Todd Phillips eredetmozija világszerte az év legvártabb filmjei között volt. Egy újabb szimpla szuperhősfilm helyett azonban kőkemény társadalomkritikát kapunk. A Joker messze túlmutat a már megszokott Marvel- vagy DC-produkciókon. Az attrakciók korszaka után végre újra érdemes moziba járni, még Batman nélkül is.
Joker újratöltve
A huszadik század elején nem hiába hívták a korai filmeket az attrakció mozijának. Inkább hasonlítottak cirkuszi mutatványokhoz, mint elmesélt történetekhez. Az utóbbi idők szuperhősfilmjeivel is hasonló a helyzet. Ironikus, de pont egy bohóc kellett hozzá, hogy Hollywood újra megtanulja, mit jelent az igazi narratíva. Todd Phillips klasszikus anyagokból teremtett valami újat, ami sokáig emlékezetes marad a mozi szerelmeseinek.
Több mint két évvel ezelőtt röppent fel a hír, hogy a Másnaposok rendezője készíti a Batman-főgonosz eredettörténetét. Martin Scorsese neve is a kezdetektől felmerült, és kérdés, hogy mi volt a meglepőbb: a Taxisofőr rendezője mint a leendő film producere vagy az első képek a bohócjelmezes Joaquin Phoenixről Phillips Instagramján.
Scorsese még a forgatás kezdete előtt kiszállt a projektből a szintén ősszel érkező The Irishman miatt. Az Aljas utcák és a Tégla Oscar-díjas rendezőjének jelenléte persze így is erősen nyomot hagyott a képkockákon.
Nem csak a tény, hogy a történet a nyolcvanas években játszódik, de a film képi világa és hangulata is a Taxisofőrt idézi.
Az igazi Gotham City
Emlékezetes jelenet, ahogy a Taxisofőr elején Robert De Niro egy lepukkant negyed hangos és balhés részén autózik végig. A Jokerben is hasonló a várost bemutató expozíció, a rádiós hangkulissza pedig a narratívát erősíti. Miközben a háttérben a közállapotok elemzését halljuk, a zsúfolt nagyváros lüktető agresszivitását is érzékeljük.
Könnyű megfeledkezni a kezdőképeket látva Gotham City-ről, ahogy arról is, hogy Batman egyáltalán felbukkanhat a környéken. Todd Phillips időben kikötötte, hogy Jokere nem idomulhat a DC világához. Teljesen különálló film lehet csupán, amely nem csatlakozik be a képregényfilmek jól ismert univerzumába. Persze nem csak ez az oka, hogy a történet a nyolcvanas években játszódik.
A rendező szándékosan idézte meg a Komédia királya és a Taxisofőr hangulatát, és ez a fajta atmoszférateremtés lett a Joker egyik erőssége.
Gotham City ezúttal mindenki számára ismert város-archetípus, nem a mesebeli “bűn városa”, ahogy a képregényekben láttuk, de nem is Christopher Nolan kapitalizmust ostorozó városkritikája. Gotham problémái univerzálisak, ez a hely a világ nagyvárosaiból gyúródott össze és terveződött újra.
Arthurt még az ág is húzza
Ebben az ismerős közegben ismerjük meg Arthur Flecket, akinek csapzott karaktere akár a harmincas buszon is felbukkanhatna. A hétféle gyógyszert szedő és számos betegséggel küzdő férfi az anyjával él és utcai bohócként tengeti napjait. Hab a tortán, hogy mentális problémái miatt bármikor nevetőgörcsöt kaphat, és ez kifejezetten megnehezíti a nehéz sorsú férfi életét.
Amikor az őt is ellátó szociális intézményt bezárják, többé nem jut hozzá gyógyszereihez. A megaláztatások, verések, a mélyen elnyomott álmok pedig kezdik felemészteni pszichéje utolsó, nyomokban még egészséges maradványait.
Arthur, bár komikusnak készül, sosem érti a vicceket, és talán ez az egyetlen szerethető emberi tulajdonsága. A Gotham-beli események elől azonban neki sincs menekvése.
A város és a társadalom nem kíméli a szomorú bohócot. Gotham végül Arthurral együtt süllyed el a mocsokban, hogy eljuthassunk a katarzishoz: Arthur Fleck látványos Jokerré válásához.
A sötétség narratívája
Todd Phillips kimért tempóban enged bennünket a sötétségbe. Filmje kezdetétől lassan, módszeresen adagolja Arthur szenvedéseit. Valódi vérrel és brutalitással talán ha kétszer-háromszor találkozunk a történetben, kizárólag indokolt esetben. Az öncélú vérengzés szerencsére elmarad.
A drámai lassúság talán nem a legmegszokottabb a szuperhősfilmek rajongói számára, de a Joker esetében ez alapvető jellemző. Hildur Guðnadóttir feszültségfokozó hangtechnikája is lélekszorongató: végtelenül nyomasztó az akusztikai háttér az egyszerű jelenetekben is. Elég Jokernek egy folyosón átmennie, a zene és a vizualitás sötét harmóniája miatt ez az egyszerű képsor is felejthetetlenné válik.
Az egyedi zenei világgal szervesül Lawrence Sher operatőri munkája és Jeff Groth dinamikus vágásának stílusa. Ennek a tökéletes technikai hármasegységnek köszönhetően a film a történeten túl is működik és hat.
Az emblematikus mozikra való utalás nem csupán rendezői tisztelgés a kortárs klasszikusok előtt. Bár Phillips megidézi Scorsese-t, egyúttal azt a benyomást akarja kelteni, hogy filmje készülhetett volna akár a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján is.
A Taxisofőrhöz és a Kánikulai délutánhoz hasonló világ kifejezetten jót tesz az atmoszférának. Robert De Niro talk-showsztárként szerepeltetése pedig egyértelmű utalás a Komédia királyában alakított figurájára, Robert Pupkinra.
De említhetjük a borzongató táncjeleneteket is. Joaquin Phoenix rémületes marionett-mozdulatai a Martin Sheen alakította Willard kapitány tükör előtti részeg táncára rímelnek az Apokalipszis mostból
Nevetőgörcs
Az Öngyilkos osztagban Jared Leto által megformált Jokert elsősorban David Bowie és a rocksztárság sajátos csillogású ismertetőjegyei inspirálták. Amennyiben a zenei inspirációknál maradunk, feltűnik, hogy Heath Ledger Jokere kísértetiesen hasonlított Tom Waitsre, nem csak külsejére, de hangkarakterére gondolva is. Joaquin Phoenix közelítése is speciális az általa megformált személyiséghez. Megjelenését tekintve sokat kölcsönzött az 1928-ban bemutatott Man Who Laughs című amerikai némafilmből.
A német expresszionista rendező, Paul Leni filmjének Gwynplaine nevű szereplője kóros nevetésben szenved. Ez a betegség pedig jelenkorunkban is valós. Orvosi neve pseudobulbar affect, és a PBA-s beteg kontrollálhatatlanul nevet vagy sír, amikor különböző környezeti hatások érik.
Joaquin Phoenix a forgatás előtt főleg YouTube-videókban tanulmányozta a különös betegséggel sújtott emberek nevetését. Az eredmény önmagáért beszél, Phoenix alakítása hátborzongatóan hiteles és valóságos.
Jelenlétének intenzitása beszippantja a nézőt Gotham City őrült világába, nem könnyű rajta kívül bármi másra koncentrálni. Szuggesztív alakítása nemcsak színészi bravúr, hiszen komoly írói, rendezői munka van mögötte. Amennyiben Heath Ledger alakítása Oscar-díjat érdemelt, Joaquin Phoenix játéka feltétlenül aranyszobrot ér.
Könnyed szórakozás helyett
A Joker társadalomkritikus nézőpontja, az alkotók által könyörtelenül elénk tartott tükör letaglózó élményt nyújt. Olyan velünk élő őrületet mutat meg, amit mi magunk, a többségi társadalom teremtünk, amikor lemondunk az elesettek és betegek megsegítéséről.
Joaquin Phoenix elárulta, melyik jelenetet nem volt hajlandó megcsinálni a Mária Magdolnában
Amikor a színész kap egy forgatókönyvet, két dolog történhet. Vagy követi a leírtakat, vagy javaslatot tesz a rendezőnek, hogyan kellene változtatni rajta. Joaquin Phoenix elég nagy színésznek számít most már Hollywoodban, hogy megtehesse az utóbbit. A Mária Magdolna című alkotás egyik jelenetében nem tudta követni az eredeti leírást, még akkor sem, ha az a bibliában is úgy szerepel.
A mozis lövöldözések áldozatainak családtagjai tiltakoztak az amerikai bemutató ellen, pedig ezekről a jelenségekről feltétlenül beszélnünk kell. A diskurzustól való elzárkózás csak növeli magát a problémát. Arthurnak nincs már vesztenivalója, ezért megszületik benne a szörnyeteg, akinek nem marad egyebe a pusztításnál. A kiközösítés, a gúny és a semmibe vevés kövezi ki az utat a Jokerré váláshoz.
Todd Phillips filmje több mint aktuális és ijesztően rólunk szól. Egyszerre zuhanunk és szárnyalunk a főszereplővel a városban, ahol a nevetés és sírás egyre megy.
A kétórás játékidő alatt olyan világba nyerhetünk betekintést, melynek letaglózó sötétsége a mozit rég elhagyva, napokig velünk marad. Aki már elvesztette a hitét Hollywoodban, most nyugodtan üljön be a Jokerre, a varázslat visszatért!