Eleinte úgy tűnik, nem lesz premier a Cájstükk számára. Aztán mégis. Legalábbis színészek vannak a színpadon, és eljátszanak valamit: talán egy történetet, de inkább többet. Vagy talán nem is játsszák el, csak úgy megtörténik.
Felolvassák, ami a kezük ügyébe kerül, legyen az drámarészlet vagy egy facebookos chatelés. Történeteket látunk, ami történetesen a valóság – vagy akár az is lehetne. De nem csak úgy, mint bármely hitelesnek tűnő történet. A szereplők szinte végig önmaguk maradnak: saját nevükön futó színészek gondolkoznak az életről, tehát kérdésekről, problémákról, bizonytalanságról. Az Átrium Filmszínház sikeres befogadott darabjai közé méltán beillik a k2 új darabja, a Cájtstükk.
A k2 társulat 2010 nyarán alakult a Kaposvári Egyetem akkor másodéves színészhallgatóiból. A társulat független színházi műhely, amely a tagok egyetemi évei végéhez közeledve felköltözött Budapestre. Számos elismerésben részesültek már; Thealter Helyspecifikus Projekt Fődíj, FESZ „legígéretesebb pályakezdő” díja, Jurányi-díj, Kritikus-díj Különdíj-jelölés, valamint Junior Prima Díj: Benkó Bence, Fábián Péter. Az utóbbi években sorra állítottak színpadra jobbnál jobb darabokat, melyek legnagyobb részét a társulat író-rendezőpárosa, Benkó Bence és Fábián Péter jegyzi, de rendezett már náluk Ascher Tamás is: az Át az ingoványon című darabot áprilisban mutatták be, és nagyon eredeti, elgondolkodtató művet kaptunk.
A társulat tagjainak színészi játéka a szó legeredetibb értelmében magával ragadó. Ha el lehet veszni egy színész játékában, akkor némely k2-s színészében nyugodtan meg lehet próbálni – sikerülni fog. A kaposvári egyetem olyan tehetségeket adott a színháznak, akikre nagyon kell figyelni, mert amit csinálnak az igazán jó.
Legújabb darabjuk a Cájtstükk, avagy a bizonytalanok beszélget, beszéltet, párbeszédre hív. Elgondolkodtat és elgondolkodik: ott, akkor, az itt és most esetlegességét tökéletesen alkalmazva bontja ki a látszólag épp születő témákat. Mindezt azonban jól felépített szerkezetben teszi, az egymás mellett futó történetfoszlány-szálak összefonódnak és a sokféleségből színes fonalként érnek össze.
A darab utat talált a közönséghez
A nagyon eltalált kiszólások kellően élővé teszik a darabot, a Cájtstükk aktuális közéleti és társadalmi problémákon keresztül világít rá egyetemes problémákra. Az egész darabot átszövő bizonytalanság, az egymást követő, első ránézésre össze nem illő, ötletszerű színészi produkciók olyan keretet hoznak létre, amibe talán beilleszthetőek lesznek majd a holnap problémái is. Nem egy kizárólag a mának szóló darab született november 15-én az Átrium Filmszínházban, hanem egy lehetőség erre az újszerű, nem tolakodóan megszólító, de erősen elgondolkodtató játékmódra. A nézők között felhangzó kisebb-nagyobb kacajok, a meglepettséget kifejező hangok arra engednek következtetni, hogy a darab utat talált a közönséghez.
Az előadás érezteti az elhangzottak megismételhetetlenségét
A Cájtstükkben hiányzik a leginkább megszokott eleje-közepe-vége felépítés. Az ettől eltérő, lazább szerkezetű darabok ugyan nem fehér hollók a színház világában, de a k2 még tovább megy. A – nyilvánvalóan nem, de mégis – nagyon spontánnak tűnő előadás határozottan érezteti az elhangzottak megismételhetetlenségét. Ami nem könnyű feladat, hiszen nem egyszeri performanszról, hanem egy most bemutatott, de még számtalanszor előadni kívánt, előre megkomponált darabról van szó. A megtévesztő spontaneitás-érzésből egyedül az a néhány nyelvbotlás tudja kizökkenteni a nézőt, ami talán a premier okozta izgalomnak tudható be, vagy az újszerű előadásmód szokatlanságának. Annak, hogy nagyon profin kell eljátszania a szereplőknek, mintha nem is játszanának épp szerepet. Egyébként mindig dilemmába kerülök ezzel kapcsolatban: mennyire hagyjam magam kizökkenni – egyáltalán, dolgozzak-e a színházban bármilyen kiváltott érzelem ellen, vagy teljesen oldódjak fel és süppedjek bele nézőként a látottakba – egy-egy félremondott szó, összekuszálódott mondatkezdés miatt? Elvégre a mindennapi beszédben is megszokott, hogy valakinek összegabalyodik a nyelve. A színpadon pedig többnyire természetességet kívánunk látni, a színész is ember, téveszthet olykor. Vagy jogos elvárás, hogy 100 percen keresztül hibátlanul mondják a szöveget?
A szigorú színikritikusi attitűdöt remekül megformáló Horváth Szabolcs vitte talán a leghangsúlyosabb korkritikai hangot is. Éles tükröt tartott mindenfelé, de aki ennek hatókörébe került, sablonos panelek helyett végtelenül igaz és vicces bírálatot kapott.
A Boros Anna és Gyöngy Zsuzsi által alakított testvérpár dialógusa a darab egyik kiemelkedő teljesítménye. Talán az ő történetükben mutatkozik meg a k2 produkciójának azon erőssége, hogy képesek úgy élővé tenni a történetet, hogy a színpad két szélén ülő színésznő nem hagyja el helyét a darab legnagyobb részében: maradnak tehát a gesztusok, a hangsúlyok – az igazi színészi játék. Amit az említett szereplők maradéktalanul és rendkívül szórakoztatóan nyújtanak az előadás során.
Itt semmi sem biztos
Az időben nem elhelyezhető cselekményt az elmesélt kisebb történetek teszik mégis meghatározható időkeretbe. A helyszín Magyarország, az idő a kétezer-tízes évek második fele – valószínűleg, de itt semmi sem biztos. Ezek alapján joggal gondolhatnánk egy felszínesen a kor társadalmi problémáival – menekültügy, homofóbia – foglalkozó hőbörgő, fiatalos, megkapó szófordulatokkal felszerelt, a színpad-közönség egyetértéséből fakadóan bensőséges, ám épp ezért önmagán túlmutatni nem képes tömegdarabra. Ám erről szó sincs. A tökéletes kiszólásokkal a végletekig élő, a mai ember számára leginkább, de – bár ezt az idő dönti majd el – a későbbi korok embereit is elgondolkodtatni tudó mű okosan megmarad a teljesen be nem fejezett történetek által a témafelvetés, és ez által az azon való egyéni gondolkodás lehetőségének felvillantásánál. Mivel nem kapjuk meg a feloldozó, megnyugtató válaszokat a színpadon megelevenedő problémákra, rajtunk múlik, mit és mennyire viszünk haza az előadásból, elgondolkodunk-e a látottak befejezésén, változtatunk-e rajta a saját meggyőződésünk szerint, esetleg elmerengünk-e segítségével saját problémáinkon, a megoldási lehetőségeken. A villanásszerű, egymásba játszó, határozottan nem szétválasztható történetek, így az ezért elsőre kuszának tűnő előadás mégsem kelt hiányérzetet a nézőben: ahogy általában az életben, úgy e darabban sem kapunk megkérdőjelezhetetlen befejezést, így ismerős a helyzet. Nagyon életszagú.
A k2 újszerű közönségtalálkozót hívott össze a premier során: a darab végén a színészek meghívókat helyeztek el a színpad szélére, melyeket hamar szétkapkodott a közönség. A levélben beszélgetésre invitálják a nézőket, hogy megvitassák, miben és hogyan lehetne változtatni. A darab kapcsán ugyanis sorra kerültek felszínre problematikus élethelyzetek, korunkra jellemző nehézségek, amiket jó, hogy nem kívánt a k2 egy színdarabban megválaszolni és megoldani helyettünk, hanem – ahogy a darabban végig – beismeri, hogy közös gondolkodás kell, fontos a párbeszéd.
Dicsérendő, hogy nem vittek túl sok akciót a képi és akusztikus világba: egy-egy indokolt hangeffekten és jelmezen kívül a színészi játék volt a középpontban. A díszlet első ránézésre teljes káosz: mintha hirtelen fellibbenne a függöny, és a nézőtérről szempárok százai figyelnék a próba közben rajtakapott színészeket. Székek, fotelek összevissza, középen pedig egy felismerhetetlen szerkezet, aminek rendeltetése hamar világossá vált.
A jelmezek grafitrajzszerűek, mintha a szereplők csupán egy képregény szereplői lennének: a fiú, akire a Pride-on saját apja ordít a kordon túloldaláról, a magas beosztású egyetemi professzor – Bíró Kriszta remekül, a társulattal teljes összhangban alakít –, aki úgy érzi, nem őszinte önmagához, a lovon hátrafelé nyilazó újságíró, akit ismerősei sorra tiltanak le a Facebookon, mert szerintük tévesen értelmezett hazaszeretete egyértelműen a jobboldal legszélére utalja. Valamint megtudjuk, mi történik azzal a lánnyal, aki egy menekült szír fiúba szeret bele, de kénytelen a fürdőszobában rejtegetni.
Történetmesélés helyett azonban lényegesebb a Cájstükk folyamatos kérdésfeltevése, a bizonytalan tapogatózás, gondolkodás. Honnan tudhatja a néző, hol kezdődik a darab, és mi a valóság? Talán minden, ami a színpadon elhangzik, valóság, a mi mai valóságunk? Mert akkor van min elgondolkodnunk, és van miről beszélnünk. A Cájtstükk segítséget nyújt ehhez. Szükségünk van rá.
Szereposztás:
Nézők:
Bíró Kriszta m.v.
Boros Anna
Borsányi Dániel
Domokos Zsolt
Gyöngy Zsuzsi m.v.
Horváth Szabolcs
Piti Emőke
Viktor Balázs
Díszlet: Jeli Sára Luca
Jelmez: Palánki Hedvig m.v.
Produkciós vezető: Erdélyi Adrienn
Rendezőasszisztens: Kovács Zsuzsi
Rendező: Fábián Péter, Benkó Bence
Cájtstükk, avagy a bizonytalanok – k2 Színház, Átrium Filmszínház, 2016. 11. 15.
Fotók: Toldy Miklós
