Este nyolc, percenként nézegetem a telefonomon az időt. A nyomorék 75-ös trolit, a tisztelt utazóközönséget és a bölcs előrelátásomnak köszönhetően pont a Foals-koncert napjára időzített költözésemhez használt, fullra pakolt ikeás hordtáskát – így, együtt biztosan nem szereti a Jóisten.

Hirdetés

Mindegy is, a múlt szombati szigetes Sigur Rós-koncert óta permanensen érzem, hogy „szeretet” (abban az értelmében is, hogy ne basztassuk egymást és önmagunkat feleslegesen) létezik csak valahogy a magyar társadalom szöveteibe (ez legyen most a budapesti tömegközlekedés szociológiai jelölése) elfelejtett leszivárogni. Hagyjuk is, sok a zárójel, a lényeg, hogy végül fél kilenckor sikerül elindulnom a Parkba és végül is a lakás „be van költözve”, az 1-es villamos „el van indulva”, de a Foals előtt nyitó Slaves és Crystal Fighters zenekarokat ekkorra ugye már egy időgéppel is lekéstem volna.

Sebaj, meg nem erősített forrásom (a mindhárom koncertet teljesen egészében megélő öcsém) arról tájékoztatott, hogy a Slaves eléggé király volt (a dobos csávó kézzel püfölte a pergőként felállított a lábdobot), a Crystal Fighters-t viszont ugyanezen forrásom Manu Chao és Shakira perverz keverékeként aposztrofálta.

Ez mondjuk eléggé fura lehetett, jó lett volna megnézni, már csak azért is, mert idealisztikus világomban inkább Manu Chao énekelné a bármelyik vb-himnuszt, semmint Shakira. Mindegy, vegyünk egy fröccsöt, aztán tolódjunk Pintér „Pinyő” Attilásan a keverő elé 10 méterre.

Az az igazság, hogy nagyon vártam ezt a koncertet. Ha jobban belegondolok, a Foals az egyik kedvenc zenekarom, gyakorlatilag a 2008-as első lemezük, az Antidotes óta folyamatosan hallgatom őket, sokat jelentenek a dalaik. A kötődés tényleg erős, emlékszem, hogy nagyon felcsesztem pár éve az agyam, amikor a Holy Fire című harmadik lemezük kapcsán az egyik legnagyobb zenei portál azt írta róluk, hogy „felejthető, nyafogós hipszterzene”. Jól van, fiúk, remélem, itt vagytok a koncerten, majd meglátjuk. (Csak azért írtam le mindezt, hogy érthető legyen, ez az írás nem egy objektív kritika, sokkal inkább egy Foals-rajongó élménybeszámolója, szóval, aki szakmaiságot hiányolna e cikkből, annak teljesen igaza van. Ez egy elfogult, túlhajtott és végtelenül lelkes beszámoló, kicsit össze-vissza, kicsit savanyú, de az enyém. És én minden vagyok, csak újságíró nem, szóval előre is mea culpa, bocsánatot kérek, sziasztok.)

Foals / Budapest Park
Foals a Sziget hivatalos záróakkordján / Fotó: Reuben Gotto

Szóval, fél tízre már nagyon szépen telítődött a Sziget hivatalos záróbulijának otthont adó Budapest Park, felejthető nyafogást szerető hipszterekkel, jó helyen állunk, hőmérséklet tökéletes, páratartalom rendben, „legyen minden”. 3-2-1, jönnek a srácok, ne lépj a lábamra, te szimpatikus holland hipszter, please, előre nézz, „Prelude”! „Uramisten, hogy szól!” – bökdösöm a mellettem álló ismerősömet 20 másodperccel a kezdés után, hogy erősítse meg a gyanúmat: ennyire durván jól szóló koncertet itt még nem csinált senki.

A bevezető trekk végére kiég az önkontroll, már érzem, hogy én ma este bizony kilépek a „romkocsmák félhomályában merengő diplomások” (copyright by OVI) súlyos béklyójából.

És ebből következően azt is sejtem, hogy a polgári-konzervatív közmédiai értelmen vett csapatáson túlmutató veretést fogok véghezvinni pajtásaimmal, akik alapvetően a zenésztársaim és az enyémhez hasonló lelkesedést mutatnak a kezdést követően. Az instrumentális kezdés után Snake Oil és Olympic Airways. Yannis Philippakis énekes-gitáros frontember láthatóan élvezi a murit, úgyhogy – gondolom magamban – nagy baj már nem lesz. Tényleg brutálisan jól szól minden, a főhős jó kedvében van („Szia Budapest!”-ezik és még csak nem is tenyérbe mászóan), hideg a fröccs és noha még igazán nagy sláger nem is volt, az első három dal után már érezhetően „folyik” a koncert. My Number, nesztek, gigasláger: rámozdul a tisztelt hallgatóság, pattognak az emberek, mert talán soha nem volt ilyen jó érzés üvölteni, hogy  – bocsánat a felháborítóan tahó fordításért – „Nincsen meg (neked) a telefonszámom, nincsen szükségünk egymásra”.

Jómagam ebben a dalban a Walter Gervers basszusgitáros által prezentált „húú”-zást imádom a legjobban, úgyhogy többedmagammal „húú”-zok és a költözésnél megrándult vállamat próbálom a lábaimmal együtt ütemesen mozgatni úgy, hogy még a Magyar Ortopéd Társaság is elégedetten csettinthessen újszerű terápiás módszerem láttán.

Foals / Budapest Park
Yannis a budapestiek tetején / Fotó: Reuben Gotto

Ó, igen, végre, gourmet-percek: egy kevésbé ismert dal, a Providence következik. Fasza, a múlt héten a harmadik lemezt, fentebb említett Holy Fire-t hallgattam futás közben és pont ennél a dalnál fogalmaztam meg magamnak, hogy a Foals azért is az egyik kedvenc zenekarom, mert valójában a közepesként számon tartott dalaik is rohadt jók, sőt talán az ilyen matekosabb (a zenekart, főleg a korai időkben, gyakran a „math rock” jelzővel illették) dalaikban élik ki igazán az általam igen csak kedvelt zenei perverzióikat – azokat, amelyeket például a My Numberhöz hasonló popslágerek már nem bírnának el. 7/8-os dalra is lehet ám rázni, gyerekek, VIP-track! Öcsémhez húzódok közelebb, dobosokkal bármikor össze lehet lazán kacsintani egy-egy szigorúan kimért 7/8-os kiállásnál.

Mountain At My Gates, Spanish Sahara kombó következik. Ez körülbelül olyan, mintha a BL-döntőn egymás után cserélnék be C. Ronaldót és Lionel Messit.

A koncert ezen a ponton tényleg eldőlni látszik: felejthetetlen élmény lesz, amiért az hiszem, a belépő dupláját is kifizettem volna. A Mountain At My Gates-re twerkelnek az előttem álló lányok, ami egészen bizarr, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a Foals egy igazán popérzékeny zenekar, amely majdnem akkora slágereket képes írni, mint Britney Spears a Toxic idején, csak mindezt fuzzos, zajos gitárokkal és menő dobgroove-okkal képes produkálni. A Spanish Sahara alatt pedig talán még egy NDK-s, első generációs mikrohullámú sütő is elérzékenyülne. Majdnem olyan a hatás, mint amikor otthon, sötétben, a takaró alatt hallgatom. Ez a dal tényleg zseniális, és ezt a véleményemet még az olyan ismerőseim is osztják, akik amúgy egyáltalán nincsenek elájulva a zenekartól.

Az a Foals, az a görög csávó, meg az indie-zenekara, ugye? Az a sivatagos szám, az mondjuk kurvajó.

Talán ezekben a szívszaggató balladákban érzi magát a legjobban a Foals és én ebből a szempontból csak a Radioheadet (mi mást) tudnám eléjük helyezni. A Spanish Sahara után összekaparjuk a lelkünket, lerázzuk egy ultragroovy Red Socks Pugie-boogieval, hogy aztán megérkezzünk a Late Nightba, ahol szétolvad a maradék szívünk is: „Stay with me” – hétezer ember az ég felé emeli a kezeit, csodálatos pillanat, abszolút katarzis. Aki nem érzi, hogy ez tényleg gyönyörűen szép, az menjen haza és hallgasson Ákost az idők végezetéig, vagy nem is tudom.

Foals / Budapest Park
Pinkbe öltözött a Foals / Fotó: Reuben Gotto

A What Went Down jön, akkora zúzda, hogy lerepül a hajunk. Lemezen is szétviszi az agyamat, de élőben tényleg brutális.

When I see a man, I see a lion.

– csodás sor, körülbelül minden benne van. A refrénekben a stroboszkópoktól epilepsziás rohamot kapunk, de még ez is belefér. Ahogy a költő mondja: … a rock and roll az nem egy tánc.

Na, ja. A srácok lerakják az utolsó refrént, visszataps, még egy fröccs. Gyertek, srácok, ez egy szabad ország, a HUXIT még várat magára, a hangrendeletünk a.k.a. Tarlós „Elvis Presley tér” Pityu minálunk 11-ig engedi a bugit!

Az Inhaler az első ráadás és pont olyan, mint a lemezen: a sokadik emlékezetes gitárriff Jimmy Smithtől (aki amúgy az egész koncert alatt uralta a hangzást, ami miatt többször döbbent arccal fordultam hátra gitáros barátaim felé a nézőtéren, azzal hogy „ugye, hallod, b…meg”?), tökéletesen felépített dalszerkezet, egy nagyon jó instrumentális refrén, amely felett csak egy kitartott ének hang van, mégis sodor az egész, mint az állat.

Foals
Foals a Budapest Parkban / Fotó: Reuben Gotto

Ma este minden fasza, úgyhogy odabúgom a mellettem álló fülébe:

Hát bakker, ha még a Cassius is lenne, beszarnék!  

(A Cassius ­– ha valaki nem tudná – az a gigasláger, amellyel 2008-ban befutott a Foals és nélküle évekig elképzelhetetlen lett volna egy magára valamit is adó indie-buli, bárhol a világon. Az utóbbi pár évben viszont alig játszották koncerteken, így gyakorlatilag esélytelennek tűnt az ominózus estén a jól ismert taktusok felcsendülése.)

Erre tessék, csak mondani kellett (holnaptól megyek lottózni), öt másodperc múlva már pattogtunk is, mint a kisangyal:

Cassius is over! / Cassius away! / Cassius these daydreams, these daydreams decay.

Újra 18 lettem, visszajött az összes pattanásom, az első csajomra gondoltam, hogy ó, ezt ő mutatta, milyen drága és kedves volt. Tök mindegy is volt már, mi lesz a legutolsó dal, de azért eléggé örültünk, amikor meghallottuk Two Steps, Twice első taktusait. Jól van, utolsó trekk, első lemez, toljuk meg, ma kivételesen nem én leszek a kezét keresztbe téve álldogáló, szomorkodó, elemezgető entellektüel: jobb láb-bal láb, holnaptól újra jön a szívás, a szorongással kevert depresszió, a BKV, a NER, a CBA, az NKA, az MMA, meg az összes három vagy több betűs, fájdalmasan magyar, véget nem érő szarban tapicskálás. Ez egy jó buli. Eljöttek ezek a végtelenül szimpatikus oxfordi fiatalemberek, és azt mondják, hogy

That’s one step two step dance step.  

Jól van, gyerekek, nekünk nem kell ma este kétszer mondani, egy lépés, két lépés, itt van egy tucat is 10 másodperc alatt, lötyög a langyos sör a nyakamba, a hátam mögött közepesen részeg, magyar fiatalok pogóznak, tőlük jön a nyakbaital – semmi baj, „forever young”, titeket is szeretlek.

Ezen az estén tényleg mindent és mindenkit szerettem. Konklúzió: ezt a zenekart meg kell nézni élőben, de tényleg. Mindig is azt gondoltam, hogy az igazán jó zenekarok koncerten jobbak, mint lemezen. Szerda este lettem teljesen biztos abban, hogy a Foals sokkal, de tényleg sokkal több, mint egy korrekt indie-zenekar. És szerda este óta körülbelül csak az jár a fejemben, hogy hogyan tudnám a szürke hétköznapokra is átmenteni azt a lelkesedést, amit a koncert alatt éreztem a „minden” (úgy értem, hogy a világ, az emberek, önmagam, további magasztos fogalmak, stb.) iránt. Mindegy is, ezen majd még agyalok, most megyek és letesztelem magam, hogy így, e remek kis koncert után is fel tud-e még ugyanúgy zaklatni a 75-ös troli tisztelt utazóközönsége: When I see a man, I see a lion (?).

Hirdetés