Hogyan beszélhetnénk munka-magánélet egyensúlyról, amikor napi 8-9 órát kizárólag munkával töltünk, 8-at pedig jó esetben alszunk? Örülhetünk, ha legfeljebb napi 3-4 óra jut alkotásra, magunkra, a szeretteinkre és a barátainkra. Lehet mégis kiegyensúlyozott, teljes életet élni?
Az egész munka-magánélet egyensúlyát hirdető elmélet arra alapoz, hogy a munka rossz, a magánéletünk szuper, s bár elveszítjük az identitásunkat a munkahelyen, de találjuk meg önmagunkat a magánéletünkben. A munkát csak túléljük, de otthon teljes életet élhetnénk. Azaz a kihívás annyi, hogy egyensúlyozzunk a munka nehézségei és a magánéletünk könnyed pillanatai között. Szerintünk azonban az egyensúlyt nem itt kell keresni.
8 óra munka, 8 óra pihenés?
A munka nem áll éles ellentétben az életünkkel. Miért nem fogjuk fel úgy, mint az életünk része? Ugyanígy a család, a barátok és a hobbijaink is az életünk részei, és ezeknek is, akárcsak a munkának, megvannak a felemelő pillanatai csakúgy, mint a nemkívánatos, lehúzó időszakai. Ezért nem is az egyensúlyteremtésen van a hangsúly, hanem azon, hogy a munkát is az életünk részének tekintsük, és próbáljuk meg maximalizálni azt a részt, amit szeretünk benne.
Vajon miért van az, hogy két ember, akinek ugyanaz a foglalkozása, a munkájuk más-más aspektusaiból nyerik az erőt, másban találják meg az örömüket?
Ha megkérdezzük az aneszteziológusokat, rájövünk, hogy egyikük épp abban leli örömét, hogy egy intubálással életet ment, másikuk abban, ahogy a beteggel való műtét előtti beszélgetésben képes megnyugtatni a műtétre várót, és eloszlatni a félelmeit, a harmadik abban, hogy mestere annak, milyen műtéthez, milyen altatási módszert választ stb. Mindannyiunknak van oka arra, hogy büszke lehessen a munkájára, és ha jól csináljuk, erőt is meríthetünk belőle.
Vannak dolgok, amelyeket szívesen végzünk, s vannak olyanok, amelyeket nem szeretünk. Azt, amit szívesen csinálunk, alig várjuk, és miközben csináljuk, flow-ba kerülünk, képesek vagyunk teljesen belefeledkezni, semmi másra nem gondolni, majd, ha abbahagytuk, úgy érezzük, feltöltődtünk tőle. Ezek az életünk piros fonalai. Egy kutatás szerint azok az orvosok, akiknek az életét legalább 20 százalékban ilyen piros fonal szövi át, nagy valószínűséggel nem fognak kiégni.
A cikk folytatódik a következő oldalon, lapozz!
A legegyszerűbb módszer a változáshoz
A legegyszerűbb módja annak, hogy megtaláljuk, mit szeretünk leginkább, és aztán ez kerülhessen túlsúlyba, ha egy hétig megfigyeljük magunkat. Koncentráljunk a munkánk alatt arra, amit szeretünk benne. Azt is írjuk le, mi az, amit utálunk. Készítsünk listát! Mindig, amikor azon kapjuk magunkat, hogy ezt nagyon szeretjük, írjuk be a „Szeretem” oszlopba. Amikor az ellenkezőjét érezzük, azt írjuk fel az „Utálom” oszlopba.
Sok olyan feladat is lesz, ami talán egyik oszlopba sem illik, de a lényeg, hogy a „Szeretem” listánk megteljen. Ezek a tevékenységek pozitív érzelmeket váltanak ki belőlünk, magukba szippantanak, és felemelőnek érezzük őket. S bár a munkavállalók 73 százaléka azt állítja, hogy megvan a szabadsága, változtatni a munkakörén úgy, hogy a saját erősségeihez igazodjon, csupán 18 százalékuk teszi meg.
A kihívás tehát abban rejlik, hogy idővel a munkánk többnyire olyan feladatokból álljon, amiket szeretünk, és alig legyen olyan feladatunk, amelyet nem szeretünk.
Nem a munka és a magánélet, hanem a „szeretem” és az „utálom” között kell egyensúlyt találni. A célunk tehát, hogy apró lépéseket téve, hétről hétre egyensúlyba kerüljön a munkánk. Nem csupán azért, hogy jól érezzük magunkat, de a kollégáink, a barátaink és a családtagjaink is profitálhatnak abból, ha mi jól vagyunk.
Nem csinálhatjuk mindig azt, amit szeretünk, de mindig meg lehet találni azt, amit szeretünk abban, amit csinálunk.
További hasonló cikkek olvashatók a ContextUs Élet+Stílus rovatában!
