A Virág Judit Galéria, bár Budapesten van, egy hónapra kicsit mégis Párizzsá változott. A Párizs-Budapest 1890-1960 kiállítás a francia főváros virágkorát hozta el a látogatóknak, méghozzá magyar festőművészek szemein keresztül. A tárlaton kubista, szürrealista festőket és a fauvizmus képviselőit is megtalálhatjuk, de nem kizárólag festményeket, hanem szobrokat, korabeli újságokat és egy, a húszas évek aranykorát visszaidéző filmet is megnézhetünk a kiállításon.
Sokszor hallani, hogy Budapest Közép-Európa Párizsa – ez nincs is olyan messze az igazságtól, hiszen a széles sugárutak, az Andrássy út bérházai vagy a díszes középületek mind a francia főváros hangulatát adják vissza. De azért Párizs mégiscsak megismételhetetlen, ezt pontosan tudja, aki járt ott valaha. A város nem az Eiffel-toronyról, a baguettekről, a csigaevésről vagy a Champs-Élysées luxusüzleteiről szól, hanem arról a különleges hangulatról, amely az utcákon barangolva elfog bennünket.
Ezt a hangulatot adják vissza azok a festmények, amelyeket Párizsban járt művészeink alkottak a 19. század végén és a 20. század derekán.
A tárlat végigvezet minket a különböző stílusokon, a kubizmustól kezdve a fauvizmuson át a szürrealizmusig, és közben teljesen különböző, mégis hasonló hangulatot árasztó alkotásokat vonultat fel.
Nem csoda, hogy a művészeink annyira szerették 1890-től 1960-as évekig Párizst. Ez volt a francia főváros aranykora, amikor festők, írók, költők költöztek a művésznegyedekbe, azaz a Montparnasse és a Montmartre utcáira.
A kiállítás pontosan amiatt volt izgalmas, amiért Párizsban élni is az volt ebben az időszakban: rengeteg különböző stílusú, színkezelésű és ecsetmegoldást használó festményt láthattunk, amely majdnem mindegyike különleges (mondjuk, a közepes minőségű, klasszikusan kancsót-virágot-gyümölcsöt felvonultató csendéletek művészi értékét soha nem fogom megérteni), mégis egy kicsit össze-vissza egységet alkot.
Vaszary János munkája, aki a bolondos húszas évekre érkezett a városba, és az École de Páris, azaz a párizsi iskola tagja volt, a korszak hangulatára játszik rá.
Ő volt az egyik olyan festő, akinek szinte minden kiállított műve tetszett, akkor is, ha egy mulatóban szórakozó úriembert, egy fényreklámokkal teli utcát, vagy egy zsúfolt kávézót mutatott be.
Az ő képei láttán tényleg megelevenedik a francia főváros aranykora a jellemző karakterekkel, helyszínekkel és hangulatokkal: a mulatóval, az utcával és a híres párizsi kávéházakkal.
Érdekes volt továbbá A. Tóth Sándor két munkája is az 1930-as évekből. Ezek szöges ellentétei Vaszary hangulatfestő alkotásainak. Egyrészt portrék, másrészt olyanok, mintha karikatúrák volnának azokról, akikről készültek.
Az Ebéd és a Rikkancs című festmény, bár nem akasztanám fel őket otthon a falamra, üde színfoltja volt az egyébként komolyabb, ugyanakkor néhol már-már giccsesbe hajló kiállításnak.
Perlott-Csaba Vilmosnak, Matisse egyik tanítványának két képe keltette fel különösen az érdeklődésemet. Gyakorlatilag városi tájképekről van szó, témájukban nincs semmi rendkívüli, mégis a szín- és árnyékkezelésnek köszönhetően valami megfogott bennük. A Párizs és a Rálátás a Point Neuf-re volt az a két festmény, amely talán a leginkább felidézte bennem a francia főváros hangulatát, bár pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért éppen ezek hatottak így rám.
A kiállítás abszolút „győztese”, ha lehet így mondani, számomra Farkasházy Miklós Délután (Pihenő modell) című festménye volt. Ha csak egyetlen képet vihetnék haza a kiállításról (és ha megengedhetném magamnak, vinném is), akkor az ez lenne. A stílusa Tiffany-lámpára emlékeztet, a színei gyönyörűek, és úgy áll össze rajta a pihenő modell alakja, hogy a művész valójában csak fekete körvonalakat rajzolt egymás után. Kicsit rajzfilmszerű hatása van, de elképesztő a hangulata – a sok gyönyörű kép közül ez kötött le a legtovább.
Akinek egyébként a kiállítás maga még nem hozta meg eléggé Párizs fénykorának hangulatát, az egy kis vetítőteremben a korszakot bemutató rövidfilmet is megtekinthetett, ahol eredeti felvételeket láthatott az időszak legnagyobb művészeiről, többek között Picassóról, Ernest Hemingwayről és F. Scott Fitzgeraldról is.
