November 12-én nyílt meg a So-So hallgatókból álló csapatának első kiállítása, melynek célja a társas magány jelenségének bemutatása és a fájdalom enyhítése. A komoly problémákat feszegető kampány ugyan eredetileg egy egyetemi projektnek indult, az alkotók idővel belátták: ez valami több kell, hogy legyen. A mondanivalónak túl kell mutatnia az iskolapadon is. A kezdeményezésről bővebben a csapat két tagja, Palotás Zsuzsi és Varga Zsófi mesélt.
ContextUs: Csapatotok neve a So-So, ami a social solitude angol kifejezésből ered, és melynek jelentése társas magány. Miért ezt a nevet választottátok magatoknak?
Palotás Zsuzsi: Igazából nincs nagy sztorija. Magamban lefordítottam a projektünk témáját, a két szónak az eleje pedig pont összecsengett. Valahogy adta magát, hogy angol név alatt tevékenykedjünk.
Varga Zsófi: Utána pedig tovább játszadoztunk Zsuzsi ötletével. Célunk volt az is, hogy amikor érdeklődünk valakinek a hogylétéről, akkor ne az legyen a válasz, “so-so”. A csapat neve tehát elég sokszínű és többféleképp is értelmezhető.
ContextUs: Hogyan találtatok egymásra a csapat tagjaival? Már ismertétek egymást, vagy a közös cél érdekében álltatok össze?
VZs: Mivel ez egy egyetemi projektnek indult, így mi választottuk ki, hogy kik azok, akikkel szívesen dolgoznánk. Az alapkoncepciót is közösen szültük meg, a feladatokat szintén sikerült megfelelően elosztani. Hatékony, jóhangulatú munkát tudhatunk magunk mögött
ContextUs: A csapat neve már utal a kezdeményezés témájára is: társas magány. Miért eköré épül? Egyáltalán: mivel foglalkozik a So-So?
VZs: Alapból mindig volt bennem egy utálat a “small talkok” iránt. Nem szeretem a felszínes, semmitmondó bájcsevegéseket. Ha pedig látok valakit a metrón, akinek kicsit is kedves arca van, elképzelem, ki lehet ő, milyen története van, honnan jött. Aztán hallottam egy olyan projektről is, amelynek során kamerát adtak hajléktalanok kezébe, hogy fotózzák le egy napjuk eseményeit.
Hihetetlen, de legtöbben azokat az emberi arcokat örökítették meg, akik segítettek nekik. Ez mind okot adott arra, hogy mi is valami hasonló kezdeményezést valósítsunk meg.
Már előtte is sokat gondoltam arra, milyen jó lenne az utcán rohanó emberektől csak egyetlen egy dolgot megkérdezni. Ezáltal kis betekintést nyerhetünk a lelki világukba. Innen már csak egy lépés volt kitalálni, hogy mi legyen az az egy dolog. Azzal ugyanis, hogy rákérdezünk, mi volt az utolsó szép mondat, amit kaptak, finomíthatjuk a már említett felszínességet.
ContextUs: Milyen elemekből épül fel a So-So kampánya?
VZs: A kampány elsődleges célja egyértelműen az emberek érzékenyítése erre a témára, valamint a figyelemfelhívás, hogy ez a jelenség valóban létezik és árt a kapcsolatainknak. Túl kell lendülnünk ezen, de a változást mindenki saját maga generálja saját magában. A kampány elemei pedig mind ezt hangsúlyozzák. A legfőbb része talán maga a megvalósítás folyamata volt, amikor elkaptuk a járókelőket és egy gyors bemutatkozás után feltettük nekik a kérdést: mi volt az utolsó szép mondat, amit kaptak. Lefotóztuk az arcukat, ahogy visszaemlékeztek a legutóbbi ilyen kedves emlékükre – ezeket a portrékat mutatjuk be kiállításunk keretében.
PZs: Továbbá mindannyiunk számára meghatározó esemény volt ennek a kiállítás megnyitója. Csak csak húsz percig tartott, mivel szerettük volna, ha a képeken marad a hangsúly. Vendégeink voltak Kemény Gabriella és Bödecs László kortárs költők is. A kampányvideónk levetítésére pedig a versfelolvasás és zenei betét után került sor. Aztán megkértük a nézőket, hogy írjanak egy kedves mondatot a már kiosztott cetlikre és adják oda valakinek.
Az ember azt gondolná, az ilyen interaktív megmozdulásokat senki nem veszi komolyan, a közönség mégis vevő volt rá.
Mi is kaptunk pár kedves szót, anyukám pedig öt papírt is kiosztott számára ismeretlen embereknek. (nevet) Bátran állíthatom, nem csak tökéletesnek tűnt az egész, hanem az is volt. Minden simán ment, egyáltalán nem izgultunk vagy kapkodtunk, egyszerűen csak élveztük munkánk gyümölcsét.
ContextUs: Amikor az utcán megszólítottátok az embereket, hogyan reagáltak? Voltak necces helyzetek?
VZs: Sokkal rosszabbra számítottunk. De összességében rendkívül nyitottak voltak, az emberek, habár sokszor el kellett ismételnünk, hogy egy kulturális projektről van szó, és nincs politikai vonatkozása. Számomra fontos volt azt is hangsúlyozni, hogy a kezdeményezésünk a társas magány kontextusából való kibillentést segítené. A téma elől pedig csak igen kevesen zárkóztak el. Érdekes volt megállapítani, hogy elsősorban a fiatalok és az idősebbek voltak lelkesebbek, a középkorúak többször utasítottak minket vissza. Próbáltunk erre valamiféle magyarázatot találni, de végül nem sikerült reális válaszra lelnünk.
Így szipolyozza ki a közösségi média a kapcsolatainkat
Mindannyian ismerjük azokat az útszélen álló embereket, akár kéregetők legyenek, akár elhagyatottak, akik mindig ugyanazon hangsúllyal motyognak vagy üvöltöznek valamit. Talán épp ugyanazon csatakiáltást ismétlek rendszeresen, összeesküvés-elméleteket szövögetnek és próbálják okítani az utca népét, vagy csak felhívni magukra figyelmet. Az ilyen jelenségekhez általában senki nem közeledik, de mindenki megszokja őket, ugyanolyan utcatartozéknak tekinti, mint mondjuk a lámpákat.
PZs: Igen, ez így van. Viszont az is igaz, hogy sokkal kevesebben mondtak “nemet”, mint gondoltuk volna. De tény, átéltünk pár necces helyzetek is: egy francia néni például rendkívül el volt ragadtatva az ötlettől, és azt is megkérdezte, mennyit kell mindezért fizetnie. Azonban nagyon nehezen értettük meg egymást, még Google-fordítóval sem sikerült neki elmagyarázni, hogy egy szép mondatra kéne visszaemlékeznie.
Volt olyan is, akit követtünk, mert az illetőnek olyan különleges megjelenése volt, hogy mindenképpen szerettük volna megörökíteni. De folyamatosan leállt valakivel beszélgetni, mi pedig nem szerettük volna megzavarni.
Ott, egy idő után már kicsit furcsán éreztük magunkat. Illetve több esetben is volt olyan, hogy a megszólított járókelők nem tudtak semmilyen kedves emléket feleleveníteni.
ContextUs: Ahogy említettétek, a projekt része egy kiállítás is. Elsősorban mit szeretnétek megmutatni a látogatóknak?
PZs: Szeretnénk, hogy ha valaki eljön és megnézi a kiállítást, önkéntelenül is elgondolkodjon ezen a kérdésen. Ugyan néha nekem is nehézséget okoz felidézni a kapott szép szavakat – feltehetőleg csak a rossz memóriám miatt –, de jó volt látni, hogy a megkérdezettek mind nagyon kreatívan oldották meg a feladatot. A válaszaik által pedig valóban adnak valamit a személyiségükből.
VZs: Igen, egyetértek Zsuzsival. A kiállítás látogatói elgondolkodtak a saját emlékeinken, és ráébredtek arra, hogy ez tulajdonképp nem is olyan egyszerű, viszont annál inkább fontosabb. Így legközelebb majd ők is mondanak valami szépet a másiknak, aki szintén megalapozza valaki napját egy kis kedvességgel. Ez pedig így megy körbe, több emberhez is eljutva. Na, meg persze hosszabb távú célunk a világbéke. (nevet)
ContextUs: Azt is megszűrtétek, hogy milyen embereket szeretnétek majd a kiállításon viszontlátni? Inkább fiatalokra vagy idősebbekre fókuszáltatok?
PZs: Nem igazán volt ilyen, mindenkit szerettünk volna megszólítani. Persze próbáltunk egyensúlyt tartani.Az elején akaratlanul is idősebbeket és férfiakat szólítottunk meg, utána már figyelnünk kellett, hogy legyen köztük fiatalabb és nő is.
ContextUs: November 12-én nyílt meg a kiállítás az Óvóhelyen. Milyen érzés most elsétálni a megvalósított projekt alkotásai előtt?
VZs: A csapat összes tagja nevében mondhatjuk, hogy elképesztő érzés. A kiállított képekben elsősorban nem a munkát vagy a megvalósítás folyamatát látjuk, hanem annak mondanivalóját. Mai napig előttem van a kép, ahogy a megnyitón a vendégek sörözgetve állnak a fotók előtt és mind ugyanarról beszélnek: arról a kampányról, amit mi hoztunk létre.
PZs: Engem egész egyszerűen béke tölt el, ha a kiállításra gondolok. Magamon is meglepődtem, mert rendkívül sokat szoktam idegeskedni, de a megnyitón én is olvastam fel verset, és az idegesség helyett, béke és nyugalom vett hatalmába.
Egy vibráló közegben találtunk magunkat, mindenki élvezte a programot, tetszett nekik is és nekünk is, amit láttunk.
Na, és plusz siker, hogy a megnyitón nem esett le egy kép sem! (nevet)
ContextUs: Ma már a siker szerves részét jelenti a megfelelő promotálás is. Milyen stratégia alapján reklámoztátok magatokat?
PZs: Igazából nem fektettünk túl sok energiát bele. Megosztottuk az eseményt Facebookon, nyilván ezt tették a barátaink, családtagjaink és a szponzoraink is. Ezen kívül reklámozta a két meghívott kortárs költő, Gabi és László, továbbá az Óvóhely is. Képzeld, még a Jazzy Rádióba is eljutottunk, ahol interjút adtunk a projekttel kapcsolatban. Nem is gondoltuk volna, hogy ezzel az organikus eléréssel ilyen nagy sikert arathatunk.
Amikor a közösségi média rémálommá válik: boszorkányüldözés a 21. században
Modernkori boszorkányüldözés a Snapchat korában, amely száraz szatírával tűzi nyársra a törékeny férfiasságot és a nőgyűlölő hisztériát. Így foglalható össze nagyon röviden Sam Leivinson Assassination Nation című filmje, amely ma mutatkozik be Angliában.
A Facebook nálam most abszolút bizonyított. Általában ez nem minden esetben jön így össze, még meg kell támogatni mindezt szórólapozással is, habár ezt szintén terveztük, végül mégsem volt rá szükség.
ContextUs: Érdekes, hogy részben a közösségi oldalak által okozott problémák ellen küzdötök, de a social medián keresztül kommunikáltok a közönséggel. Nem láttok ebben ellentmondást?
PZs: Alapvetően a közösségi oldalak nem rosszak, próbáljuk ezt is átfordítani az emberek gondolkodásában. Nem egy hamis élet kialakítására, sokkal inkább kapcsolataink ápolására szolgál, illetve ez csak egy része a társas magány problémájának.
VZs: Igazából tudatos felhasználásra nevelünk. A közösségi médiát ma már nem lehet kikerülni, de legalább akkor használjuk fel jól!
A Facebooknak tényleg előnye, hogy ilyen és ehhez hasonló eseményekről értesülhetünk, meg tudom nézni, melyik nap, ki, milyen programon vesz részt.
Az viszont nem helyénvaló, hogy mindig mindenhol csak a közösségi oldalakat görgetjük, amúgy tíz másodpercet sem hagyva arra, hogy elolvassuk az előttünk megjelenő tartalmat. Nincs értelme nyalni-falni a képernyőt, hogy aztán utána kihányjuk.
ContextUs: A csapat jó részt elfoglalt fiatalokból áll, ti is egyetemre jártok még, és mellette még dolgoztok is, Zsuzsi például a ContextUsnál. Hogyan jut időtök a So-So csapatára, miként tudjátok a hétköznapjaitokba belesűríteni a projekt szervezését is?
VZs: Arra van időnk, amire akarjuk, hogy időnk legyen. Ötletelésre mindig van alkalom, akár utazás vagy más tevékenység közben. A személyes találkozások – amelyek alapvetően szükségesek – beütemezése egyetemi órák keretében megoldható volt. Könnyítette a haladást, hogy tudtuk, ki miben jó, és mivel mindenki elvégezte a saját részét, így dinamikusan tudtunk haladni. A feladatok leosztása előtt ki kellett töltenünk egy személyiség tesztet, amiből kiderült, ki milyen feladatra alkalmas. A csapatunk egyik tagja között sem volt például “elnök”, “ötletgyáros” típus is csak én. Szerintem ez pont jó volt.
PZs: Én valamennyire megijedtem, hogy nem lesz vezetőnk, de végül nem is volt rá szükség. Zsófinak mindig volt valamilyen ötlete vagy megoldása, ő indította el a megvalósítás folyamatát. Azt mondanám, Zsófi töltötte be a katalizátor szerepét, én pedig fenntartottam mindazt, amit ő elkezdett. Én kezelem a social mediát is, de ez abszolút belefér az időmbe.
ContextUs: Milyen sikereket értetek el eddig, mire vagytok a legbüszkébbek?
PZs: A projekt maga a siker. Hihetetlen felüdülés látni a végbemenő munkafolyamatot, és tulajdonképp ennek nincs is vége. Mindig történik valami, ami örömet okozhat.
VZs: Számomra az a siker, hogy eldöntöttük, ez nem egy átlagos projekt lesz, amit megcsinálunk, előadunk és jegyet kapunk rá. A So-So által tudunk valamit adni az embereknek, ami másnak is fontos lesz rajtunk kívül.
ContextUs: Beszéljünk kicsit a jövőről is! Milyen tervekkel és célokkal gazdagítanátok az előttetek álló utat?
PZs: Szeretnénk továbbfejleszteni a jelenlegi kampányunkat, tematikusan leszűkíteni. Ezen kívül alakulóban van egy blogunk is, és szeretnénk Instagramon is tartalmat létrehozni.
Ha ugyanis a jelenlegi kiállításunk portréi nem egy fotókat megosztó közösségi oldalra valók, akkor hova?
A So-So elején pedig viccelődtünk azzal is, milyen jó lenne, ha turnéznánk a kampányainkkal. Végül kiderült, ez nem is olyan vicces.
VZs: Az egyik fotós csapattársunk ugyanis mesélt otthon, Agyagosszerkényben a kiállításról, az ottani népfőiskola igazgatója pedig rendkívül felvillanyozódott. Szívesen adna otthont a képeinknek egy kis időre az épületben.
ContextUs: Talán a legfontosabb kérdés: mi volt a legutolsó szép mondat, amit kaptatok?
VZs: “Te vagy az én sztárom!”
PZs: “Jó csere tollasozás helyett színházba menni veled.”
