Hétfő van, februárhoz képest jó idő. A New York-palotában egyetlen szék sincsen szabadon. A pódiumon várakozik két bőrkanapé, előttük pedig egy Bereményi-kötet álldogál az asztalon.
2016. február 22., 7 óra, hamarosan kezdődik Bereményi Géza 70. születésnapjának ünneplése a New York-palotában. Teltház van, és hatalmas felforgás. Juhász Anna, az est házigazdája próbálja a szabad helyekről kiszorult embereket leültetni. Így kerülök én is a színpad melletti kis helyiségbe egy asztalra.
Az est első vendégének (Can Togay) megjelenése szinte azonnal megalapozza az est hangulatát. Kirekesztődik a közönség a beszélgetők zárt közegéből. Ez jó. Ezzel lesz egyértelmű, hogy a színpadon ülők, akik több mint negyven éve ismerik egymást, csupán arra adtak lehetőséget az estre látogatóknak, hogy meglessék, ahogyan beszélgetnek és nosztalgiáznak úgy, ahogyan azt egymás között is tennék.
Erre pedig csak ráerősít az, ahogyan Másik János az első sorból be-bekiabál, ha egy fényképről nem tudják a beszélgetők elsőre eldönteni, melyik évben is készült.
Itt a nézőnek nincs helye. Illetve addig terjed a lehetősége, ameddig él is vele: pisszenés nélkül ül és figyel, vár, miközben szépen lassan kirajzolódik ezeknek a barátságoknak az iránya is, közös sztorikból, kivetített képekből és rejtett utalásokból.
Can Togay egy saját versét olvasta fel ajándékul, valamint megjegyezte, hogy örül annak, hogy Bereményi szerzeményei végre méltó formájukban kerülnek a közönség elé: versként jegyezve és nem dalként előadva. Hogy bizonyítsa, hogy nem csak, hogy adekvát műfaji meghatározás a vers ezekre a szövegekre, de teljesen más értelmet is kapnak ezáltal, két verset is előadott a kötetből, lefejtve róluk a dallamot. De mennyire fontos ezeknek a szövegeknek valójában a dallam? Le lehet-e róluk teljesen fejteni azt? Még ha Másik János vagy Cseh Tamás hangját sikerül elfelejtenünk a kötet olvasása közben, a lüktetés ott marad az ehhez hasonló sorok miatt:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Már messziről tudtuk, hogy ő érkezik, / így csak Lee Van Cleef lova lép, / Barleycorn, Charlie, Hombre és Dick és / a többi is mind összenéz: / Igen, Lee Van Cleef, ő érkezik. / Így csak Lee Van Cleef lova lép. / Hej, hej, hej, csak Lee lehet! (Lee Van Cleef) [/perfectpullquote]
máshol pedig:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Így tedd rá, úgy tedd rá, mindig csak tedd rá! / Szól a csimpolya is, duda-duda-dínom-dánom! / Keszke-keszkenő, pompás az idő! / Ellopták a lovam, megverem a csizmám szárát. (Balogh Ádám) [/perfectpullquote]
(A részletek Bereményi Géza Versek című kötetéből származnak.)
A párbeszéd során Bereményi is utalt arra, hogy Arany János egy régi walesi dallamra írta meg A walesi bárdokat, és Vörösmarty szerint is írni csak úgy lehet, ha először van egy ritmus, aztán ehhez jönnek a szavak – ezért járnak fel-alá a költők, tette hozzá bizonyítékul. Bereményinek a ritmussal annyiból volt könnyebb dolga, hogy Másik János vagy Cseh Tamás helyette is járkáltak fel-alá, így neki már csak az ő lépéseiknek a dallamához kellett a megfelelő szavakat megtalálnia.
Nem vagyok biztos benne, hogy megéri arról vitatkozni, hogy legitim-e ezeknek a verseknek a megjelenése, és valóban olvashatóak-e ezek a szövegek önmagukban versként.
Hiszen a legtöbbnek mégiscsak olyan ritmikája és zenei hangzása van, hogy felesleges, vagy mondjuk úgy, lehetetlen lefejteni róluk a dallamot. Azonban akad közöttük olyan is, amiről nem is éri meg, mert a leírt mondatok önmagukban nincsenek olyan erős hatással, hogy a hangszer nélküliség elbírja őket – még ha vannak is közöttük különösen szép sorok, főleg a kései dalszövegekben, mert a kezdeti lázadó kedv és hangkeresés letisztulása szépen megfigyelhető. Az érettebb szövegek sokkal árnyaltabb és szebb, sokszor látomásos szókészletet használnak.
Végül, megérkezik a pódiumra Másik János is, hogy egy Apa kalapjáról készült rajzot nyújtson át Bereményinek – az est legvégén egyébként tényleg előkerül apa kalapja, amit Juhász Anna ajándékoz az ünnepeltnek –, valamint azért, hogy elénekeljen három és fél számot.
Ahogy a színpadra lép és mesélni kezd, megelevenedik előttünk négy fiatal srác képe (Bereményi, Can Togay, Másik János és Cseh Tamás), akik nem igazán találják a helyüket a világban. Mindent, ami rajtuk kívül esik, idegennek látnak, sokszor ódzkodnak tőle, vagy fiatal gőgjükből adódóan, lenézik azt. Próbálnak lázadni: írni és zenélni. Közben járják az országot, főként a Balatont és Pestet. Úgy élnek, mint bármilyen más fiatal, isznak és lányoknak udvarolnak. Közben előfordult, hogy Cseh Tamás nemi szervének fényképére lövöldöztek puskával a Balatonon.
Bereményi Géza megismeri Cseh Tamás hangját, miután elénekli neki az egyik versét. A szövegek által pedig a tömegben járkáló idegen emberekből sorsok rajzolódnak ki.
A főváros ezáltal élhetőbbé válik. Innentől már megvan mi az, ami ezután majd meghatározza az életüket.
Aztán hosszú ideig időzünk 1975-ben. Előkerül egy fénykép, amiről hamar kiderül, hogy a Levél Nővéremnek című album felvételekor készült. Bereményi elmondása szerint az album elkészítése összesen másfél hétig tartott. Ő ez az idő alatt, csak ült bent a szobában, és azonnal írta a szövegeket, ahogyan Másik János és Cseh Tamás váltakozva rohant be hozzá a kész dallamokkal.
Később ehhez a beszélgetéshez csatlakozik Gödrös Frigyes, aki kicsit feszengve indítja, lendíti tovább a beszélgetést
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Azt mondták nekem, hogy elég, ha eljövök és mesélek vagy beszélek a barátságról. De be kell vallanom, nehéz a barátságról beszélni, mert azt éli az ember. Úgyhogy én csak örülök, hogy itt vagy és láthatlak. [/perfectpullquote]
Gödrös Frigyes után érkező Nyáry Krisztián megjelenése megbontja az addig felépített atmoszférát. Meghívását valószínűleg a kötet megjelenése tette indokolttá, mivel az a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Itt már nem kerülnek elő közös történetek, csakis a könyvről és a közös munkáról esik szó. Bizonyos szempontból ennek is helye van az esten, ha másért nem, azért mégiscsak az esemény előnyére vált, hogy itt ténylegesen reflektorfényt kaphatott a kötet is. Még ha szakmailag nem is esett róla szó.
Az est lezárásaként az utolsó vendég, Hrutka Róbert énekelt a kötetben szereplő szövegek közül párat, majd megérkezett a torta. Az emberek pedig egy csapásra sorba álltak, de nem az édességért; ők is köszönteni szerették volna Bereményi Gézát, és egyúttal meg akarták szerezni az aláírását a vadonatúj kötetébe.