Bones megint letett valamit az asztalra, de úgy, hogy csak kapkodjuk a fejünket! Az Unrendered című új albuma egy közös pont felé konvergál. Megpróbáljuk kibogozni.
Bones (régebben: Th@ Kid), rendes nevén Elmo Kennedy O’connor Howellben született, de Michiganban nőtt fel. 2010 óta 44 mixtape-t, valamint 88 videóklipet adott ki. Ezeket saját kiadója, TeamSesh, Soundcloud- és a YouTube-csatornái segítségével népszerűsíti, pénzt nem kér érte, és ellenzi a nagy kiadók behatását az előadók zenéjében, így le is mond minden ajánlatot – pedig nincs is kevés.
A 2000-es évek elején kialakult cloud rap stílus cunamiként borította fel az underground szcénát, mára pedig a mainstream kultúrában is megjelent a rapnek trap alapra való közkedvelt verziója. Bones ennek az underground kultúrának az egyik szülőatyja, és a mai napig éllovasa és legendája. Ő volt az, aki 2014-ben 3 másik a stílusban nyomuló rapperrel együtt megalapította a Seshhollawaterboyz nevű kollektívát, és egyben kiadót, ami több feltörekvő előadónak adott támaszt a korai éveikben, és mint zászlóshajó, viszi előre a stílust folyamatosan, eklektikus stílusával, kemény szövegeivel és megrendítő odaadásával.
Bones annak ellenére, hogy iszonyatos sebességgel jelenteti meg zenéit, nehéz rosszat mondani róla, mivel karriere alatt mindig hű maradt magához és a klikkjéhez, gondolataihoz. Ez igaz a most kiadott albumára is, aminek az Unrendered címet adta az amerikai előadó.
[vc_column][td_block_ad_box spot_id=”custom_ad_3″ spot_title=”Hirdetés” tdc_css=””][/vc_column]
Az itt hallható dalok jól láthatóan egybefüggő lemezélményt akarnak adni, így mind az alapok és a szövegek is egy közös pont felé konvergálnak. Az átható ambientes és szintipopos hangzása az alapoknak, a vokál nyugodtsága, erős sound designjának együttese a ’80-as évek diszkó zenéjére hasonlít. Illetve a ’90-es évekbeli My bloody Valentine és hasonló, akkori zenekarok hangképére kacsingatnak halványan vissza a lemez számainak túlnyomó részénél.
Ebben az albumban összpontosul Bones eddigi stíluselemeinek összessége: a lágy vokál , az erős, rappes behatások, valamint mind az elfolyós elektronikus, mind a morcos trap zenei alapok, a hangszerek használata. Viszont a régebben több ízben is megjelenő, a metálban pörgő screamelést ennél az új anyagnál hanyagolta – noha számos helyre nem is fért volna bele, emiatt jó döntést hozott. Mindezt sikerült jól összekovácsolni, sőt sokak szerint a tavalyi évben kiadott Useless néven futó albuma után – aminek szintén termékeny és pozitív visszhangja volt a rajongók körében is – az Unrendered még azt a korongot is lekörözi. A projekthez, egyelőre egy klipet forgattak le, mégpedig a TakingOutTheTrash című számhoz.
Nehéz megmondani, hogy Bones kivel dolgozott együtt ezen az Unrendereden mint producer, hiszen erről nem találunk értékelhető információt a világhálón. Ennek ellenére megemlítek néhányat, ha valakit érdekel a dolognak ezen a része: Greaf, drew the architect and HNRK, de ennél sokkal többen dolgoznak együtt a TeamSesh csapatával.
Az album egy beszélgetéssel kezdődik (Importing) a felismerésről és a szeretetről, ami alá az egész albumra jellemző intrumentált raktak. Az előadó nincs megriadva a régen kitalált technikáktól sem ugyanis ez a hanganyag keretes szerkezetbe van építve, tehát a végén jön az exportálás. Ennek a címe meglepő módon Exporting, viszont ebben a zenében már csak a lágy borús alap marad.
Az első teljes értékű szám a Ctrl Alt Delete egy lágy alapra épül, ami mégis kemény szöveggel párosul, amiben az előadó az ő egyediségének és erejének a magányosságáról beszél. A következő muzsika a System Preferences a régebbi ugrálós hype dalai és ennek az albumnak a sajátos stílusát ötvözi, de nem egybefolyóan, hanem váltogatva egymást. A többi szerzeménynél, már megtörténik az asszimiláció.
Talán a legnagyobb vitát, a TakingOutTheTrash című zenéjével generálta. Ebben leszólta ugyanis azokat, akik tablettákat szednek,
mint a xanax, extasy és egyéb tudatmódosító szerek, és párosította őket a rossz semmire kellő rapperekkel. a vonatkozó szövegrészlet:
When you are an individual / You’re young, you make shitty rap music, you take pills / You’re going to have the body of a geriatric patient / By the time you’re fucking twenty-five / It’s gonna be fucking hilarious
. A rajongók persze egymásnak estek az interneten, de még a Suicideboys egyik tagja, Scrim is visszaszólt neki, egyik koncertjükön, ami szintén felkavarta a port.
A szövegek mind tartalmilag, mind formailag fenomenálisak lettek. Rendkívül jól tükrözik ennek a szférának, előadóknak a bipolaritását, kettősségét. A rap zenével együtt járó kőkemény szavak és gengszterkedés mint például “Once I hit you with that backspace, you ain’t comin’ back”, a saját életből vett következetes életigazságok, történések ugyanúgy a dalszövegek része, mint a meg nem értett kisgyerekek utolsó szavai az összegyűrt papíron, mielőtt felvágja az ereit vagy felakasztja magát, amint itt is látható:
Now for my next trick I will die proper / Loaded my duffel with these blades and they just got polished / Thinking about the day brings me nothing but silence.
Pont azt mutatja meg, amit régebben – bár manapság néhányan visszanyúlnak ehhez az eszközhöz – a rapperek feltehetően féltek megmutatni magukból. Én személy szerint pont ezért szeretem inkább ezeket a rappeket; tudnak újat mutatni, valami mást, amit eddig nem láttunk a falaktól.