azt gondolom, hogy ezeknek a gyerekeknek nagyon nagy dolog lehet, ha találkoznak valakivel a mozivászonról.

ContextUs: Tehát ennek a szerepnek köszönhetően a jótékonykodás felé is új kapuk nyíltak meg előtted?

Mondhatjuk, igen. Ez is egyfajta társadalmi felelősségvállalás – elmenni azokhoz a kevésbé szerencsésekhez, akiknek nem jutott annyi minden az életben, és feléjük emberséget tanúsítani, megerősíteni bennük a hitet, hogy bárkiből lehet bármi, ha kitart az álmai mellett és küzd.

Nekem ez is fontos, hogy embernek érezzem magam ne csak egy színésznek, aki egyik feladatból a másikba csöppen.

ContextUs: El tudod magad képzelni a képernyőn például műsorvezetőként?

Igen, de nem most. Most még próbálgatom, hogy pontosan minek szeretnék hangot adni a művészetben és milyen formában. Rengeteg dolog érdekel. Bár nagyon szeretek nagy közönség előtt szerepelni és mindig szem előtt lenni, bizonyos értelemben még nem érzem magam késznek arra, hogy ezt a fajta szórakoztató népigényt kiszolgáljam. Elképzelhető, hogy pár év múlva, amikor már több minden van mögöttem, változnak majd az ezzel kapcsolatos érzéseim. Jelen pillanatban még más feladatokat látok magam előtt és másban szeretnék kiteljesedni, mielőtt ilyesmibe belevágnék.

ContextUs: Jelenleg az a legfontosabb számodra, amikor elvállalsz egy szerepet, hogy legyen mondanivalója?

Igen, az „adás” nagyon fontos. Az, hogy kimozdítsuk az embereket abból, amiben vannak. Nem csak láttatni, hanem éreztetni is. Azok a szerepek, amik megtaláltak az utóbbi időben, mind lehetőséget kínáltak arra, hogy bizonyos témában kimozdítsam az embereket a komfortzónájukból.

 mind a film, mind a monodráma, amiben játszom, lelkileg az elfogadás felé mozdítja az embereket. Ez nekem szívügyem. Szükségünk van az emberiességre és én szeretnék is úgy dolgozni, a művészet keretein túlmutatva, hogy ezt erősítsem az emberekben.

ContextUs: A monodrámádban egy meleg fiú történetét meséled el. Elég nagy ugrás ez, a harcias Áron karakteréhez képest. Szeretsz a szélsőséges karakterek között ugrálni?

Tényleg érdekes, hogy a filmen vad, harcos karaktert játszom, a monodrámában pedig egy meleg fiú felnövekvés-történetét, miközben nem egy feminin fiú áll a színpadon, de amiről beszél, a múltja, mégis mind a nőiességhez és a mássághoz kapcsol. Az az összetörtség és sebezhetőség, ami itt megjelenik, az érintettség, nem az a fajta védekező és harcos szellemiség, mint amit Áron karakterében kellett megformálnom. Ezen én is mosolygok, és nagyon örülök is, hogy nem ragadok bele egy-egy karaktertípusba.

ContextUs: Van más jellegű, jelenleg futó projekted?

Amire nagyon büszke vagyok, és még a játék örömén felül is okoz valami elégedettséget az a Mozsár Műhelyben futó 100 Szóban a Város című előadásunk, Szilágyi Csengével. Ebben a stand-up jellegű műsorban rövid, budapesti történeteket mesélünk el, amiket a „100 szóban Budapest” pályázatra írnak évről-évre a városlakók, vagy az idelátogatók. Három éve foglalkozom a pályázat ügyével zsűritagként és előadóként is, és úgy gondoltam, ezt nagyon sok embernek kellene látni, hallani, ezért csináltunk a történetekből egy színházi előadást, amit nagyon nagy sikerrel játszunk a Mozsár Műhelyben. Amióta elkezdtük ezt a projektet, olyan sikerrel játsszuk, hogy az emberek jönnek oda előadás után, hálásak, fel vannak pörögve, hogy ők ezt egyszerűn nem hiszik el, sírtak, nevettek és hogy ez mennyire jó. Akkor azt érzem, hogy: igen! Szuper érzés, ha az ember kitalál valamit, végigviszi és az sikeres is.

100 szóban a Város kisvideó

Az est középpontjában a városi élet áll. Minden, ami Budapest múltja, jelene, hétköznapjai, éjjele, nappala, fiatalsága, öregsége és százféle közege. A város…

ContextUs: Elmondhatjuk, hogy amibe most belefogsz, az mind sikeres lesz?

Most úgy érzem, hogy igen. Az elmúlt időben, amit csináltam, minden összejött. A Brazilok is jó kritikákat kapott, a monodráma is sikeres szerencsére, és a 100 Szóban a Város is betalált. Ezek a sikerek motiválnak továbbra is. Hogy nem csak kapok egy munkát, megcsinálom, aztán jól van, ügyes vagy, hanem létrehozunk valamit, ami mi vagyunk, ami fontos és megszólítja az embereket.

ContextUs: A rendezés gondolatával kacérkodtál már?

Azt gondolom, hogy ami késik, nem múlik. De konkrétan rendezői ambícióim nincsenek, inkább azt tartom elképzelhetőnek, hogy egy bizonyos kor után már inkább így szeretnék mesélni az életről, a világról és a tapasztalataimról. Ilyen értelemben nem áll tőlem távol.

ContextUs: Most, hogy megtapasztaltad milyen a vetítővásznon viszontlátni magad, hogy érzed: inkább szeretnél többet filmezni, vagy jobban érzed magad a színpadon és maradnál a színházi játéknál?

Nem orientálódnék kizárólag egyik vagy másik irányba. Maradnék ebben a köztes, mindent átfogó állapotban, amiben a zene, a színház és a film ugyanúgy részét képezi a munkámnak és a hétköznapjaimnak. Nem igazán tudok, de nem is szeretnék közöttük választani, mert úgy érzem, még sok a tennivalóm.

Dani 2017. szeptemberétől a Tagadj, tagadj, tagadj! előadásban szerepel a Hatszín Teátrumban Lovas Rozi, Ullmann Mónika, Sztarenki Dóra és Ficzere Béla partnereként, majd októberben mutatja be a Love,love, love című színdarabot a Belvárosi Színházban Schruff Milánnal, Péter Katával, Dékány Barnabással, Gubik Petrával, valamint Szabó Irénnel. 

Kezdőlap > Uncategorized > Nagy Dániel Viktor: Létrehozunk valamit, ami mi vagyunk, fontos és megszólítja az embereket
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból