Szeptember 4-én debütált a MyBudapest Photo Project második évada a Fugában. A projekt keretében 100 darab eldobható fényképezőgépet osztottak ki hajléktalan emberek között, hogy azokkal képeket készítsenek, és megjeleníthessék saját nézőpontjukat, hallathassák (fotó)hangjukat.
A visszaérkező fotók közül egy szakmai zsűri válogatta ki a legjobbnak vélt ötvenet, amelyek a kiállítás anyagát alkotják, majd a látogatók szavazatai alapján a legjobb 13-ból egy naptár készül, aminek bevétele visszajut az alkotókhoz.
A kiállítás kissé zavarbejtő helyzetbe állíthatja a befogadót, egyből érezni, milyen fontos, valamint húsbavágó projektről van szó, és hogy milyen sokat adhat ez az alkotóknak, illetve hogy már csupán a kiállítás megtekintése is támogatást jelenthet számukra.
Másfelől ott vannak maguk a képek, amelyek megkövetelik ugyanazt az esztétikai figyelmet és értelmezést, mint bármely más fotókiállítás. Ez a kettős tekintet, ami igazán értékessé teszi a nézői helyzetet: azáltal, hogy megelőlegezzük ugyanazt a tiszteletet és figyelmet, megérezhetjük, talán ez ugyanaz a tekintet, amivel a hajléktalan emberekre is néznünk kell. Szolidaritással, a segítés szándékával, és mégsem “másnak” látva őket, hanem felfedezni a teljes azonosságot emberségünkben.
A kiállítás egészét nézve a képeken több végigvonuló témát is felfedezhetünk. Mivel mégiscsak a főváros volt a felhívás fókuszában, többen mutatták meg a számukra kedves, gyakran látott urbánus helyszíneket. Ezek sokszor ismert budapesti látképek, a Szabadság híd például mindkét évadban megjelent.
Ami viszont egyből szembetűnő, hogy a beállítások mindig inkább alulnézetből készülnek, mintha a fotósok csak alig, és félve mernék felemelni a tekintetüket, még a kamera mögül is.
Többen mutatták be lakhelyüket, amelyek a magvas címadásokkal együtt meglehetősen fájdalmasan érzékeltetik azok szegényességét (Otthonom, Hajlékom), vagy teljes hiányát (Lakás – amin egy félig lehúzott redőnyű, utcafronti bejárat látható).
Néhány képről sugárzik a fotózás szinte gyermeki öröme: vizuális gagek, viccesen pózoló barátok bemutatása. A megmosolyogtatás mellett, valójában ezeknél a képeknél állva a legerősebb a felismerés: milyen ritkán van lehetősége egy hajléktalan embernek megörökítenie valamit képileg, akár még egy ilyen hétköznapi jelenetet is, miközben a fényképezővel ellátott telefon már mindannyiunk számára alapvető önkifejezési eszköz.
Tavaly két politikai töltetű téma is felbukkant: A Város Mindenkié kilakoltatás elleni akciója, illetve a Városliget védelme.
Idén csak egy Ligetvédő sátrat láthatunk, amely, bár kevésbé jól sikerült fotó, mégis nagyon fontos tényt ad a látogató tudtára: a hajléktalan aktivisták mint tudatos és politikailag cselekvő állampolgárok jelenlétét, amely az utcán élőkről alkotott sztereotípiákat igyekszik átformálni.
Többen megjelenítették a hajléktalanságot kísérő kitaszítottságot, illetve az ebből fakadó magányt.
Egyes képek címadása is megrázó; Dömény Gábor Károlyné egy hajléktalantársát örökítette meg, de a fotó nem kínál semmiféle érzelmi kiutat, nincs helye reménykedésnek – a kép címe: Sors. Bodza Zoltán szintén játékosan használja a címadást, és a kép ezzel való egyszerű kontrasztjával érzékelteti a kilátástalanságot: azt olvassuk, Fényben, de amit látunk, az egy sötétbe burkolózó alak. Nyeste Norbert Galambom című képén egy egyszerű szóviccnek is érezhető súlya van: a galamb, az átvitt értelem helyett szó szerint értelmezendő, mint a lépcsőn ülő hajléktalan egyetlen állandó “társasága”.
Selmeci Tibor, akinek tavalyi fotója az előző évi naptárba is bekerült, idén már érezhetően tapasztaltabb és koncepciózusabb fotósként, két képpel is szerepel. Tudatosan játszik rá a hajléktalanokról alkotott sztereotípiára (ti. elvadultak), ahogy a képen szereplő alkotó, hosszú hajával és szakállával, szinte mászik a kamera felé a dús aljnövényzetben. Ezzel szemben a kép rendkívül szelíd címe (Egy ábrándos kun pásztor a növények között elmélkedik) rámutat, hogy inkább egyfajta szabadságélményről, természethez közeli létállapotról van szó.
Sajátos ellentmondások ezek: a lakhatás hiánya, a hajléktalanság nyújtotta szabadság és a bezártságtól való félelem, amely leginkább úgy nyeri el értelmét, ha összehasonlítjuk a menhelyeken, szűkös, összetákolt lakhelyeken készült klausztrofób fotókkal. A kép mozgalmasságával és élni akarásával kontrasztban Selmeci másik képén, szintén kiváló érzékkel megkomponáltan, már más fényben próbálja láttatni magát az alkotó: a műteremben portréfestéshez pózoló, Távolbanéző merengő vénember, akinek élettapasztalata összegezhető és méltó a megörökítésre.
A kiállítás keltette érzéseket talán legköltőibben magába sűrítő kép, Tresó Kálmán műve, az Időutazás egy budapesti lehetőséggel: Budapest Eye. Az Erzsébet téri Budapest Eye-t látjuk, megint kissé félve felemelt, de közben ábrándos tekintettel, háttérben az esti ég és egy repülő hullócsillag-szerű fénycsóvája.
Itt is hamar jön a felismerés: mikor lenne egy hajléktalannak lehetősége felülni rá?
Ehhez vegyül hozzá a kép kellemesen melankolikus múltba révedése – a felvétel szemszöge egyszerre tekint a Budapest Eye-ra, de közben már elvágyódva oldódik fel az égbolt látványában. Mintha az érzelmi időutazás itt egy olyan korba kalauzolna, amikor még ő is ránézhetett felülről a városra – talán a Vidámpark óriáskerekéről, évtizedekkel ezelőtt.
Attól függ, melyik irányból kezdjük a kiállítást, de lezárásként is tökéletes Hegedűs József Cipője: a tornacipőbe helyezett zsömle mint végletekig leredukált hajléktalanság-élmény, és mégis, mintha még ekkor is egy ember portréját látnánk.
A MyBudapest Photo Projekt képei idén sem csupán együttérzésünket hivatottak kiváltani, hanem arra is, hogy előttük és általuk gondolkozhassunk a hajléktalanságról. A kiállítás szeptember 28-ig látható a Fugában.
