Nem mindennapi sztori a négy brit srácról, akik szíriai foglyok kínzásáról és lefejezéséről híresültek el. Ők az ISIS Beatles.
Az arcukat eltakarva csak a nyugat iránti gyűlöletükről beszéltek, semmi másról. A Raqqa börtön foglyai így az összetéveszthetetlen akcentus miatt nevezték el Beatlesnek a fogvatartóikat.
Ám akcentusuknál sokkal több köti össze a négy britet: mindössze pár kilométerre egymástól nőttek fel Nyugat-Londonban. Ugyanazokat az utcákat rótták, ugyanabba a mecsetbe jártak és fociztak együtt.
Mindannyiukat a huszas éveikben ragadta meg az extrémizmus, miután nem találták a helyüket London munkapiacán, sem a brit identitásuk és muszlim hitük nem tűnt összeegyeztethetőnek.
Tengerentúli szent háborújuk végül teljesen elvágta tőlük a normális élet lehetőségének megteremtését hazájukban. Az amerikai kormány szerint a csapat verésekért, megalázó kivégzésekért és lefejezésekért tehető felelőssé, ezzel együtt 27 ember haláláért.
Hogy jutott mégis négy brit srác az erőszak egy olyan fokáig, hogy a saját nemzetük tagadja meg őket? És mit mond nekünk az ő történetük a radikalizációhoz vezető útról?
A négy férfi kilétét néhány héttel ezelőtt fedték fel nagyközönség előtt, amikor az amerikai hivatali erők megerősítették, hogy a USA által támogatott Szíriai Demokratikus Erők elfogták a Beatles utolsó két tagját is: a 34 éves Alexanda Koteyt és a 39 éves El Shafee Elsheikh-t.
Aine Davist, akinek kiléte már korábban publikus volt, egy török börtönben ítélték 7 és fél év szabadságvesztésre egy terrorszervezetben való közreműködésért. Mohammad Emwazi, aki leginkább Jihadi Johnként ismeretes, Davis elítélésekor öltek meg amerikai katonák.
Alexanda Kotey nem muzulmánként nevelkedett, mégis ő tűnik a négyesből a legelkötelezettebbnek és legfundamentalistábbnak. Görög-ciprusi édesanyja nevelte, ghánai édesapját korán elvesztette. A szomszédok úgy emlékeznek rá, mint nagy Queen’s Park Rangers rajongóra, aki sokat focizott bátyjával a kertben. Fiatal felnőttként tért át az iszlámra, és az újonnan szerzett hit leegyszerűsített politikai nézőpontját magáévá téve kezdte hirdetni az iszlámok elnyomatását és megaláztatását a nem hívők által. Nem kellett sok hozzá, hogy saját utcai standjain állva világosítsa fel a fiatalabb muzulmánokat nézeteiről.
A mecsetben barátkozott össze az emberekkel, olyan jelentéktelen témák felett, mint a foci vagy az edzőterem, majd szép lassan a hatáskörébe vonta a barátait
– mondja róla egy ismerős.
Emwazi és Davis is ugyanabba a mecsetbe jártak, mint Kotey, ezzel azt a téves elképzelést keltve, hogy a mecset közössége lehetett, ami radikalizálhatta őket. A hatalmas nyugat-londoni Al-Manaar mecsetbe háromezer ember jár hetente: nem éppen a megfelelő hely dzsihádisták beszervezésére és kiképzésére. Az Al-Manaarnak viszont így is elég erőfeszítésébe kerül, hogy tisztázza magát a közvélemény megítélése alól:
Nem válogatjuk meg a mecset közösségét etnicitásuk vagy ideológiai meggyőződésük alapján. Ezt nem tudjuk sem befolyásolni, sem kontroll alatt tartani
– mondta a mecset egy szóvivője.
Ahogy Kotey, El Shafee Elsheikh is Queens Park Rangers-rajongó volt. Őt is egyedülálló édesanyja nevelte, aki szudáni volt. Az asszony később úgy nyilatkozott, hogy fia nagyon hirtelen változott meg, mikor elkezdte hallgatni Hani al-Sibai Londonban élő egyiptomi pap hangfelvételeit, akit mind az USA, mind az Egyesült Királyság, és az ENSZ is az Al-Kaidával való kollaborálással gyanúsít. Ugyanakkor jó okunk van feltételezni, hogy Elsheikh radikalizációja nem egy éjjel alatt történt. A csalódások egymásra halmozódtak. 2010-ben Kanadában kényszerült hagyni feleségét, miután ő nem kapott vízumot az Egyesült Királyságba. Nem tudott továbblépni egy helyi garázsban vállalt munkájától sem, hiába tanult mérnöknek az egyetemen. Idősebb testvérét pedig illegális fegyvertartás miatt csukták le egy banda-összetűzésben.
Még a családtagok számára is úgy tűnhet, hogy a radikalizálódás hirtelen történik. De a mögöttes pszichológiai okok, a mentális krízis kialakulása egy folyamat
– magyarázza Dr. Afzal Ashraf, a Nottinghami Egyetem terrorizmus és extrémista ideológia szakértője.
A frusztráció hosszú időn át gyűlik, majd ami ténylegesen hirtelen történik, hogy rátalál az ember egy olyan csoportosulásra, amely fekete-fehérnek látja a világot és látszólag minden problémára választ ad.
Mohammed Emwazit is az egyiptomi pap radikális tanítása inspirálhatta, hogy egy olyan politikai iszlámot tegyen a magáévá, amely vallásilag megalapozatlan.
Kuwaiti kivándorlók nevelték, a Quintin Kynaston Academy diákjaként nem igazán vallásos tinédzserként volt ismeretes. Egy Manchester United drukker, aki imádta a rap zenét, baseball sapkát hordott, és arról beszélt az iskolai barátainak, mennyire utálja Tony Blairt és George Busht. A tanárai segítettek őt a dühkezelési problémáiban.
Miután Emwazi megismerkedett az al-Shabaab radikális iszlamista csoporthoz tartozó Bilal al-Berjawival és Mohammed Sakrral, akik Szomáliába mentek harcolni, egy olyan társaságba került, akik oda-vissza ingáztak a harcban álló Szomália és hazájuk között. A társaság pitiáner gengszterekre, és a dzsihádizmus felé sodródó fiatalokra is kiterjedt.
Több próbálkozás után Emwazinak 2013-ban sikerült elhagynia az Egyesült Királyságot, a szüleinek azt mondta, Törökországba megy, hogy a menekülteket segítse.
Aine Davis szintén az édesanyjával nőtt fel, de ennél többet nem igazán tudunk a gyerekkoráról. Fiatal felnőttként drogdílerként szerzett tapasztalatot, mielőtt 2006-ban elítélték fegyverbirtoklásért. Valószínűleg a börtönben, vagy nem sokkal utána térhetett át iszlám hitre.
Davis volt a Beatles legtapasztaltabb bűnözője, talán azért is, mert ő rögtön eltökélten Szíriába utazott. Amal El-Wahabi – akit 2014-ben ítéltek el Davisnek való pénzjuttatás kísérlete miatt – tárgyalásakor azt mondta, hogy London elhagyása jót kellett volna tegyen a testének és lelkének egyaránt. De Davis 2013-ban sokkal nyomasztóbb dolgok miatt hagyta el az országot a drogkereskedelemnél.
Mind a négyüknek más és más a Szíriáig vezető útja, de vajon lehetséges, hogy bármelyikük is erőszakmentes intenciókkal ment volna, a céltól vezérelve, hogy segítse Bashar al-Assad rezsimjének áldozatait?
Ha még 2011-ben vagy 2012-ben megy valaki Szíriába, talán elhiszem, hogy Che Guevarának képzelve magát az elnyomottakat akarta felszabadítani
– mondja Raffaello Pantucci, a We Love Death as You Love Life: Britain’s Suburban Terrorists szerzője, majd így folytatja –
De amikor az cél az Iszlám Állam kalifátusának megteremtése lesz, és semmi nem állít meg ennek a célnak az elérése érdekében, az már egy teljesen más dolog.
Akárhogy is a legyen, a négy londoni ott maradt, és élvezte. Sokféle elemzés létezik a mártíromság kultuszáról a dzsihádisták körében, az halál önkéntes kívánásáról, de Dr. Afzal Ashraf szerint alábecsültük annak az erejét, milyen érzés lehetett ezeknek az iszlamista fiataloknak egy olyan oldalon harcolni, amely nyerésre állt.
Ezeket a fiatalokat az akkor még hihető siker vonzotta. Az ISIS előretörése gyökeret vert a sérelem narratíváival teletraktált fiatalok fejében, akik örültek, hogy végre valami olyanban vehetnek részt, amit sikerre visznek.
Míg néhány újoncnak elszálltak az illúzióik, mikor a frontvonalon feláldozhatókként előre állították őket, a négy londoni kulcsszerepre talált Raqqában. Nyugati túszokat kellett őrizniük egy helyen, amelyet a foglyok The Quarryként emlegetnek.
Talán nem voltak valami használható harcosok, de természetes csapatként tudtak együttműködni. Angol nyelvűekként mi sem lett volna megfelelőbb számukra, mint eljuttatni az ISIS üzeneteit a világ felé? A propaganda céljaira tökéletesek voltak
– mondja Pantucci. A csapat azonban több volt, mint egyszerű túszfogvatartók. A túlélők kínzókként írták le őket, egyikük pszichopatának nevezte fogvatartóit. A kiszabadult túszok úgy beszélnek róluk, hogy élvezték mindazt, amit csináltak. Részletesen beszéltek nekik róla, hogyan végeznék ki őket legszívesebben, és szórakozásból énekeltették is a túszokat.
Még így is, hogy ennyi mindent tudunk róluk, nehéz elhinni, hogy bármelyikükben is négyükből egy csepp tisztesség sem lett volna. De sajnos kevés bizonyíték van arra, hogy ilyen hitbe ringassuk magunkat, tekintve, hogy az üggyel foglalkozó szervek kiemelik különleges gyilkolási és kínzási módjaikat, amelyeket puszta élvezetből követtek el, például keresztrefeszítést is végeztek.
Bár gondolhatunk rájuk úgy, mint kívülálló deviánsokra, de az ISIS felé vezető útjuk nem teljesen és egyedülállóan a sötét állatiasodásé. A brit biztonságiak úgy vélik, 800 brit állampolgár lépett ugyanerre az útra. Potenciálisan mind a 800 történetnek valami más a tanulsága.
Azt kéne megértenünk, miért dönt úgy rengeteg másod-, és harmadgenerációs muzulmán, hogy a politikai iszlamizmus jelent megoldást a problémáikra és ad tisztánlátást az életükre.
Az Egyesült Királyságnak sokkal meggyőzőbb megélhetési narratívákat kell biztosítania állampolgárai számára, ha azt akarja, hogy a londoni dzsihádisták említése a történelemkönyvekben lábjegyzet legyen olyan fejezet helyett, amely rosszabb dolgok előzménye.
