Napjainkban, amikor újságírókat is vegzálnak, rizikót jelent vállalni és hangzotatni a véleményüet a hatalommal szemben. Csepregi János író nap mint nap megteszi ezt. Legújankbb könyvében (Morgenstern tiszta papírra – 1942) a kivándorló magyarokat, társadalmi és családi béklyókat vagy éppen a rákkal való küzdelmet veszió górcső alá.
ContextUs: A biográfiádat olvasva azonnal szemet szúrt, hogy első iskoládat ott kellett hagynod. Elébe vágtál a történéseknek, hiszen ki akartak csapni. Majd a másodiknál „csak” a kollégiumból menesztettek. Általában az önéletrajzok száraz információkat takarnak díjakról, elismerésekről. Pozitívként éled meg az életed ezen szakaszát – utólag visszanézve?
Gyerekkorom számos történésére alapozva biztosan állíthatom, hogy eléggé kalandos volt az a bizonyos első két évtized. Nekem és a környezetemnek egyaránt. És az is tagadhatatlan, hogy ennek hátterében leginkább az egészen hamar megjelenő és időnként egészen szürreális dolgokban megnyilvánuló magatartásproblémáim álltak. (Kisebbik nővérem nagyon szereti ezeket a horror sztorikat rendszeresen felidézni.) Ezt kalandként értékelni hitelesebb, mint pozitívumként, mert ugyan mindez biztosan nagyban hozzájárult ahhoz, hogy segítőpályán kezdjek dolgozni, hogy sok-sok mindennel kapcsolatban nyitott felnőtt váljon belőlem, de azért arról lövésem sincs, mit kezdek majd, ha egyszer szülőként kell átélnem leendő gyermekeink apjukéra emlékeztető ámokfutását.
Viszont ezek igazi dolgok, a díjak meg csak díjak. Szerencsére nincs okom panaszra ezen a téren sem, de valószínűleg utóbbiak, ahogyan engem, úgy másokat sem érdekelnek különösebben.
ContextUs: Mi történt, hogy menned kellett a két intézményből?
Az első elég standard sztori. Kisvárosból fel(!)kerülni egy nagyba mindig egészen új életet jelent. Én Simontornyáról érkeztem Székesfehérvárra, egy olyan iskolából, ahol nagyjából mindenki ismert mindenkit, egy olyanba, aminek A-tól G-ig voltak az osztályai 5 vagy 6 évfolyamon. A kollégiumról már nem is beszélve, csak fiúk 10 emeleten. Időnként rendőri razziákkal. Szóval könnyű volt megrészegülni a sok-sok újdonságtól. Ez pedig nem annyira tett jót a tanulmányaimnak és az iskolai jelenlétemnek. Egy kisebb városba és egy kisebb kollégiumba kerültem Fehérvárról, ahol jobban szem előtt voltam már a méretekből adódóan is. Sárbogárdon viszonylag sok elérhető orvos volt a rendelőktől az SZTK-ig, így nem volt olyan nagy szám, ha igazolást szeretett volna az ember, utána pedig, ha épp nem volt kedvem buszozni, vonatozni vagy épp stoppolni hazáig, kényelmesen el lehetett tölteni a napot az üres koleszban. Végül is az egész egy apróságon robbant ki. Aznap se mentem suliba, de reggelizni természetesen szerettem volna. Azonban, mint arra az egyik nevelőnk, Tatár tanár úr a menza ajtajában felhívta a figyelmünket, oda csak fél 8-ig lehetett bemenni, amiről mi már csúnyán lekéstünk.
Erre én mindössze annyit feleltem, ha fizettünk, enni is fogunk. Suttyóság volt, tudom, de akkor rock and rollnak tűnt.
Türelmes ember lévén, mikor ebédidőben ismét találkoztunk, barátságosan jelezte, szerencsésnek tartaná, ha a reggel történtekért elnézését kérnék, mire megköszöntem neki, hogy megosztotta velem a véleményét, és megnyugtattam, ha legközelebb hasonló helyzet alakulna ki, én pedig szükségét érezném, akkor feltétlenül így fogok tenni. Estére már jött is a tetemrehívás, kollégiumi ülésre csődítettek össze mindenkit, én ilyenen előtte soha, utána pedig már végképp nem vettem részt. Szegények persze eléggé melléfogtak, mert ha van jó eszköz arra, hogy egy pofátlan, szemtelen kölyökből hőst csináljanak egy egész intézmény előtt, akkor az pontosan egy ilyen szituáció megteremtése. Így hát büszkén, felszegett fejjel léptem le annak a hétnek a péntekén az összes holmimmal együtt.
Jogos az észrevétel, nem csak öntörvényű, de magától eléggé elszállt, arrogáns gyerek is voltam, óriási igazságérzettel és kényszeres lázadással – klasszikus rocker a maga minden komikus és tragikomikus jellegével. Egy barátom egyszer azt mondta, esetemben nem nagyon van átmenet: nagyon kedvelnek vagy nagyon nem kedvelnek az emberek. Szerintem a második mellett azért jóval több érv szólt annak idején.
ContextUs: Azt olvashatjuk – szintén a biódban –, hogy állandóan volt mit mondanod, azonban beszélni nem mindig lehetett. A kicsapásra pedig bosszúval reagáltál: elhoztad a kollégiumból a Lenin-összes 11 kötetét. Szépen korrelál a kettő egymással. A kommunizmus valamit elvesz, de cserébe ad mást helyette. Lenin-rajongó vagy?
Marxista ideológiával tényleg foglalkoztam valamennyit olvasóként, na, de sátánista is voltam, aztán meg teológiát is végeztem. Hogy akkor épp mi vezérelt, arra semmiféle racionális választ nem tudok adni, de talán nincs is ilyen. (Baromira szép volt a színűk.) Az egyenlőségben hiszek, az annak látszólagos eléréséhez a történelmünk során igénybe vett radikális eszközöket elutasítom. Akár fehér, akár vörös a terror, harcolni kell ellene! De ma már inkább kicsiben gondolkodom. (mosolyog) Megpróbálni úgy élni, hogy én is boldog legyek és a környezetemnek is hasznára váljak. Nem túl bonyolult és nem különösebben elvont filozófia. Douglas Adams elég pontosan határozta meg a problémát:
„Ez a bolygó a következő problémával küzd vagy inkább küzdött: az ott élők többsége ideje nagy részében boldogtalan volt. Számos megoldást javasoltak a probléma gyógyítására, ezek azonban többnyire zöld és piros hasú papírok mozgásához kapcsolódtak, ami meglepő, hiszen végül is nem a színes papírok voltak boldogtalanok.
Így hát fennmaradt a probléma: jókora tömegek voltak elkeseredve, és sokan közülük nyomorúságosan érezték magukat, még azok is, akiknek volt kvarcórájuk. Többen mindinkább úgy vélték, hogy kár volt lejönni a fáról. Mások egyenesen azt állították, hogy felmenni is kár volt rá, jobb lett volna, ha ki se bújnak az óceánból.
Ám egy csütörtöki napon, csaknem kétezer évvel azután, hogy valakit felszögeztek a fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért kedvesek volnának egymáshoz, egy Rickmansdorfi kávéházban magányosan üldögélő lány rájött, hol volt kezdettől fogva a hiba, és hogyan lehetne a világot kellemessé és széppé tenni. A megoldás ezúttal helyes volt, bevált volna, és még csak föl se szögeztek volna senkit sehová.” (Galaxis útikalauz stopposoknak, Bevezetés – a szerk.)
Én azért szeretném hinni, hogy még a vogonok érkezése előtt össze tudunk hozni valamit.
Az viszont teljesen igaz, hogy mindig beszélni akartam meg az is, hogy mindez nagyban hozzájárulhatott, hogy egy vidéki rockzenekar frontembere legyek rövid időre.
ContextUs: A rendszerváltásnak köszönhetően nem kell magadban tartanod semmit. A Facebook-oldaladon igen aktív is vagy. Árnyalja, hogy épp a regnáló kormány igazságtalanságaira reflektálsz kegyetlen iróniával és humorral. Mindig van mit írni.
Nekem oldalaktól függetlenül úgy általában is bajom van a hatalommal, de kétségtelen, hogy a leereszkedő, önreflexióra képtelen, a nevelő és kirekesztő, a mindenre rátelepedő, rákszerű állam olyan, ami rendkívül kevéssé szimpatikus a számomra. Vagy tíz évvel ezelőtt hoztam létre Az amerikai fiú blogot, ami az előző regényemmel azonos címet viselt, majd írni kezdtem a Reflektor blogra, de rövid bejegyzésekben a Facebookon is megosztom a véleményemet. Szerintem nincs ezzel baj, sőt. Az elmúlt évtizedben nekem sokat segített mindez abban, hogy a magam meglehetősen szerény eszközeivel tudjak állításokat, kritikát megfogalmazni és ne robbanjak fel, ha nem muszáj.
ContextUs: Nemrégiben a magyar sajtóban végigment a történeted, a mondaniakarásod. A 182-es BKK-járaton egy középkorú nő egy 14 év körüli lányt szidalmazott, tett megjegyzéseket a bőrszínére. Azt mondtad a párodnak, az eset konklúziójaként, hogy „el kell húzni Magyarországról” – írod a blogbejegyzésedben. Az eset lecsengése után hogyan látod: ugyanúgy elvágyódsz?
Semmiféle kirekesztést nem tudok elviselni, tök mindegy, hogy ki és kit támad a bőre, a nyelve, a szexuális orientációja, a vallása vagy épp a zenei ízlése miatt, az erőszak, az abúzus soha nem elfogadható! Nem tudtam volna megtenni, hogy befogjam a szám, amikor egy gyereket aláz egy felnőtt. Ez alapvetően tűrhetetlen, de pláne gyomorforgató, hogy olyasmiért viselkedett vele így, amiről a kislány a legkevésbé sem tehetett. Mások gyengébb pozíciójával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni rettenetesen beteg dolog.
Az elvágyódás folyamatos, ahogyan annak a sok-sok dolognak a visszatartó ereje is, amik idekötnek. Én nem élek rosszul, van lakásom, van mit ennem, ugyanakkor már több éve nincs olyan főnököm, aki politikai ejtőernyősként a butaságát, inkompetenciáját agresszióval próbálná ellensúlyozni.
Viszont minden nap hallom, látom, érzem azt a fajta értékvesztést, kiüresedést és könyörtelenné válást, amiért olyan sokat dolgoznak bölcs vezéreink.
Ideig-óráig pedig megnyugtat, hogy egyelőre bármikor elmehetek, ha szeretnék. Nyilván az én problémáim sehol sincsenek iszonyatosan sok magyar ember mindennapi problémáihoz viszonyítva.
Egy autista kisfiút és anyját akartak leszállíttatni a buszról “Orbáni értékrendek” hiánya miatt
Az eset csütörtök délután történt az anya emlékei szerint. A felháborodott utasok először azon botránkoztak meg, hogy telefont ad Tóth-Turgonyi Dóra a kisfiának. Milyen anya az ilyen? Telefont adni egy ekkora gyereknek? – hangzik el a vádaskodás a 34-es busz végéből. Nem hagyott alább, míg végül az édesanya felvilágosította a gyűlölködőket.
ContextUs: Ezt követően még több ilyen eset történt. Úgy látszik, csúcsra járattatta a kormány a gyűlöletkampányt. Sőt, erősödik a megosztottság: a bal- és jobboldal még nagyobb szakadékot ölt.
Öröm az ürömben, hogy mindez sok-sok embert ösztönöz arra, hogy helyi ügyekért kezdjen dolgozni, hogy megtalálja a környezetében azokat, akiknek segíthet és azokat, akik szintén jót akarnak. Hogy rájövünk, nem kell mindenről ugyanazt gondolnunk ahhoz, hogy közös célokat tudjunk megfogalmazni. Ez pedig emberi kérdés, nem politikai, pláne nem pártpolitikai. Minél közelebb dőlnek el a dolgok, annál könnyebb a vezetők számonkérhetősége. Én markánsan decentralizáció párti vagyok. Szerintem nem a politikai pártok, hanem a hétköznapi emberek elvárásai tudják megváltoztatni az életünket. A kormányok addig mennek el, ameddig biztonságosan elmehetnek. A jelenlegi vezetés pedig briliáns módon tágította a határokat és emelte baromi magasra az ingerküszöböt. Ezen kellene változtatni. Én abban hiszek, hogy személyes példaadással, beszélgetéssel, azzal, hogy normálisan élek, lehet a leginkább bomlasztani azt, ami rossz. De ez marha időigényes dolog. És persze én se szeretnék sok-sok évet áldozni még az életemből, nézni, hogyan mérgeznek tömegeket újabb agitpropra költött közpénz milliárdok segítségével.
ContextUs: Azok után, hogy már törvényt is hoznak a kormánykritikusokkal szemben, nem félsz?
Én csak egy senki vagyok, de szerencsére ezzel nincs is semmi baj. Volt, amikor kaptam mocskolódó vagy épp fenyegetőző leveleket, de nem félelmet, inkább sajnálatot éreztem. Boldogtalan és rendkívül nyomorult dolog lehet, ha az ember életének központi drive-ja a gyűlölet.
Megszólaltak a civil szervezetek a Stop Soros törvénycsomag kapcsán
Idén január 18-án a kormány nyilvánosságra hozta és társadalmi egyeztetésre bocsátotta a “Stop Soros” törvénycsomagot. Az április 8-ai választás e törvénycsomag miatt is releváns volt. Ha nincs kétharmad, a FIDESZ-KDNP nem tudja átnyomni az országgyűlésen a törvénycsomagot. Azonban kétharmaddal a Belügyminisztérium – a Stop Soros törvénycsomag részeként – felhatalmazást kap a civilek titkosszolgálati ellenőrzésére.
ContextUs: Ugyan személyes Facebook-oldalaikon művésztársaid megosztják közéleti nézeteiket, azonban interjúk során inkább kerülik ezeket a kérdéseket.
Nem tudom, ki mit és miért tesz. Nálam alkati dolog ez a dumálási kényszer, ahogyan a túltolt igazságérzet is. Én valószínűleg nem tudnám másként csinálni, rettenetesen nagy vesztenivalóm pedig nincs. Nem az irodalomból élek. Sőt, a főállásom mellett egy remek civil szervezet égisze alatt ma is intézményben élő gyerekekkel foglalkozom.
ContextUs: Milyen projektekben veszel részt a gyerekekkel?
Gyermekek átmeneti otthonaiban és családok átmeneti otthonaiban élő kamaszoknak tartunk önismereti és alkotóműhelyeket. Én mentálhigiénés szakemberként veszek részt ezeknek a csoportoknak a működésében. Idén eddig négy helyszínen dolgoztunk, ennek megfelelően hamarosan négy kisfilmet fogunk majd bemutatni. Szuper érzés azt látni, ha egy-egy gyerek egyszer csak ráeszmél, hogy tud alkotni, olyan értékek létrehozására képes, amit mások is elismernek.
Ezek a srácok abszolút periférián vannak, gyakran még saját osztálytársaik előtt is titkolniuk kell, hogy intézményben élnek.
Ha sokszor nem is könnyű, de mindenképp megtisztelő velük dolgozni.
ContextUs: Legújabb kötetedben, a Morgenstern tiszta papírra – 1942-ben többek között a generációs szakadékot mint kérdéskört veszed górcső alá. Huszti Gergely, a fülszöveg írója szerint a kommunizmus traumái nem közös emlékezetünk részei. A te családodban is tapasztaltad ezt a fajta katlant?
Talán már 20 éves is voltam, amikor a hozzám rendkívül közel álló anyai nagymamámmal először beszéltünk a családja, a családunk származásáról, ő erről addig soha. 13 évesen, ’38-ban veszítette el a szüleit, egy főtisztviselői család cselédjeként vészelte át a háború legnagyobb részét Budapesten, nagyon úgy tűnik, hogy árvává válásának köszönhette, hogy nem deportálták. Egészen hátborzongató belegondolni, hogy egy olyan családot szolgált, akik aktív résztvevői voltak az eseményeknek, hogy az ablakból akár még láthatta is, ahogy másokat a Keleti irányába terelnek, mellkasukon csillaggal. Anyai nagyapám maszek volt a szocializmus alatt is, mesteremberként bevállalta mindazt, ami ezzel járt. Apai nagyszüleimet nem ismertem, de két dolog nagyon bevésődött, hogy nagyapámmal eltemették a partizánigazolványát is, nehogy egyszer még bajt hozzon a családra.
Apai nagyanyám intelme pedig az volt a gyerekeihez, ha egyszer majd újra több párt lesz, mindenki máshová lépjen be, hogy menteni tudják egymást, ha menekülni kell.
Ilyen történetekkel van tele a XX. századunk és ilyen dolgokról nem tudunk, nem akarunk se tudomást venni, se beszélni, beszélgetni. Zárványokként léteznek dolgok, de közös nyelv, közös feldolgozás nincs. Ezek a dolgok elválasztanak/elzárnak bennünket egymástól.
ContextUs: Mit akarsz kommunikálni a címmel?
Christian Morgenstern német költő volt és még 43 évet sem élt (1871-1914). Groteszk versei nem csak szórakoztatóak, de súlyuk is van: gondolkodtatnak. Szövegein erősen érződik Nietzsche és Rudolf Steiner hatása. Nagyon szeretem, de ha ez nem volna elég, ehhez is kapcsolódik egy történet.
A teljes címben az 1942 természetesen évszámként működik és összekapcsolódik a Bitófa énekek (Galgenlieder – később Akasztófadalok címen jelent meg) egy bizonyos kiadásával. Tombol a világháború, valaki pedig – Hetényi-Heidelberg Ernő – úgy gondolja, ideje lenne Morgensternt itthon is kiadni, gyönyörű papíron. Saját fordításban, saját pénzből. Mindez egyszerre megdöbbentő és ámulatba ejtő. Egy eszement világban és ellen, a világégés idején ez is lehet az ellenállás egy formája. Szóval innen a cím. Hetényi egyébként a hazai buddhizmus egyik úttörője volt.
ContextUs: Akkor a kötet kiadása egyfajta ellenállás is részedről?
Nemrég a Kolorádón beszélgettünk a FISZ sátrában Nagy Kincsővel és Váry Hunorral arról, hogy lehet-e ma még bármilyen kiadvánnyal lázadni. Remélem, hogy a szavaimmal, az alkotásaimmal hitelesen tudom képviselni azokat az elveket, amiket vallok. Ha ez összejön, akkor mindez talán nevezhető valamiféle zsebellenállásnak.
ContextUs: A generációs szakadék mellett bővelkedik a Morgenstern… több, más súlyos témakörrel. Hogy csak néhányat említsünk: rákkal való küzdelem, kivándorló magyarok, családi és társadalmi konvenciók béklyója, személyiségek demenciája etc. Miért éppen ezeket a témákat vetted górcső alá?
Ezek foglalkoztatnak, ezek vesznek körül, analitikus típus vagyok.
Sok olyan vers van, ami valamiféle feldolgozás része a saját életemmel kapcsolatban. Anyukám sok éves küzdelme a rákkal, életem egyik legmeghatározóbb élménye.
És nagyon fura azt megtapasztalni, hogy valami, ami ennyire félelmetes összességében, mégis ennyi szomorú szépséget is rejthet magában. Hogyan ismertük meg egymást, hogy változtatta meg őt és bennünket a betegség, ezek olyan dolgok, amiktől idegenkedünk, pedig attól, hogy távol próbáljuk tartani magunktól őket, még itt vannak és jönnek akkor is, ha nem akarjuk.
NOW Books & Music
zinek, kísérleti kiadványtervezés és mersz könyvidzájnok Nagy Kincső, Csepregi János és Vári Hunor prezentálásában fotó: Kellermann Viki
ContextUs: Nem gondoltad úgy az írás folyamatában, hogy nagy lovat akarsz megülni?
Ha ki akartam volna nyilatkoztatni, ha meg akartam volna mondani dolgokat, akkor biztosan pofára esek, de nem volt ilyen szándékom, én csak azt szerettem volna, hogy foglalkozzunk, beszéljük szerintem valóban fontos témákról. Huszti Gergő barátom, szerkesztőm írta a fülszövegbe:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Kényelmes volna elhinni az önhazugságot; hogy mindez nem a mi háborúnk, nem a mi ki- és bevándorlásunk (képletesen vagy épp hétköznapi értelemben), nem a mi szétesett családunk, nem a mi halálunk, önmagunk folyamatos és hasztalan keresése.[/perfectpullquote]
Szóval a magam lépését megtettem, a többi már az olvasókon áll. Ezek gonosz versek, nem könnyű hűvös távolságtartással olvasgatni őket. Szeretem, ha van tétje a dolgoknak. De az már a befogadón múlik, mennyire hajlandó elmerülni a kötet világában.
ContextUs: Milyen eszközökhöz nyúltál, hogy a humor ne legyen kontraproduktív?
A szövegekben sok önreflexív rész van. Sőt, beszúrások, megjegyzések, ezeknek az oldalképbe történő elhelyezésével kapcsolatban pedig nagyon sokat agyaltunk Kincsővel. Végül szerintem sikerült úgy megoldani, hogy a versek is olvashatóak legyenek és találhasson még az olvasó sok-sok apróságot, amivel elbogarászhat. Fontos volt, hogy akár a kontraszt, akár a feloldás kapcsán legyen játékosság, humor a könyvben. Az érzéseket, a folyamatokat komolyan veszem, magamat nem.
Azért egy Semjén-idézet is került az egyik ciklus elé, ami így szól:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]A család a családi boltban együtt van vasárnap. A cél tehát megvalósul.[/perfectpullquote]
Szóval van még mit és van még kitől tanulnom a humorról.
ContextUs: Marketing szempontból mindenképpen előnyös, hiszen az utóbbi években ezek a témák még hangsúlyosabbá váltak. Volt bármiféle tudatosság ennek kapcsán?
Lírakötetről beszélünk. Ráadásul a szövegek se annyira könnyűek. Én meglepődnék, ha hirtelen tömegek állnának sorba az új könyvemért a jó témák miatt, de a mennyiség helyett, remélem, hogy az érdeklődő, nyitott olvasókhoz valóban eljut majd ez a bitang szép könyv. Persze utóbbi nem az én érdemem.
ContextUs: A témák talán segíthetnek. Ha már a lírát említetted! Nem érezted, hogy a próza alkalmasabb lenne?
Nem, valamiért esetemben a komolyabb, fájdalmasabb, nehezebb témákhoz a vers a megfelelő forma. Nem tudom, miért van ez így, de magától értetődő volt, hogy ebben az esetben csak lírakötetről lehet szó. De reményeim szerint attól még elég érdekes anyag lehet ez azok számára is, akik annyira nem szeretik a verseket. A szövegek ugyanis rétegekként rakódnak egymásra. Összefüggenek, folyamatosan bomlanak ki, egy irányba tartanak. Nem kellenek a címek, elegendőek a számok is. És ahogyan az egyes ciklusok, úgy épül fel maga a kötet is. Kiszólásokkal, önreflexiókkal, kérdőjelekkel megszórt világ ez.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Az igazi ember lelkében gyermek rejtőzik és ez a gyermek játszani akar[/perfectpullquote]
– írta Nietzsche, de a játék minden örömével együtt is véresen komoly dolog.
ContextUs: Nagy Kincső érdeme a kötet vizuális világa. Fekete-fehér tónusokkal operál. Mintha ez is erősítene a fentebb említett megosztottságra, korrelálnak egymással. Ez csak egy olvasó túlinterpretációja, vagy valóban volt egy ilyen narratívája – akár önironikusan is?
Én Kincsőt arra kértem, bátran nyúljon hozzá úgy a szövegekhez, ahogyan csak akar. Komoly harc volt köztünk, hogy a képi világ akár merészen is menjen neki a verseknek, bontsa meg egy-egy mű egységét, hogy szöveg és kép reflektáljanak egymásra. És amennyire csak elkerülhető: a vizualitás ne rendelődjön teljesen alá. Szerintem gyönyörű munkát tett le Kincső az asztalra, én pedig marha büszke vagyok rá, hogy egy ennyire szép könyvön szerepelhet a nevem és ennyi szuper szakemberrel dolgozhattam.
