“A szív lökései apró hullámokat törnek az anyagban / az anyag legyen most a víz / mi pedig szimmetriái az anyagnak / az anyag legyen most a szimmetria / mi pedig anyaga a víznek” – Tófalvi Előd verse.
Kád
a porcelán kád belsejének dőlsz
az eldugult csatornákra gondolsz
a város bélrendszerére
a nedves törlőkendőkre és a száraz homlokokra
kézforró vízzel megtöltöd
a mozdulatlanság csak az első szisztoléig tart
a szív lökései apró hullámokat törnek az anyagban
az anyag legyen most a víz
mi pedig szimmetriái az anyagnak
az anyag legyen most a szimmetria
mi pedig anyaga a víznek
minden elhalt bőrsejttel közelebb kerülünk a túlfolyókhoz
te mégsem akarod kiengedni a fűrdőkádakat
mert egyszer ki kell szállni és dideregni kell
ahogy a lefolyókon felúszó patkányok a vécécsészék peremein
mert tudod hogy a fázás a reggelek és te csak köztes hordozó
mint a tegnapi törülköző amit elfelejtettél kiteríteni
