A kultúrharcok gyökerüknél fogva politikai természetűek. Akkor ütik fel a fejüket, ha egy közösség olyan kérdésekre keresi a választ, hogy honnan jöttünk, hová is tartunk, miképp tekinthetünk magunkra. A kultúrkampf nem választható el a politikumtól, még abban az esetben sem, ha célkitűzése, hogy leszakadjon róla. Annak szemléltetésére, hogy elementáris társadalmi és politikai változások esetén miért van létjogosultsága a kultúra helyzetével foglalkozni, álljon itt egy különleges példa! Az izraeli választások és a kultúrharc összefüggéseit vizsgáljuk.

Rombolás és bánat

Hirdetés

Április elején, az izraeli választási hét finisében Jeruzsálem nyugati, szekulárisabb városrészében sétálva, választási üzenetek forgatagában egy irodalmi rendezvényt népszerűsítő plakát szomorú sorsába botlottam.

Ámosz Oz / Fotó: Fidelio

A modern izraeli irodalom nemzetközi szinten is egyik legjelentősebb alkotójának tartott, nemrégen elhunyt Ámosz Oz fotója a szeménél ki volt lyukasztva. A szemeket pedig a Likudtól szélsőjobbra található pártok matricáival ragasztották át. Egy kultúrkampf igazi lenyomata volt ez a megroncsolt plakát. Mert hát, Ámosz Oz irodalmi nagyságán túl egy szimbólum is mindazoknak, akik valamelyest otthonosan mozognak az izraeli közéletben. A fanatikusok gyógyítására, az elmagányosodó izraeli társadalom és a palesztinokkal szembeni bánásmód leírására szegődött író volt ő. Annak a békepárti, többnyire liberális és baloldali tábornak a hangja, akik szemben helyezkednek el a mostani kurzus elképzeléseivel.

Bár Izraelnek politikai tekintetben kérdéses a nemzetközi megítélése, ezzel együtt tagadhatatlan, hogy az elmúlt 40 évben sikerült nagy elismertségre szert tennie a magas kultúra exportjában.

Legyen szó irodalomról, filmművészetről, táncról vagy zenéről, az ország minden területen képes volt nemzetközi szinten kiemelkedő produkciókkal szolgálni. Mindezt olyan globálisan elismert alkotókkal, akiknek rendszerkritikus és társadalmilag erősen önreflexív karaktere méltán biztosított számukra helyet a posztmodern kánonban. Ezt az alkotó közeget többségében egy nyugatias, liberális és szekuláris értelmiség képezi.

Egy álkultúra hamis ellenforradalma, ami most zajlik Magyarországon – Vélemény

A kormány évek óta próbálja einstandolni a tudományt és a kultúrát, de valahogy még most se sikerült neki. Az autoriter eszközök keverednek a dilettantizmus dühével, és ennek esszenciája egy hamis kulturkampf víziója. Hol próbált a kormány belerúgni a kultúrába? Hosszú és a teljesség igénye nélküli lista következik.

Jelenleg óriási változások mennek végre Izraelen belül, amelyek mély lenyomatot hagynak a társadalom egészén, beleértve a kulturális szférát is. Sokszor tűnik úgy, hogy az országban permanens polgárháború folyik különböző csoportok között. Az egyes közösségek célja az ország identitásának meghatározása. Ezekben a társadalmi változásokban a karakterében közel-keleti és népies kultúra képviselői sorakoznak fel a barikád egyik oldalán a fentebb említett szabadelvű, nyugatias társadalommal szemben. Harmadik szereplőként pedig ott áll az a vallásos réteg, amely szintén más karakterűvé alakítaná Izraelt. A barikádok közötti küzdelem az ország szempontjából lényegi kérdésekről szól. Demokratikus berendezkedés vagy sem, a palesztin területek megszállása vagy békére való törekvés, egyenlőségpárti társadalom vagy hierarchizált szegregáció és vallási fanatizmus?

„Egy nép, amely külön lakik”

A Benjamin Netanjahu vezette Likud-kormányzat utóbbi éveiben ezek a politikai természetű kérdések egyre erőteljesebben felütötték fejüket a kultúrában is. A társadalom politikai értelemben vett jobbra tolódásával az utóbbi években a korábbiakhoz képest újszerűen az alkotók politikai, értsd nacionalista elköteleződése is központi kérdéssé vált. Mindez egy olyan társadalomban, ahol a tudomány, a művészet és a sajtó képezi az egyetlen csatornáját annak, hogy a felgyülemlett és ki nem beszélt traumák megjelenjenek.

Révén, hogy Izraelben katonai cenzúra működik, korábban is volt rá precedens, hogy a művészi szabadságot korlátozták.

Miri Regev 2015-ös kultuszminiszteri kinevezésével azonban korábban nem tapasztalt módon került a jobboldali kormányzat fókuszpontjába a nemzeti lojalitás kérdése a kultúrában. Regev társadalmilag abból a másik Izraelből származik, amelynek hangját a nemzetközileg elismert elit és maguk az ország alapítói sem hallották meg sokáig. Ez a másik Izrael gőgösen és jogos sértettségben igazi lázadásként fogja fel pozícióját az általuk liberálisnak tartott réteggel szemben.

Miri Regev a Jeruzsálemi Filmfesztiválon / Fotó: Commons

Sokan közülük olyan izraeliek, akik családjukat tekintve vagy maguk is arab vagy észak-afrikai társadalmakból származnak. Ők az állam megalakulásától kezdve arra voltak kapacitálva, hogy levetkőzzék korábbi vélt vagy valós arab identitásukat. És beolvadjanak abba a közegbe, amely sokszor a legfinomabban fogalmazva is méltánytalanul bánt velük. Arról a társadalmi rétegről van szó, amelynek radikálisai kompenzálva hátterüket gyűlölik arab/palesztin szomszédaikat és talán velük együtt saját gyökereiket is.

Nyugatról Keletre

Miri Regev mint a hadsereg egykori szóvivője az ott elsajátított habitust alkalmazza a kultúra területén miniszterként. 2015 óta több fronton indított politikai támadást az általa ellenségesnek gondolt művészvilág ellen. Hozzá köthető az a jogszabály-javaslat, amely lehetőséget biztosítana arra, hogy kulturális intézményektől ideológiai okokból elvonják az állami támogatást. Regev ennek keretében fagyasztotta be az egyik legnagyobb izraeli arab kulturális intézmény, a Haifai Arab Színház pénzügyi támogatását 2017-ben. Ezt követően a jaffai arab gyermekszínházat fenyegette meg az állami pénzek elvonásával, mert az intézmény nem volt hajlandó fellépni egy illegális telepen.

Hadjáratát a világhírű izraeli Nemzeti Színház, a HaBima sem kerülhette el.

A társulat 2017 telén Regev elvárásainak megfelelően külső előadást tartott az összetűzésekről híres Hebron melletti, illegális telepen, Kirját Arbában.

A kultuszminiszter regnálása előtt nem fordult elő, hogy kulturális intézmény a megszállt Nyugati Part izraeli telepeinek valamelyikén lépett volna fel. A politikus nem állt meg a színházaknál, támadás alá vette az azóta több nemzetközi díjat bezsebelt Foxtrott című filmalkotást is. A film rendezőjét azzal vádolta meg, hogy az izraeli hadsereget lejárató aggitátor. Máskor az ország identitásával össze nem egyeztethető „meztelenség” miatt fenyegetett meg egy tánccsoportot, kötelezve őket arra, hogy figyelmeztessék a közönséget a kirívó ruhátlanságra.

Foxtrott: Az élet három nehéz lépés – Kritika / ContextUs

A Foxtrott központi témája – az izraeli katonaság, univerzálisabb értelemben a „ karddal élő” társadalmak erkölcsi kérdései – heves vitákat váltott ki. Az általában liberálisnak nevezhető izraeli művészréteggel már többször konfliktusba került Miri Regev kultuszminiszter még bojkottálta is a filmet. A politikusmegítélése szerint az negatív színben tünteti fel és ezért sérti az izraeli fegyveres erők, egyben Izrael hírnevét is.

Regev politikai víziójának lényege egyszerű, ahogy ő fogalmazott: a lojalitás adja bármely művészeti alkotás esszenciáját. A miniszter asszony tiltólistáját nem úszta meg szinte egyik művészeti ágazat sem. A mostanra kicsúcsosodott és általa fémjelzett kultúrpolitikai kurzus a szabadelvűbb izraeli művészszféra ellenében határozza meg magát. Ebben a küzdelemben az sem számít, ha az adott alkotó nemzeti kötődésű, az egyetlen valid dichotómia a mi és az ők megkülönböztetés. Ebben a keretben nyer értelmet, hogy Regev több alkalommal szólított fel nemzetközi szinten elismert alkotókat arra, hogy legyenek hazafiasabbak.

Hirtelen az erdő mélyén

A barikád túloldalán az a liberális alkotóréteg áll, amely egyre inkább Tel-Avivban, mellette pedig a szekuláris héber nyelvű kultúra új központjaiban: Berlinben, Kanadában vagy New Yorkban összpontosul. A világ kulturális értelemben vett liberális metropoliszaiban a hagyományosan létező zsidó közösségek mellett több tízezer fős izraeli diaszpórák alakultak ki.

A diaszpórában pedig a gazdasági lehetőségeket keresők mellett ott vannak azok is, akik érzékelve a folyamatokat új, szabadabb alkotói közeget keresnek.

Izraelnek sok kérdésre kell választ adnia a közeljövőben. Demokratikus vagy etnicista lesz az ország, hogy a megszállás és a kard általi élet lehet-e origója a társadalomnak?

A most lezajlott választás, beleértve annak központi kérdését, hogy hová tart Izrael, arról is szólt, szükség van-e a népi-kulturális forradalomra vagy nincs. Vajon a Miri Regev által fémjelzett kultúrpolitika egy új korszak kezdete lesz vagy sem?

Haditudósítás a könyvespolcok közül: A jeruzsálemi Educational Bookshop

Mitől válhat veszélyessé egy aprócska könyvkereskedés Jeruzsálemben, és mi a jelentősége a kis könyvesboltoknak Budapesten? A tabudöntögető Educational Bookshop példáján keresztül keressük a választ arra, hogy mennyire veszélyesek a papírra vetett gondolatok egy konfliktus-zónában. Továbbá arra is, hogy miben is áll

A tágabb horizontra tekintve, az Izraelben jelenleg zajló kulturális és társadalmi lázadás egy egzisztenciális identitásküzdelemmé nőtte ki magát. Az izraeli társadalom jelenleg olyan kérdésekről dönt, amelyek létezésük alapkérdéseivel függenek össze: 1) Honnan jöttünk? 2) Hová tartunk? 3) Kik vagyunk? 4) Van-e és ha igen, mi egy közösség létének központi gondolata? Bezárkózó, reflexiómentes, demokráciadeficites elképzelés áll szemben egy hajdanán progresszív előjelű ideológiával. Leopold von Ranke írja: ”Minden korszak egyforma távolságra van Istentől.” Ebben a korszakban Izrael ismét válaszút előtt áll. Beteljesítve a kultúrcionisták célkitűzéseit „világosság lesz a népeknek” vagy beolvad az őt körülvevő száz sebből vérző Közel-Kelet valóságába. Ha a kilyukasztott Ámosz Oz-plakátokra gondolok, egyértelműnek tűnik az irány.

Hirdetés